Téglák sora emelkednek az égig,
Gondolatom, még mindig falakat épít
Valami suttog, s utánam ordít!
Utána kesergek még egy kicsit!
Hát ilyen vagyok veled kedves,
Keresem a helyem, az Omladozó falnál,
S egy téglát simítok meg az öregedő kezemmel!
Most az arcom ég, és könyörgök az ég felé..
Tudom, Könnyek hullnak alá a sok gondtól, arcodról
Szemeid lágyan megrebbennek,
S néha, ha valami bánt s
Kél, valami lágy színes árny, és dúdolok egy hangot "lá",
És ez olyan más, mint egy halk hang a falnál.
Velem sír a északi szél, s üvőlti A nyomorom a viharos ég!
És akkor bennem felkél a lepke szárnyú vágy...
Mi ez ha nem halk szimfónia a falnál?
Ha elmennék, ne küldj el haraggal
A szerelem sem ordítja nevünket az egekig,
Csak hallgat szemérmesen,
S néz ránk szelíden.
Játék, melyet sarokba dobnak,
Ne légy nekem olyan soha
Emeld fel tekinteted,
És légy mással boldogabb,
Ha én már nem leszek,
Szemfedőt az idő kössön szememre
De kérlek kedvesem,
Abban a hitben hadd mehessek el,
Hogy míg éltem, örökké itt voltál velem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése