Szerettelek akkor, de vak voltam
Mint a világtalan lélek bolyongva,
Mert azt hittem szerethetlek.
Mikor rám néztél, azt hittem ez viszonzott
Szerelem, de nem, csak lágyan suhogó szél volt,
Mindent megfojtott a tehetetlen düh
Te fiatal vagy én az öreg, mit remélhetek
Hatvan felé egyedül?
Hagyom a folyót a medrében folyni
Mert tudom már! Ha megakasztom
Irtózatos lesz az ár!
Megvertél sátán!
Nagyon, de nagyon. Még a hajam szála is bele sajgott
Ott hagytam fogam,csontom,
Megvertél! Én hívtam, az urat!
Hívtam a gazdám, azt a dörgő hangú megváltó urat!
De, Mozdulatlanságra ítélt téged Te rossz, a bordám alatt lakozót, a csúffal hadakozót, a kígyót!
Mosolyával, s kitárt karjával
Szeretetre gyúrta a bennem hadakozó rosszat és a jót!
Mint szélnek a felhő
Amit maga előtt görget
Társam vagy mint levélnek
A reggeli harmat.
Társam vagy mint homokban
Kristály darab, és mint hangban a dal….
S olyan mint csokoládé íz a csókban
És mint csendjében a morajló zaj.
Társam vagy akkor is ha
Vihar kerekedik ott fenn a magasba
Akkor is ha a víz felettem összecsap
És akkor is mikor az életem megcsal!
Társam leszel akkor is
Ha fekete föld befed?
De nem! Inkább légy az aki majd
Őrzi emlékem. Poraimra imát
Szavalsz! Csendes,
hosszú téli éjjeleken
Egy dalt is suttogsz nékem,
“én is jövök veled emberem, kicsi kis lelkem!”