Szürke köddel húzza el a függönyt az október
November elsején rám tör emlékek özöne
Agyamba tódúl, a kérdések tömkelege,
Belém hasít, mint kés a vajban,
„Apu, a halottak fáznak?”
Apu kabátját szótlan összébb húzza.
„S ha éhesek esznek e valami finomat,
Vagy csak sírhalmuk zsíros földje simul ajkukra.
Apu, testüket melegíti valami ruha?
Vagy rég megfagyott jeges csontokat
Siratja a novemberi szél?
Apu, a deres- vizes hant is vele sírdogál még?
S ha én meghalok, valaki könnyes szemmel
Ott áll e majd a keresztnél, és nevemet hívja e még?
Szerelmes szerető asszony borul e síromra? Kérdem én,
És mint kislányos fonott hajjal cirógatja e lelkem lebegő
Levegőjét!
Az ősz virág esőt, gyertyafényt önt a temetőre,
Miközben ezer angyal,
Himnuszt énekel.”
A régi kérdések válaszolatlanok,
Kínoznak, s álmodni sem hagynak.
Elengedem kezed Apa, Alakod a ködbe veszik,
És hangja a hegedűdnek már alig hallik,
S választ, a szél susog a síri csendben,
Ebben hideg esős November elsején.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése