Lefárasztott vagyok a dumádtól, Az arcodat nem érzékelem már A nyamvadt elektrodiodáidon át,
A hangod is elsuhan mellettem
Lábam is remeg,
Leülnék melléd, de valami tovább terel.
Mellettem egy fehér asszony,
Ölében a gyermekünk, aki fel- fel sír.
Ma még nem evett! Még korán van.
Hosszú útra indul a test
Szét zilált lélekkel kereslek téged
S nem mondta el nekem még
A ragyogó elme, Mahatma Ghandi, Hogy hol van a bölcsesség köve..
De nem találtalak sehol, mert Tova vitt a a négy évszak terhe!
Leülök egy kőre, és utol ér a gyengeségem!
Az életem talán alázattal tellene
Mint egy jól idomított vadászebnek
Ha a felsőbb rendű ember, megszelídítene,
Mert ha nem, akkor a föld alá Küld, mint a valami isten.
Forditsd kifogásaid bele a képembe,
Vagy suttogd sziszegve!
Arcúl ütöd az éhezőt, s szemébe nevetsz,
Sikert érzel a győzelmed felett,
S bárgyú vigyorral az arcodon,
Pedig ha tudnád!
A szerveinkben, végzetes a hízás,
A cukorbaj, az elmebaj a romlás,
Nincs ami mind ezt meggyógyítaná..
Mert nincs a földön olyan orvosság!
Valaki emberségét eladta tíz ezüstért!
Bocsánat, önt megkörnyékezte a a magánjogúszövetség?
Ej, vastagbörű seholországbanélőembertársam
A győzelmed után,
mégsem édes ízű a szád?
Kedves hazánkban ideiglenesen, (holtáig!!!) élő
embertársam!
Épits várat szeretetből
S ne a határtalan gyülöletedből!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése