A feleségem még aludt. Májusi esős reggelen a Szeretet Szociális Otthon, támogatott lakhatásában, csak a lakók szuszogása hallatszott. Megnéztem az órámat, fél hat volt. A fokozatos ébredés hat és fél hét között indult be. Feltettem egy kávét, és csendben vártam hogy a kávé ki folyjon. Tudtam hogy korán van, mi több a gondozó is kijött, és rám mosolygott. Szája elé tette a mutatóujját, és igy jelezte, hogy csendben végezzem a munkámat. Nem sokára itt a váltás. Erika gondozó nő jön egész napra. Vártam rá nagyon. Múltkor felolvastam neki a novellám bevezetését, és ő megígértette velem, hogy ha kész lesz az írásom, szeretné elolvasni. Megígértem neki. Egy könnyű kéz ölelte át a vállamat. Janka volt az, ma már a feleségem. Miközben beszélgettünk, észrevétlenül eltelt egy óra. Üdvözöltem Erikát, és lassan elkezdődött a történetem. Vasárnap volt. A reggelihez volt még másfél óránk. Ezek a Józsi bátyám történetei, amiket hosszú hideg téli estéken mesélt el nekem a "Stinec" családról. A családunkról! Minden család egy vándorlásukhoz köthető törzshöz tartoztak. Ezeket hívták "vigáknak". Mi családunk, a "stinec vigához" tartozott. 13- an voltunk testvérek, ebből a népes családból, már csak ketten Katalin nővéremmel élünk ez időben. A történetünket, íme papírra vetem.
Az öreg Jerzsa kötényébe törölte a kezét, és köpött egyet az agyaggal döngölt földre. - Na lássunk neki Juláme!-mondta határozottan, és egy koszos sámlira ült, pont a széttárt lábak közé. Anyám ordított egy nagyot és neki feszült.- Ez az, most nyomjad! - kiabált rá. -Most erősen ! Anyám pár perc múlva egy egészséges fiú gyermeknek adott életet.
Nekem! Hangos ordításomra, csak a cigány bába barátságos, megnyugtató hangja volt a válasz. - Most megszüljük a méhlepényt, a többit a kórház elintézi. Már üzentem Jóska bácsinak, hogy vigyen be téged a kórházba aranyom. Anyám mellére tett engem, és hozzá értő módon elvágta a köldökzsinórt.- Na ezzel is meg volnánk. - törölte meg kezét a szoknyájába. Zsineggel elkötötte a csonkot, és, elégedetten sercintett a földre. A bagó lé láttán a bátyám undorral nézett az asszonyságra.- Na, te gyerek hozz pár üveg sört a kocsmából. Itt van öt forint. Sipirc. De, gyorsan gyere. - mondta váratlanul, és egy cuppanos puszit nyomott az alig tizenkét éves fiú arcára. Széles vigyorral az arcán, a gyerek fenekére paskolt. Bátyám jobbnak látta, ha a pénzzel együtt kioson azonnal a kunyhóból. A levegő televolt minden féle szaggal, a melegnek jóindulattal sem mondható szoba levegőjében, elkeveredett a húgy szag, amit mindenki megszokott. Jerzsá tányért vett magához, és kérdőn nézett anyámra, aki fáradtan bólintott. A bába levette a fazék fedőjét, és magabiztosan merített a káposztából. Neki állt enni, ekkor hirtelen az ajtó nagy zajjal felcsapódott. A nővérem jött meg az iskolából. Anyámnak nem tettszett, hogy a lánya az iskolába jár, mert úgy gondolta, hogy az egy haszontalan dolog, egy nyolc éves lány ne járjon iskolába. De ez a lány rögtön boldogan hozzám futott, és az ágy mellé tett bölcső szerű alkalmatosság fölé hajolt. Gügyögni kezdett. Ekkor nyílt a bejárati ajtó és beköszöntött a Jerzsá férje, a Józsi. Valamit mondott neki, és mind a ketten eltűntek a múlt éjszaka leesett hóban. Azon a héten nem térhettem haza a szülőotthonból mert, tüdőgyulladást kaptam a kunyhó hidegsége miatt, és a pécsi Gyermek Klinikára kerültem. Ugrok két évet, mert úgy sejtem azóta kezdtem tudni magamról. Hát igen, két három éves lehettem, mire haza kerültem egy logopédiai intézetből, igaz csak nyári szünetre. Emlékszem, csak magyarul értettem, volt mit megtanulnom: beszélni cigányul, szokásokat felvenni, és nem utolsó sorban, utálni az iskolát pedig még csak a színét sem láttam. Lassan az idő velem is elkezdett rohanni! Miután a beszéd hibámat kijavítottuk közösen az intézettel, meg tanultam beásul. Unoka tesom azt mondta, hogy előszőr tanuljak meg káromkodni, a többi szó majd csak rám ragad valahogy. Úgy is volt.
Koke egy különleges ifjú volt. Kicsit bolondos, de ha munkáról volt szó, akkor abban nem ismert tréfát. Így vagy úgy, de megcsinálta azt, igaz lóhalálában, de hogy elégedett legyen a megrendelő, egy kicsit táncra perdült, és színpadiasan bemutatott egy pukedlit. Utána győzte szedni a lábát. A munkája egy hajító fát sem ért, ezért sok veszekedést kapott a cigányoktól. Egy nyári reggel megkérte anyám, hogy az állandó esőzések miatt, a tető beázott, és azt be kéne foltozni cseréppel, bitumennel, "Hát hogyan Jule?" " Á, mit tudom én, valahogy old meg Koke!" Hagyta rá. Mire végzett Koke a tetővel, másnap nagyobb volt a beázott rész mint elötte. -Te! Koke! Mit tettél a kunyhóm tetejével?- kezdte a veszekedést. Az meg nevetve, illaberek elrohant. Volt nevetés a telepen, de olyan is volt aki felajánlotta, hogy rendbe teszi a tetőt, de anyám nem kért belőle. A cigányok vállat vontak, és tanácstalanságával ott hagyták anyámat. Végül, aztán egy magyar kőművest hívott, aki öt liter borért az egész tetőt megcsinálta. Jó masszív építmény lett, gondoltuk. Mindannyiunknak tettszett. Anyám elküldte borért a felnőtt bátyámat, aki visszajövet úgy berúgott, hogy azt sem tudta hogy hol van. Egy bokorban aludta ki mámorát, ahogy másnap elmondta. Az idős kőművesnek egy idő után remegni kezdett a keze, aztán felált az összetákolt padról, és morogva elballagott a szerszámaival, a falu felé. " majd letudjuk Kálmán bácsi valahogy" kiáltott utána anyám a mesternek kacsintva, sokat mondóan. A lényeg az hogy a következő nagyobb vihar levitte a tetőt, és minden elázott, tönkrement. Anyám átkozódni kezdett, és ordítva hadonászott a falú felé. " és én még majdnem odaadtam magam neki" dohogott, de aztán a telep legjobb tető csinálója Lajos, aki a magyarok mellett dolgozott, mint ácssegéd, aznap megcsinálta a kunyhó tetejét, anyám szerint csodálatosan. Hogy, mit értett ezalatt, azt nem értettem de a hetvenes évek végéig, amig le nem bontottuk a kunyhót, nem ázott be.
Pár év múlva mikor már az óvodát kijártam, általános iskolát a faluba kezdtem el. Minden szerénytelenség nélkül el kell hogy mondjam, jól tanultam. Csak hamar kiskamasszá váltam, és a felsőbb osztályba léphettem. Azt hiszem felnőtté váltam akkor. De térjük vissza Józsi bátyám történetéhez. Bátyám, alig tizennégy évesen, szemrevaló fiatalember volt, ezt onnan lehetett tudni, hogy a Kancsal Mari, állandóan utána füttyögött. Néha a többi lány is, de Józsi nem igen foglalkozott velük. Marinak igen csak égett a pendelye, mert amikor beszélgettek egymással a bátyám nem tudta eldönteni, hogy kit vagy mit néz. A gatyája domborulatát, vagy a mezőt. "Egy már biztos volt. Smárolni nagyon tudott" büszkélkedett Józsi nekem, természetesen undorral hallgattam. Nyár volt nagyon meleg. Azon a napon a telep melletti szalmakazalba beszéltek meg egy randit. Természetesen eléggé hangosan tették, mert estére már mindenki mindent tudott, aki a baráti körébe tartozott. Kancsal Mari már egy órával előtte ott volt, és türelmesen várta Józsi bátyámat. Természetesen a többi haver, már a kazal tetejéről lesték a párt, de valamelyiknek eszébe jutott, hogy megkéne tréfálni a csajt. Bátyám szomszédos kazal aljából két mezei siklót szerzett. Nagy kuncogások közepette, felmászott a kazal tetejére, és a kazal oldalába nyitott blúzzal el fekvő Kancsal Marira dobta a két csúszómászót. Mari mint egy örült felugrott, és összevissza kalimpált a kezeivel, s futni kezdett! De, a blúzából a másik kígyó riadtan bújt ki, Mari eszeveszetten ordítozva tépte le magáról a blúzát, de olyan szerencsétlenül, hogy a lazára hagyott szoknyája is leesett. Pucéran rohant a telep felé. Fent a kazal tetején, a fiúk alaposan kiröhögték magukat. Bátyám csaj nélkül maradt az nap estén, de a telepen hamar elment a dolog. Volt aki mosolygott ezen, volt aki dühös volt, főleg a rokonok, de inkább magukat szégyelték a telep elött. Sokáig téma volt a telepen. Marit többé nem nevezték Kancsal Marinak, inkább Kígyós Marinak.
Vissza térve, a születésem idejére, voltak olyan szokások amik felnőtt koromra sem igen értettem, például azt, hogy, a pap nem keresztelt meg a templomba minket, mondván koszosak és büdösek vagyunk, így hát, a sekrestyést küldte ki keresztelni a cigány telepre. A sekrestyés elment nyakon borított minket, szentelt vízzel, és a pap bejegyezte a "keresztség felvételének" időpontját. Így lettem megkeresztelve én is. Keresztanyám valamilyen Panni volt, (állítólag!) de személyét jótékony homály fedte. A mai napig nem ismerem keresztanyámat.
Ötvennyolc kora tavasza, jobbára azzal telt, hogy a hideg putrikat, a nagyobb bátyáim fűtötték. A kunyhójuk ajtaján nagy rések voltak, bátyám elmondása szerint, egy pajta ajtaja volt, és a paraszttól kérte el, aki csak akkor adta neki oda , ha a kertbe szét hordja a trágyát. Nagy nehezen megtette, majd az ajtót a biciklijére rakta, valahogy a kunyhónk felé tolta, nagyon kiizzadt. Anyám, nagyon leszidta, hogy honnan lopta, mért nem viszi vissza a gazdájának az ajtót aminek őszintén szólva, egy jó asztalosra volt szüksége. Miután bátyám elmondta, hogy miért kapta az ajtót, anyám mint egy vadász eb szagmintát vett az idősebb bátyámról, így igazoltnak vette az elmondottakat. Bátyám az ajtót "beigazította", s ahol szelelt, oda kátránypapírt tett, és elégedetten megállapította, hogy ma nagyon meleg lesz a kunyhóba. Egy középkorú nő lépett be az ajtón, másnap reggel, aki valamilyen rokona lehetett Anyámnak, így nekem is, és egy agyon strapált, de tiszta pólyát tett az ágynak kevésbé nevezhető priccsre. Anyám, hálásan vette az adományt, tudta, hogy abban az időben új pólyához nem juthatott volna. Még egy darabig elbeszélgettek egymással, és a nő elment.
Bátyám aznap este egy halom könyvvel jött haza, azzal hogy majd az jó lesz a tűzre. Anyám odaszólt neki hogy tegye a komód mellé. Anyám szemvillanásából tudták a testvéreim, hogy mostantól tilos a könyvekhez nyúlniuk. A hideg benyúlt a március közepébe. A legidősebb nővérem főzött mosott, takarított, tizenkét évével kiérdemelte a család megbecsülését. Hamar érő lány volt. A fiúk már lesték, de ő inkább a könyvek felé fordult. Három osztályával, az olvasási tudományával okosabb volt mindannyiunknál. Anyám mindig mondta neki, "lányom a nők szülésre alkalmasak, így hát szülniük kell". Ezzel a vita le volt zárva! Ilona nővérem tizenhárom évesen adott életet kislányának. Anyám nagyon mérges lett, mikor bejelentette hogy a babát nem tudja nevelni, hogy adják intézetbe, vagy nevelje anyám fel a kislányt. Így hát a kislány és én egy ugyanazon csecsből táplálkoztunk. "Téged öcsikém, három évesen Óvodába járattunk. Mindkét nyelvet beszélted, a beást, és a magyart is." De én, az igazat megvallva, nem emlékeztem ezekre az időszakokra. Kiment a fejemből, csak arra emlékszem, hogy Szombathelyre egy logopédiai intézetbe kerültem, mert dadogtam. Ott egy lány aki jóval idősebb volt nálam, megtanította a betűket. Azt vettem észre, hogy az újság betűit eltudom olvasni. Boldog voltam. Tudok olvasni! Mikor haza mentem a kunyhóvilágba, akkor ami történt velem azt nem felejtem el sohasem. Egy októbervégi estén a bátyám a tiltott könyvek lapjait elkezdte kitépdesni. Anyánk aludt, mert mosni volt a szomszédos faluba, fáradtan feküdt le. Én hangosan felkeltettem, és szinte kiabáltam, hogy bátyám tépi a könyvek lapjait. Anyám felkelt, és iszonyú dühbe jött, és a sodrófával neki állt tángálni a bátyámat, aki kifelé menekült, és kinevette anyámat. " Többé, ne gyere haza te mi haszna." A könyveket szépen visszarakta a komódba, és azt mondta nekem - tied ezek a könyvek. Te már okos vagy, tudsz olvasni. De egy kérésem van! Van egy vastag könyv ott bent a többiek között ilyet láttam a templomba, olvasnál belőle... Én sajnos nem tudok olvasni. De az Isten szent szavait megszeretném érteni. Olvasol nekem belőle?- hadarta el nekem. Boldogan bólintottam. Attól a szent estétől minden testvéreim elött, anyám kérésére, neki álltam olvasni a bibliát. Nehéz könyv volt, és lassan ment. De akartam olvasni, azért hogy anyám és a többiek büszkék legyenek rám. Most így felnőtt fejjel, tudom, hogy ezt az Isten rótta ki rám, hogy az olvasmányaim történeteiből az inspiráció virágaival ajándékozzam meg a családomat, aki írástudatlanok voltak. Eldöntöttem, ha nagyobb leszek megtanítom nekik a nevük leírását. Tinédzser voltam amikor már letudták írni a nevüket. Boldog voltam, mert számukra változott a világ, hogy olvastam nekik, Vernét, Móricz Zsigmondot, Jókait, stb. Úgy éreztem jót cselekedek, mert valahol azt olvastam, hogy "oda kell a lámpás, ahol a sötétség van!" tizenkét évesen bekerültem Bakócára nevelőotthonba. Anyám többé nem tudott elmenni mosni a szomszéd faluba. A tulaj vett egy mosógépet, meg egy centrifugát.
