A zöldelő fák lombjai közt
És a házak februári kéményei közt kereslek,
Kutatlak a gyermekeim arcában,
Mint a kufár, ki aranyát valahova eltette rég.
Mélyen nyúlok a halál zsebébe,
Hiába kototászok benne, nem lellek sehol unokaöcsém!
Óvatós kézzel simítom a koporsód fedelét;
Elmentél Rudi öcsém!
Itt hagytál mozdulatlan mosollyal Vidámsággal teletüzdelt gracilitással,
És valamilyen érthetetlen zenére ropod el a halál táncát.
Ma már nem síratlak,
Szívemben élsz még gyermek,
Húsz év hosszú idő, és a vonatunk elment.
Nem tanítottalak meg horgászni a halastón
Nem tanítottam meg neked a rablócsomót,
Most már sajnálom, hogy az élmények függönyét elhúztam előled.
A lelkemet elnyomja valami bánat súlya fiatalember.
Ha majd veled leszek odaát,
Hátamra veszlek, és játszunk
Gyi te lovacskát.
De már késő, a sírás helyett
Rád emlékezem Rudikám.
Rád gondolva elhiszem, hogy
Boldog vagy most ott, valahol
Fent, odaát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése