Jovánovics Vera

Látott már a föld egyet s mást

Most ordít benne a magány!

Éhes szájak felnyögnek

Jovánovics Vera, a életed mivé lett!

Álmodtál szépeket, 

S megálmodtál termőföldeket,

Gyermeked szájába lopni ételt

Nem tudtál, s most felsír a jövőd s jelened!

Megkopott a szó Jovánovics Verám

Hinni már neki nem tudsz, te asszonylány,

Senki sem mond neked hihető szót,

És te felemelted az égig könnyes arcod, 

S szemed szikrát szórt!

Jovánovics Vera a sáros arcát mossa

Lesúlytott rá a hatalom, a királyi jogara,

Jovánovics Vera a gyermekét síratja

S még kétszer, lesúlyt rá a király jogara!

Ezerhétszázharmincban, a kövek tanúsítják

Asszony népek siratták gyermekeiket!

Ezerhétszázharmincban éhen halt télen 

Háromezer névtelen csecsemő, s gyermek,

Valahol romaország sziklás hegyeinek peremén, 

Ahol az úr, a kilátástalan éhinség!