Sötét éjen át fut az ifjú Balog György
Ágak arcát csapkodják, s fönt
Ágak közt riad a nesztöl az éjivilág.
Zsibongva feleselnek egymással a fák,
S távolról kutyák ugatása hallik.
Elhagyta emlékeinek házát
Mert azt hitte hogy asszonya megcsalta,
Látta egy férfival ölelkezni a Házának kicsinyke ablakából!
Agya járt mint a motolla
Szétszedi morzsára őt a Féltékenység, és a gonosz gondolat!
A sűrü erdőbe rohan,
Hogy belevesse magát terveibe, Őrült gondolataiba.
Előveszi kabátjából, almaborát
És lassan iddogál. Meglát egy vén fát,
És az öreg tölgyfa alá ül!
Bódúl a feje, teste felhevül.
Egyhúzóra maradék borát megissza...
S fent hallkan suhannak a baglyok
Susognak a fenyő fák!
Ingujjban talál rá a hideg novemberi holdsugár!
Szemében még táncol egy halovány fényfoszlány,
S szemébe beköltözik a tejfehér
Köd!
Ötödnap a patak menti erdőn
Megtalálják Balog Györgyöt
A vén tölgyfa alatt,
Nincs már benne élet!
Megfagyott a teste a deres
Novemberi hidegbe!
Egy madár sem énekel fenn az ágon
Csak egy tölgyfa levèl, himbálódzik egy vékony ökörnyálon!
Cigányasszony rohan sírva sikoltva az erdőszélre.
Népek álldogálnak riadtan ottan,
(Anyja volt az ifjú Balognak,)
Követi őt, fiatal asszonyka.
"Mit tettél magaddal édes egy fiam
Mi játszott az elméddel
Hogy itt hagytad családodat!"
sikolt a szülőanyja.
Akkor sírtak az asszonynépek,
Mikor a dolognak híre ment
Ezerkilencszázhatvanyolcban Egy dél-somogyi cigánytelepen!
Árva lett Balog Gyurka
Mindkét gyönyörű gyermeke,
És hervadó orchidáját,
A kunyhójában, egyedül nézi
Kisírt szemmel,
Balogné a György felesége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése