Ezerkikencszázhetven

Fájt amikor bennem el bújt a szép,

Sértette azt száz, hátamba szúrt kés,

És ordítós átkokat szórt rám a Báró Rubido Zichy kastély!

Rossz hangulatot hagyott lelkemben, a remény utcája  s a Kossuth tér!

Valamit elvettél tölem rég.

Elmémből,

Már kiesett az összes emlék..

A téren játszó gyerekek közt,

Sápadt fényben jött, 

Józsi bácsi szekerével, 

A vén, teremcsősz!

A gesztenyével teli tasakját,

Csak úgy kezembe nyomta,

S mondta kedvesen, "Egyél fiam,

Mert ennek a világnak nősz nagyra!"

Telet írtak az asztali naptárak

Ezerkilencszázhetvenben, és

Búcsúzott a város tőlem közömbösen.

S éjjel nagy pelyhekben lehullott a hó,

S gyermek szemmel láttam akkor azt ahogy csillogott a domb.

Éreztem, elkezdődőtt 

A Bánattal teli sorsom.

A marcona szobor fegyverére, a madarak ültek, és a dombon fönt,

egy kutyát sétáltató időshölgy

Hunyorog, ahogy vállára száll  

A tejfehér köd!

Lassan eljött a huszonnegyedik

Napja a decembernek,

Még várok egy kicsit, 

Még szeretnék hóban futni az 

Álmokért még egy kisideig,

S kapni valami csekélységet,

Talán, egy kis szeretetet,

Talán a bölcsek kövét tőled Tanító mesterem,

Vagy egy állami gondozott fiú

Ábrándjaiból egy keveset!