Ó Idő! Bennem
élsz tovább, rohanásodat génembe őrzöm,
Öregségem
megkopott bőrömön s nem tündököl,
Végtelen,
késő őszi szendergés.
S valahol belerondít
egy utolsó sercintés.
Vénséges vállamon
Hordom az
életem minden
Tovaröppenő
percét,
S távol, még meglelem
És a közeli
dolgok megfoghatatlanok.
Alzheimer
szele, tétován kopog az ablakomon
Es a
figyelmem olykor-olykor felragyog.
Istenem, ha
ezt kapom tőled.
Vidd el fényed
az arcomtól,
Ítélj örök
sötétségre
Borítsd rám
sötét felleged,
Temessen el örvénylő,
fekete éjjed!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése