Csillogóba öltöztek a házak, én csak céltalan rovom az utcákat!
Nincs már otthonom, nincs már családom!
Fázom, magamra szorítom a kabátom.
Egy csikket lelek a járda közepén,
Reszkető kézzel felveszem, Meggyújtom én!
Vizes a dohány benne, alig ég,
Nagyokat szívok belőle,
A füst a széllel kavarog fel!
A gyomrom korog!
Ma még nem ettem!
Egy ablakon át sejlő gyertyafények közt,
Étkek sziluettjeit látom,
Színes tévé villódzó fénye tölti be a kisszobát,
Színes játékok közt kotorász, egy boldog kissrác.
Az ablakban sült almás pite,
Nem érezem az illatát!
A látvány elfedteti velem, idei hideg telet!
Egy pillanat alatt melegség önti el szívem,
Látom, ahogy a kandallóba ég a tűz,
Nem fáj már a hideg,
Hólétől vizes a talpam...
Mintha ott volnék a kandalló mellett jó meleg mamuszba.
Szaloncukorkát majszolok éppen,
És hírtelen,
Isteni boldogság, melegség, önti el a lelkem!
Felébredek, egy ágyon fekszem,
Nővérek sürögnek, forognak mellettem,
"Már reggel van!- Mondják, - "Nyugodj meg gyermek!
Egy ház előtt talált valaki rám, átfagyva ájultan!"
Mosolyog a szívem!
Ó szent asszonyok,
Én már félig halott senki vagyok.
Hiába sürögtök-forogtok,
Nekem sincs senkim,
Nincs hova mennem,
Nincs otthonom,
Mert csak egy árva tizennyolc éves utcagyerek vagyok!
Kiköpött az intézet magából,
Undorral az arcán,
Hozzám vágott kétszáz forintot, "Oszt joccakát!"
De tudjátok mit?
Karácsonykor, akkor az ablakokba,
Csak a Jézust kerestem az arcokban,
A házakban a fa alatt!
És akkor a gondviselés tündére,
Egy öreg néni képébe jött el hozzám!
És megérintette hontalan orcám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése