Folyton arra gondolok, ha itt lennél velem, milyen jó lenne,
De, a tömény tűz eléget téged.
S nem leszek újra eldobott férged!
Most ordít bennem a kín!
Meghalt gyermekünket siratom, egy képzelt Dübörgő vonat, az
ágyamon testemen tova robog.
Nincs már ősz ezer színeivel pompázó,
Csak hideg, vagon tetején utazó
Álmodozó, ostoba fickó.
Ma már nem fáj semmim, csak ez a pocsék elhasznált lélek ami
Ordít bennem,
Mint a sebeiből vérző tetem, mint egy összetört cserép.
Jajongva kél a nap, túl a hegyen,
És a végtelen, tova röppen velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése