Búcsú a Várostól

                                                              

 Örökre elhagytalak hazám.

Hamvaimra senki se szórjon sárgarózsát,

Harminc évem eltelt, s nem szerettél városom,

Mostohám lettél, s lettél a balsorsom.

Kivert kutyaként nyögtem szalmakazlaid,

S tüdőbajjal, hátammal támasztottam

Omladozó kunyhód falait!

Büszke nem vagyok rideg utcáidra,

És én konok, éhkoppot nyeltem évekig alatta.

Munkabéremből alig éltem, s én kifizettem

Neked az utolsó fillérem,

Morzsákból összerakott, roma életem,

S lettem szolgád te elszegényedett népem!

 

Örömöm csak lopott emlőd volt,

És a fáról elcsent utolsó szem dió.

Lásd, máshol fog testem földbe szállni,

És ezernyi rossz emberi sors pedig, rád telepszik!

S tudod mit?

Ha teheted, virággal szórd ünnepeidnek tereit,

És szavald el költődnek míves verseit.

Énekeld életed nehézségeit, tetteid dicsőségeit,

Áldasd meg néped, és  fohászaid.

 

 

 

 

 

Apám 53 ban

                                                         

 

Döcög a kocsi, csámpás a kerék,

Apám az úton jön hazafelé,

Apám az úton jön hazafelé.

 

 A fogság hosszú évei miatt, fehér szakáll a-fekete bajsza alatt

Fehér szakáll -fekete bajsza alatt

És szomorú sápadt lefogyott arccal.

 

Nyögött a „málenymij robot” miatt

Hogy ne haljon éhen, hegedűje játszott oroszdalt.

Szíve sír, és titkon egy magyar dalon bánkódik.

 

Trojka, tánc és Magyar siratós, hazája miatt nagyon bánatos

Ujja a hegedűn, egy dúrhangot fog.

 

Haza jövet, egy lovas kocsi hozta, eső verte cigány ponyva,

Eső verte cigány ponyva

 És haza jött Farkashegyi  Jóska.

 

Eladná minden „vagyonát”, hogy koszt legyen otthon,

Hogy koszt legyen otthon,

De otthon sajnos minden zavaros és minden bajos,

 

Ötvenhármat ír a naptár, a történelmünk oly bánatos

A történelmünk oly bánatos

Ötvenhárom telén éheznek a cigányok.

 

Szótlanul ül Apám a priccsen, Csend honol a házban,

A kicsik már alusznak, - még egy kicsit zenélget, énekel,

S szép lassan csend borul a tájra, fagyosan ridegen.

 

 

 

 

 

Karácsonyi regém

Karácsony estéjén, csilingelve rohant el mellettem egy szán, Karácsony estéjén, fagyosak voltak akkor a ligetben a fák. 

Csillogóba öltöztek a házak,  én csak céltalan rovom az utcákat! 

Nincs már otthonom, nincs már családom! 

Fázom, magamra szorítom a kabátom. 

Egy csikket lelek a járda közepén, 

Reszkető kézzel felveszem, Meggyújtom én!

Vizes a dohány benne, alig ég, Nagyokat szívok belőle, 

A füst a széllel kavarog fel! 

A gyomrom korog! 

Ma még nem ettem! 

Egy ablakon át sejlő gyertyafények közt,

Étkek sziluettjeit látom,

Színes tévé villódzó fénye tölti be a kisszobát,

Színes játékok közt kotorász, egy boldog kissrác. 

Az ablakban sült almás pite, Nem érezem az illatát! 

A látvány elfedteti velem, idei hideg telet! 

Egy pillanat alatt melegség önti el szívem, 

Látom, ahogy a kandallóba ég a tűz, 

Nem fáj már a hideg, 

Hólétől vizes a talpam... 

Mintha ott volnék a kandalló mellett jó meleg mamuszba.

Szaloncukorkát majszolok éppen, 

 És hírtelen, Isteni boldogság, melegség, önti el a lelkem! 

Felébredek, egy ágyon fekszem, Nővérek sürögnek, forognak mellettem, "Már reggel van!- Mondják, - "Nyugodj meg gyermek! 

Egy ház előtt talált valaki rám, átfagyva ájultan!"

Mosolyog a szívem! 

Ó szent asszonyok, Én már félig halott senki vagyok.

Hiába sürögtök-forogtok, 

Nekem sincs senkim, 

Nincs hova mennem, 

Nincs otthonom, 

Mert csak egy árva tizennyolc éves  utcagyerek vagyok! 

Kiköpött az intézet magából, Undorral az arcán, 

Hozzám vágott kétszáz forintot, "Oszt joccakát!"

De tudjátok mit? 

Karácsonykor, akkor az ablakokba,

Csak a Jézust kerestem az arcokban, 

A házakban a fa alatt! 

És akkor a gondviselés tündére, Egy öreg néni képébe jött el hozzám! 

És megérintette hontalan orcám!

Neked kicsim, képtelen vagyok...

Hogyan tudnék hazudni neked?

Arról, hogy napfénybe fürdik a tó,

Vagy arról,hogy

Milyen jó az illatod

Amikor hozzám bújsz,

Vagy ha megcsókolsz,

Hogy tudnék neked hazudni.

Múltkor átfontad vállam, majd játékosan fülembe súgtad

"Most már szeretlek, tegnap csak hazudtam,"

És én tudtam hogy többé 

Nem tudok hazudni neked;

Mert ha azt teszem, akkor, 

Az álmaim szerteszét röppennek

És félek, hogy még fogok Hazudni neked nem keveset,  

Mert ha nem hazudhatom az életem, 

Sosem tudhatod meg 

Milyen színes lett volna a Szerelmem.

Ma megláttalak az utcán

Nézlek! Az arcod szép, tested
Hullámzik, mint versenyre szánt mén sörénye,
Formás idomod, miatt túl csurran bennem a hormon,
Ha ajkammal érintlek, örömömben csak úgy
Ficánkol a gyomrom.
Ma megláttalak utcán,
Lelkem nagyot sóhajt,
Elnyeli alakod, az aszfalt forró
Nyári gőze- gáza, és tovalibben könnyedén
A formás lábad
Valahol amott az utcán, a lámpavas mellett,
A verebek hangosan csiripelnek!

Jaj a legyőzöttnek

 

 

 

Folyton arra gondolok, ha itt lennél velem, milyen jó lenne,

De, a tömény tűz eléget téged.

S nem leszek újra eldobott férged!

Most ordít bennem a kín!

Meghalt gyermekünket siratom, egy képzelt Dübörgő vonat, az ágyamon testemen tova robog.

Nincs már ősz ezer színeivel pompázó,

Csak hideg, vagon tetején utazó

Álmodozó, ostoba fickó.

Ma már nem fáj semmim, csak ez a pocsék elhasznált lélek ami

Ordít bennem,

Mint a sebeiből vérző tetem, mint egy összetört cserép.

Jajongva kél a nap, túl a hegyen,

És a  végtelen, tova röppen velem.

Anyámnak

 

 

Hol vagy anyám?

Talán rejtekedben sírsz?

Mert már rég elment apám?

Már nem kiabálsz velem, nem húzod kezem, hogy iskolába vígy,

Nem teszel boldogan, a tél idején

Kopott lukas cipőt a priccsem alá,

S többé nem főződ meg

Azt a lopott kacsát,

Amit éjjel hozott bátyám.

 

Anyám, te soha nem panaszkodtál senkinek sem

Ha nem volt pénzed,

Csirke ólat tisztítani mentél csendben,

De estére már ott gőzölgött a krumpli leves a sparhelten,

S nekem fújtad hütödted keverted!

Anyám, miért álltál be mosónőnek a halál oldalán?

Nem volt elég húsz évig a Maris asszonyságnál?

 

Miért nem élsz most?

Görnyeszted hátad, a szomszéd vályogán?

Mér,' nem versz meg újra s újra engem

A kölyködet, az engedetlent!

Hiszen, most kereszttelen földsírodon,

Csak egy árva kankalin kesereg.

Engem, a hontalant, az éjemben,

Már csak a halkuló dalod ringat el csendesen.

Vers az időnek

 

 

Ó Idő! Bennem élsz tovább, rohanásodat génembe őrzöm,

Öregségem megkopott bőrömön s nem tündököl,

Végtelen, késő őszi szendergés.

S valahol belerondít egy utolsó sercintés.

 

Vénséges vállamon

Hordom az életem minden

Tovaröppenő percét,

S távol, még meglelem

 A tovatűnő képek élét,

És a közeli dolgok megfoghatatlanok.

Alzheimer szele, tétován kopog az ablakomon

Es a figyelmem olykor-olykor felragyog.

 

Istenem, ha ezt kapom tőled.

Vidd el fényed az arcomtól,

Ítélj örök sötétségre

Borítsd rám sötét felleged,

Temessen el örvénylő, fekete éjjed!

Utolsó leheletem

 

Uram! Kételkedtem benned!
Kételkedtem létezésedben
Tanításaidban sem hittem
Kételkedtem jóságodba
Nem hittem a leírt szavaidban!

Kérhetem hogy bocsáss meg
Mindenért amit ember ellen,
és ellened elkövettem,
Leköptem szobrodat,
Arcul ütöttem szent embered.

Uram! Ha még fér belém valamicske
Szeretet, adj meg erőt hozzá hogy elviseljem a hátra lévő kínom,
Vagy nőveld meg  hitem, hogy erős legyen a fohászom, emeld fel suttogó hangom
Az égig, a trónód széléig
És bocsásd meg vétkeim,
Miképpen én is megbocsátom ,
Az ellenem vétkezőknek.

Berzencei ősz

 

Berzencére beköszöntött az ősz
Ezer színeiben pompázik a táj,
Avar deresen csikorog, susognak a fák,
Egy vénember hajlong, s rakja a tűzifát.
Nekem még fáj a nyár, hogy hűtlen lett hozzám.
És itt a Somogyi erdőkben megbúvik a szarvas és a dám,
Mint egy lenge könnyű lányt, kit kérni sem kell,
Ott hagyott viruló, pipacsos réteket, s tova kacagott a nyár.
Aranyba öltözött a cser, arany a kocsánytalan tölgy is,
Szúrós málnabokor szorosan ölelgeti.
Bokrában jajong egy madár,s ott, nyárfa sárguló ága,
Deret lehel a fűre, a dámvad, hajnali harca.
Még sétálok egy órát, nézem az árva házakat itten,
Valahol az út végén

A Lipéki -pataknál

malom volt, ahol a „Vucsela” 

Murvája szeli át,
„Hosszúutca” nincsen messze,  

És öreg lábaim haza visznek!

Fizetéskor

 

Pénzt kapok ma!
A fizetésemet!
megdolgoztam érte!
Csak egy a baj vele
Oda kell adnom valami pénzembernek,
Az egészet!
Mert nyakamra jár a bank durva nézésű Istene!
Kevés, csekélyke összeg a jövedelem de ha már tartozom,
Megfizetem!
Mert ha nem? jön a végrehajtó, behajtani!
Hogy mit eszek egész hónapba? A kutyát sem érdekli...
Így hát a becsületes munkám mellett,
Menjek lopni, csalni, hazudni?
De akkor jön a törvény keze
Mint a pöröly lecsap hát,
mert jogom van tartani a pofám!
Ígyhát kedves munkabérem!
Leiszom magam, nincs más választásom!
Búcsút veszek tőled,
Légy boldog más zsebébe,
Sirasson téged a végrehajtó, Őfelsége.

Kórkép

 Korhad az oszlop, benne döglenek a nyűvek

Alarcot visel a rabló, álarcot visel mimden ember...
Betegség tizedel ember titeket
De minden évben itt a kikelet
Fohászkodsz keresed Istened
A hasad gömbölyü, cukor? Vagy nemesb tereh?
Ordítozol a tévéddel, túl harsogod a hangfalad
Gyermeked hangját nem hallod
Szeme karikás, dolgozik a marihuana.
Önkielégíted életed, társra nem vágysz
Házas élet smafú, örömtelen forrás lesz
Megtalálod társad, a sajat véredbe nemedbe,
Irtod utána erdődet nővényeidet,
Műanyagot zabálsz, elhízol, s hogy ne fázz
Ruhádba bújsz, Szintetikus szar mind
Természetet megölted, most magad hóhéra vagy és tudd meg!
Idő kérdése, és belőled hamu sem marad
De előtte jön a nagy kin. Nyolc milliárd ember eszi majd egymást, és kint
Röhög majd a nagy semmi.

Choli Daróczi József Emlékére

 

Már csak üresen néz a szemed,

Föld csókja omlik arcodba

S közben elfelejtik a múltadat!

Elestél többször, haló poraidra

Száz kutya ugat,

Férgek lepték el életed kenyerét,

Majd a húsodat is ették gonoszul,

S ha hibáztál, megtorolták azt piszkosul,

Nem lehettél szemükben büszke magyar

Csak hitvány, büdös cigány.

Ha helyet akartál a polcon fent,

Lejjebb löktek, és ha ez nem volt elég,

Még alább rúgták bánatos bús fekete fejed!

De te konok, képezted magad, 

Tanítottad zord fiaid,

Élted a romák színes életét!

Költötted a sok ékes szavakat,

S tanítottad jóra országod népét!

És a siket füleknek, nem volt hallása a lírai szóra!

Uram! Emeld fel lelkét magadhoz!

Ő Érzékeny gyermeked volt,

Mint Mahatma Ghandi a népének!

Choli bácsi, versednek kovácsa,

Hangszerednek mester dalnoka!

És fiatal koromnak nagy tanítója!

Áldja meg lelked az isten,

Nyugovást adjon poraidnak,

Az örökké való végtelen

Magamnak

 

 

Zárva van minden, csendes bús a falu,

Alszik minden, s hideg tél ül a tájra, oly szomorú!

Itthon jó meleg van,

Arcunkról lekerül a maszk!

Reggel ötig, sok az idő, és akkor itt a fagy,

Nagy hangon bőg egy borjú, bár a szomszéd akla nagy,

Rikolt egy törpe kakas, csak úgy vörösli belé a taraja.

Arany táncot rop egy boszorkány lepke

Villanykörte forró, és ide oda repked.

S azon gondolkodom, hogy mikor lesz vége

Hoz-e a jövő, valami irtó jó szépet!

Mennék, de a tudat visszatart,

Vannak magasabb rendű dolgok,

Amit meg kíván a haza!

Valaki csendben imádkozott értem

 

Ablakom alatt elment valaki

Meghalt apám kopogott az ajtón? 

Letett valamit! Talán a világ szennyétől Bemocskolt gondolatom rongyait?

Nem az volt, hanem egy kopott hegedű

Amit roma apám életét végig siratva

Megevett a nyű! Óh! Uram

Mért nem vettem észre, hogy

Valami fájt bennem, és csak én üvöltök?

Sakállal sírom át az esztendőm..

Bőg velem a vihar kint a fák alatt,

S belül bennem valami meghasad!

Valaha nyár volt a szívembe,

Most fagyott hó, és ordítva süvítő, 

S pelyhekben hull a kertemben az ónos eső...

Most fáj a fejem! Talán, mert más idők jönnek...

Félelem gyötri mélyen ülő szemem

Torkomba szorul a múlt bűne

Éjszakáim ferde kicsapongásai

Jajgató szüzek sikongatásai

Vének csóváló pillantásai!

Hova lett az erkölcseim egyenes vonásai?

És értetlenül bámulnak rám az asszonyok kisírt szemei!

Lágy szellővel röppen egy árnyék,

S Valaki megérinti a vállam.

Szomorú szememre könnyek köde száll,

És itt belül ordított bennem a kín! Úgy ám!

Hol vagy Anyám

 

 

 

Talán rejtekedben sírsz?

Mert már rég elment apám?

Már nem kiabálsz velem, nem húzod kezem

Hogy iskolába menjek,

Nem teszel boldogan, a tél idején

Kopott lukas cipőt a priccsem alá,

És zoknit is ráadásnak,

Hogy ne fázzon lábam!

S többé nem főződ meg

Azt a lopott kacsát,

Amit éjjel hozott a bátyám!

Anyám, te soha nem panaszkodtál senkinek sem

Ha nem volt pénzed,

Csirke ólat tisztítani mentél szép csendben,

De estére már ott gőzölgött a krumpli leves a sparhelten,

S nekem fújtad hűtődted keverted..

Anyám, miért álltál mosónénak a halál oldalán?

Nem volt elég húsz évig a Maris asszonyságnál?

Miért nem élsz most, és görnyeszted hátad, a szomszéd vályogán?

Mér, nem versz meg újra s újra engem

A kölyködet, az engedetlent!

Hiszen, most kereszttelen földsírodon,

Engem, a hontalant, az éjemben,

Már csak a dalod ringat el csendesen.

Anyám, én vagyok az! A fiad, az engedetlen!

Lágy pillangóként száll gondolatom,

Talaltam egy lelencet

 

Fent homokon süvít a jeges szél

Arcomba csapott a berzencei tél.

"Hosszú" utcán görnyedve járok, szél fúj arcomba,

Távol van még a Vránicsék háza

Igyekszik a lábam; hol van még a Mátyás utca? 

A forrásnál megállok s néztem ahogy a  forrásvíz befagyott, lóg alá a jégcsap.

Orrom megtörlöm, és a rohanó széllel

Újra neki indulok.

Egy kutya ugat , és én ijedten nézek oda,

A kerítésen karácsonyifények csillognak- villognak.

Hátizsákom melegíti hátam, hajt a láz, 

Itt-ott izzadság cseppek gördülnek tarkómon végig s alá.

És amott a bokornál  meglátok egy elázott kismacskát. 

Tudom hogy nem szabadna hazavinni senkit sem,

De bennem megszólal valami öntudat,

"Vidd haza őt"!, Ő is olyan mint te voltál egykoron,

Kirúgtak téged házaikból, éjnek évadján,

Éhkopp ette ajkad,

szomj és hideg volt a társad !

Ifjúként, csavarogtad a tizenkilencedik évedet is, Jutott belőle kín , a következő évekre is. 

A kabát alá dugtam az állatkát,

Es róttam hazafelé a járdát 

A hideg "hosszú" utcát!

Otthon egy kedvűen fogadtak

Nem is gondolták, hogy hoztam 

Didergő kisárvát. De

miután megcsodálták a kiscicát,

Azon tanakodtunk, hol legyen neki valamilyen hely.

Miközben beszélgettünk, nem vettem észre azt, 

Hogy a kismacsek meglépett , 

Az ajtón át a koraesti sötétbe.

Így esett hogy  macskaúrfinknak nem akaródzott

Gondozottnak lenni, 

Világgá ment valahová,

Jó családot keresni!

Felnőni! játszani! enni, inni szeretni!

Utolsó szó jogán

 

Figyelj!

Nem vagyok Bari Károly sem Osztojkán,

Nem vagyok Rafi Lajos sem, és nem vagyok originált cigány,

S talán ember sem!

Idegenek neveltek, magyar szóra tanítottak

És nem lettem tőle árja paraszt.

Bőröm barnaságát a nap tépázta

Fiatalkoromat a nincstelenség gyalázta.

Nekem érdektelen az emoció, és az evolució,

Érdektelenség a jövőm,

Halott anyám hív,

Gyere, nincs helyed már a itt földőn 

Mert lejárt a sosem volt időd.

Tavasz

 

Még tétován jövöget, 

Tél hideg köntösével,

Földből alig életecske sarjad

Felsír a felhő, zokog alá,

Megönti a mező füvek sarját. 

Nap is bátortalan, melege gyatra

Olvad egy fenyőgallyról, a hideg jégcsapja,

Kavarog az északi szél

Ereje, mint egy fiatal szellőé,

Vadóc, és kajla!

Házikó tetején forog  a bádog kakas

Könyvet lapoz a szellő úr, néha lassan néha gyorsan

Egy nóta van az ajkamon

És a gitárom csendben dalol. 

Tavasza van madaraknak Ott csicseregnek fenn a fán,

Kikelet virágán zsong egy méh

Fehérbe borulnak a meggyfák a körte fák, 

S lassan lágy tavasz van!

Szivembe is eljő már, csak kár, hogy elmúltam hatvan,

És a csontjaimban az idő is elkorhad lassan!

Covid19 alatt

 

Egykoron megküzdöttem a szerelmemért

Most megküzdök a halálomért

Gyengül a szivverésem

S nem hallom lélegzésem. 

Fényes körön ülök, ami egyre gyorsul

Fogózkodnom nincs miben.

És egy harang megkondul,

És a semmi, csak forog -  és fordul, csak forog és fordul...!

Megbánás imája

 

Bánom a magam  bűneit

Bánom  hogy gonosszá váltam

Bánom, hogy csak a pénz érdekelt

Bánom hogy az élv hajtott és az érdek,

Uram én bűnőztem, oly nagy a vétkem.

Ostort küldj hátamra, büntess uram ahogy csak akarsz.

De ha szereteted határtalan

Akkor nézz a bolygódnak 

Rejtett zugába!

Költészetnapján

 

Korhad az oszlop, benne döglődnek a nyűvek

Álarcot visel a rabló, álarcot visel minden ember...

Betegség tizedel titeket

De minden évben itt a kikelet

Fohászkodsz, és keresed Istened!

A hasad gömbölyü, cukor? Vagy nemesb tereh?

Ordítozol a tévéddel, túl harsogod a hangfalad

Gyermeked hangját nem hallod

Szemed karikás, dolgozik a marihuana.

Önkielégíted életed, társra nem vágysz

Házas élet smafú, örömtelen csak forrás?

Megtalálod társad, a saját véredbe s nemedbe,

Irtod utána állatod, erdődet s lényeidet!

Műanyagot zabálsz, elhízol! S hogy ne fázz,

Ruhádba bújsz, Szintetikus szar mind!

Természetet megölted, most magad hóhéra vagy, s ti mind! De tudd meg!

Idő kérdése, és belőletek Nem lesz hamu sem!

De előtte jön a nagy kin. Nyolc milliárd ember eszi majd egymást, és kint

Röhög majd csontjaidon, a nagy jóllakott  kövér semmi.