Vénséges vallomás

A vénséges vallomás

Megvénűlt szememmel bámulom
szemed
Már megvénűlt kezemmel simítom
gyönyörű kezedet,

Míg öreg szívem dobbanni kész
addig bennem a szereteted is él.
Már a sóhajom is, mint tavaszi felleg
száll a semmi felé, bánatot űz.

Szíved Kandallójába vad szerelmes tűz!
Már Alig bírom a kezem a szádig emelni
És édes csókod képes a fel nem tett kérdéseimre felelni!

Őrízem a szemed, a kezed, a szíved,
S őrizem emléked, 

Őrizem mosolyod úgy bennem, 

neked, s érted.