Utolsó dal
Hova tűnt el arcodnak fiatal vonásai?
Redőkkel borított bőröd néhai pírjai?
Melleid lelógó almafa ág, fonnyadt almái,
Szemed meg még mindig hamiskás, ajkad halvány piros báj.
Alakod, mint meghajlott cukornád,
S mikor a gyermekünkre gondolsz,
Szemed oly féltő és oly bánatos!
Miért nem állt meg az idő, akkor?
Haltam veled volna akkor ott!
Várhatott volna egy kicsit valahogy!
Kellett volna, hogy csókod izét ellophassam a szádról sőt,
Elhagyhattál volna azelőtt,
Talán más sírt volna e versben!
És akkor nem fájt volna, hogy nem velem öregszel!
Képzelet drágám ez,
Álom és csalás, évről évre,
Hazudok magamnak, alkotok más világot másnak,
Hiszen már sok éve elmentél, távol vagy...
És ha sosem találkozok veled?,
Rám köszöntesz oly hevesen
Akkor, most, hogy ismernélek?
Ünnepek teltek úgy el
Sok-sok éven át! Úgyhogy,
Csalódtam az élőkben is már,
Nekem itt hagytad, a felelősséget,
És a szomorúságot;
S tarka lombvárat épít bennem az Öregség fagyos szele,
Oh! Ettelek volna meg!
Elmentél előttem, pedig nekem kellett
Volna násztáncra mennem a nemléttel,
Nekem kellett volna parolázni a pokoltüzével!
Még iszom kicsit a boromból
Versem befejezem, feljött a hold,
Idő van! Éjfél után,
Aludni vágy testem!
Itt van a hajnal már
Lecsukom a szemem,
És a valóság már nagyon messze jár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése