A tó mozdulatlan, s én ülök a partján,
Felettem rohannak a felhők, eső lesz
Ma szerdán...
A pad barnára van festve, száraz és kényelmes.
Elfekszek rajta, és nézem a verebeket
Ahogy a fák közt hangosan csivitelnek.
Messziröl egy héja vijjogása hallattszik,
És figyel az erdő,
S táncot rop az ágakon a neveletlen nyári
Szellő.
Gondolataim szökkelve ugrál a múlt billenytyüin,
S hallgatok magamban valami dalt, ami
Dudol bennem, itt belül!
Nem vitázok a tényekkel, az időm eltelt
Öreg kezemmel megsimogatom a tiedet,
S fel sír bennem az elmúlt idők tánczenéje!
A természetem meg nem értett, lefordíthatatlan kérdéseit fejti meg
A kettőezerhuszonkettő nyara,
Tudod, az én héjám már nem visít annyira
Mert öregszik ő is,
S én balga, képzeletbe felrepülök melléd az akácfád ágára!
Ó, Jöjj halál, szemfedő, ima és föld,
De jajj, elöbb hadd lássam utoljára szép tekinteted szeretőm,
Mert tudd meg! Életem voltál, és nem a delnőm!
Volt egy halk zene, szimfónia lágy tavaszi operett,
A táncom,
S lettél, gyermekeim anyja
És a mindenem, és az utolsó Akkordom, az utolsó szerelmem,
S tánca a folyónak, éneke a viharnak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése