Pillantás a hídról

Pillantás a hídról

A farmotoros busz döcögve, vágott neki az útnak. A tavasszal virágzó fák, és a szántóföldek sora csodálatos ritmusba váltották egymást. Az idő lomhán haladt előre valahova vitt, inkább éreztem, mint tudtam, hogy ami vár rám az lehet még izgalmas is számomra. Az épület valamikor egy kastély volt, mint utóbb kiderült Báró Rubido Zichy-jé volt.  Az intézetben, talán ha jól kalkuláltam lehettünk vagy háromszázan. A kastély hatalmas udvarán felsorakoztattak minket is, és névsorolvasást tartottak. 

Én az utolsó voltam, hiszen az nap jöttem.
Az Igazgató bácsi, akit Béla bácsinak hívtak, egy marcona nézésű ember volt teste erősnek tűnt, szavai ellentmondást nem tűrő volt. 

Tartottam tőle.
- Fiam te az egyes szobába fogsz aludni! A cókmókjaiddal felmész Tibi bácsival: ugyanis Ő lesz a nevelőd és mindent meg fog mutatni. Értve vagyok – nézett rám. Bólintottam. Félelmetes ember volt.
Megkaptam az intézetis ruháimat, a fehérneműimet, rend melegítő készletet, öltö yt, cipőt, és ami.kellett nyárra. Megkaptam a  tisztálkodási dolgokat, amelyeket nem igazán ismertem azelőtt. Meg mutatták a velem egyidősek, hogy hogyan rendezzem be a szekrényemet. Mondták azt is, hogy az ágy bevetését majd holnap megmutatják.
Egy hét hamar eltelt. Az iskola nem sokára kezdődik, így érezhető volt valami furcsa izgalom a gyerekek körében. Valami rám is tapadhatott az izgalomból, mert csak arról volt szó, hogy kapunk egy felsős diákot, aki csoport vezetője lesz az elsősöknek. Röviden, szemmel tart minket. Engem nem igazán érdekelt a felsős fiú. Igyekeztem elkerülni személyét, úgy, hogy amit parancsolt azt betartottam!

Utolsó iskolai napokban, inkább barátokat igyekeztem szerezni. Volt egy harmadikos fiú, aki mellém szegődött barátnak. Roma lévén nem volt ez nehéz, hiszen a nyelv melyet beszéltünk azt egyedinek szinte titkosnak tünt. Ez a tudat összetartott minket.
A többiek furcsán vették, hogy cigányul dumálunk, de egy két nap után már elfogadták. Természetesen a nevelőknek más volt a véleményük.  Az új barátomnak Balogh Gyuri volt a neve. Olyan gyerek volt, aki sokszor kihúzta a gyufát, mert igen csak rossz volt. Egy este, Margit néni a nevelőnő, úgy elverte egy fafogassal Gyuri hátát, hogy az csupa kék lett.
Egy szó sem jött ki a száján, valahogyan úgy éreztem, hogy belül sír. Keménynek akart tűnni előttem.
- Add ide az ingemet - mondta halkan.
- Fáj?
- Nem csak kicsit ég!
Bátornak éreztem őt, de a nevelőnőt utáltam e miatt.
Vászkecse ménku / Üsse meg a villám /- sziszegtem a fogaim között szemembe gyűlölettel.
Az nap este sokat beszélgettünk kint a fürdő nyitott ablakánál. Ő elmondta honnét jött és én is, bár, ha szavak nélkül beszélgettünk volna, akkor is tudtuk volna, hogy már szinte testvérek lettünk. Átölelt.
Így voltunk egy darabig, majd szó nélkül ki-ki a maga ágyába vonult aludni.

Volt az intézetnek egy vak lova, akivel szántani szokták a hatalmas konyhakertet, és a gyerekek kipróbálhatták, hogy milyen a lóháton. Csak úgy szőrén. Nem tudom honnan tudta, hogy kicsi gyerekek ülnek a hátán, de nagyon vigyázott minden lépésére, hogy bajunk ne essen. Sokszor mikor a délutáni napközinek vége lett, akkor már rohantam is a fehér színű vak barátomhoz. Orrával megszimatolt, kissé megráncigálta a ruhámat és fejét a vödör felé fordította. A vödör üres volt. Hoztam neki vizet és megitattam, majd gondosan lecsutakoltam egy marék szalmával. A ló hagyta, hogy tegyem a dolgom a szőrével, de egyszer csak akkorát szellentett, hogy megszédültem a bűztől. Mintha nyerítésével kicsúfolt volna arrább lökött és megint eresztett egy jó nagyot. Valaki nevetni kezdett a hátam mögött. Bencsik Imike volt az. Barna hajú kékszemű jóképű gyerek volt,
- Na, kis híján leszart ez a gebe. – Ha.. ha.. ha..! – nevetett rajtam. Én látszólag dühbe gurultam és neki mentem, játékból. 

Igaz, Ő erősebb volt, jól a földre lökött, de a szalmába birkózva már én is nevettem. A vak ló mintha tudná, hogy mit történik körülötte röhögve nyihogni kezdett.
- Büdös ló – mondtam és bele nevettem Imi szemébe. Azóta jó barátok lettünk. Sokat beszélgettünk. Ő elmondta, hogy mennyire szereti a kutyáját - azt mondta, hogy őt azért vitték be az intézetbe, mert meghalt az anyja. Valahogyan leírta az anyját, de mintha függöny mögül írná le. Amit észrevettem, hogy legtöbbet az nagyapjáról beszélt. Megfogadtuk egymásnak, hogy majd meglátogatjuk egymást, ha majd felnőttünk.
Az idő kereke előre vitt mindenkit. Voltak haverjaim is, de igazi barátom csak ketten voltak: Gyuri és Imi. Tudták, hogy egy körbe tartozunk ezért ők is jó barátokká váltak. Eldöntöttük, hogy megtanítjuk  Imit cigányul. Nem mondom eléggé nehézkesen ment, de csak hamar bele jött. Valahol ez a nyelv titkossá vált a többiek előtt. Imi boldog volt, és a nyakunkba ugrott örömébe. Akkor már nagyaedikesek voltunk, amikor olyan történt velem, ami miatt majdnem az öngyilkos lettem. Azon a hetvenes évek elei télen, Imi furcsán viselkedett. Nem igazán szólt hozzám, de nézte az arcomat.
- Nem haragszol, hogy nézlek?- Meglepett a kérdés, de tagadólag ráztam a fejem.
- Ígérj meg valamit nekem.
- Mit?
- Azt, ha felnősz, nagyon szeretni fogod a gyerekeidet és nem hagyod el őket soha. –Nagyon meglepődtem, hiszen amit mondott nem értettem. Az igazság az volt, hogy sokszor beszélt anyjáról, apjáról, akit csak elképzelt. Ő, egy nagyon fantázia dús kisfiú volt. 

Úgy hogy mindenkit, akit szeretett, vagy csak jóbarátjának hitt, bevont a maga körébe, így lett vagy tíz "testvére". Az nap, villanyoltás után, át jött a szobámba és szó nélkül mellém bújt az ágyba. Nem szóltunk semmit. Sokáig hallgattam a szuszogását. Hirtelen kis idő múlva nagy ordítozással valaki felkapcsolta a villanyt és a hálót a szoba kellős közepére parancsolta. Béla bácsi volt az. Miután villám gyorsan egymást tuszkolva a szoba közepén felsorakoztunk, Béla bácsi parancsa az volt, hogy, a bal kezünket tegyük ki körmösre. Egy megtermett T vonalzóval minden gyereknek, iszonyú erővel oda csapott. Amikor megkaptam a magam körmösét, a fájdalomtól összegörnyedve, belesziszegte az arcomba, hogy gyűlöli a gyerekeket. Alkohol szaga volt a leheletének. Mikor oda ért az Imikéhez, hatalmas kezét ökölbe szorította, és arcul ütötte a törékeny gyereket. El is dőlt, mint egy szalmazsák, majd jó nagyot belerúgott. Miután visszaparancsolt minket a szoba közepére, módszeresen kidobálta a ruháinkat a szekrényeinkből. Újra rakatta. Amelyik nem volt kellően összerakva, azt újra kihajította a szekrényből. Sokáig raktuk a szekrényünket.Éjfél félé járt. A további pofonok csak kiegészítették az éjszakai ruharakosgatást. Őszinte utálattal feküdtünk le szívűnkbe.
Kicsit később, Imike légzésésére

lettem figyelmes. Nem messze, mellettem lévő ágyban feküdt. Azt hittem, hogy elaludt, de valami furcsa hörgő hang hagyta el száját. Szeme nyitva volt. Szinte rémisztő volt. Rázni kezdtem, de a külső folyosó fényeiben csak viaszbaba arcát láttam.

Sejtettem, éreztem, hogy nagy a baj.
Kiabálni kezdtem,, mire a válasz, morgó és „fogd már be a pofád” megjegyzés volt a. Valaki feloltotta a villanyt, és kisidő múlva már tumultus volt a Imi ágya körül. Megjött Béla bácsi is, és kiküldött mindenkit a hálóból.
Mikor lement az irodába, hogy telefonáljon.  Már a fél intézet a szobánk előtt állt. Sírtam és nem éreztem azt sem, hogy valaki átfonja vállamat. Egy magas fiú volt, akitől legerősebb mivolta miatt, tartottam, mert tudtam róla hogy erőszakos srác. De, most együttérzés volt a szemében.
A rendőrség és a mentők hamar kijöttek. Másnap délelőtt kihallgattak engem, és a szobatársaimat is. A kihallgatás fájdalmas és húsba markoló volt.
A rendőröktől tudtam meg, hogy barátomnak szívnagyobbodása volt, és több mint valószínű, hogy az végzett vele. A kartonjába ez volt beleírva. Majd a boncolás többet fog mondani.
Nagyon elfáradtam, és lelkileg kimerült voltam. Amire emlékszem az volt bennem, hogy meghalt a legjobb barátom. Valami furcsa érzés vett erőt rajtam. Odaléptem az ablakhoz és kitártam, valaki rám ugrott, és olyan erősen fogott, hogy megmozdulni sem tudtam. Ottó a verekedős fiú volt. Azt hittem meg akar verni. Végül kiderült, hogy azt hitte, hogy öngyilkos akarok lenni. Figyelt rám. Titokban hálás voltam ezért. Kiabálni kezdtem, mire bejött egy termetes asszonyság, aki Ivett néni névre hallgatott, és aki egyben az egészségünkért is felelt. Neki az volt a szokása, hogy ha valakin hegesedő sebet látott gézzel  lekapta a vart. Durva és fájdalmas módszer volt. Azt tartotta, hogy így hamarabb gyógyul a seb.
Valamilyen injekciót adott be a faromba. Az álom gyorsan jött.
Számomra a reggel gonoszul és hazugul jött el, haragudtam a világra, meg magamra, mert tehetetlen voltam.

Valahogy nehezen az évvégére értünk az iskolában, alig vártuk a nyári szünetet. A bizonyítvány kiosztást nem igazán vártam, erős közepesre számítottam.  Úttörőruhába felsorakozott a sok gyermek. Oszlopba álltunk fel a  nyári hőségben. Egy kedvűen hallgattuk az iskola Igazgató Béla bácsi tanév záró unalmas szövegét. Béla bácsi az igazgatónk a falu párttitkára volt, akinek szerintem magas rangja lévén a tekintélye is meg volt. A falusiak és jómagunk is féltünk Béla bácsitól. Kegyetlenül betartatta a maga és a felettesei által meghatározott szabályait és törvényeit.
Ahogy teltek a percek, úgy kezdtünk ki dőlni a sorból. a mozdulatlanság és a hőség megtette a magáét. Én is elvesztettem az eszméletemet, aminek az lett a következmény, hogy az arcomba kaptam egy kancsó vizet és bevittek az elkülönítőbe. Harmadnap megkaptuk a bizonyítványunkat. Az enyém 3,5 lett.” Lehettem volna jobb is” gondoltam magamba.

Nyárra, elvittek minket nyaralni az otthon üdülőjébe Balatonszárszóra, ahol katonás rend várt minket. Egyik nevelőnk megmutatta, hogy hogyan kell összerakni a ruhánkat. Ami annyit jelent, hogy a hokedlire rakott hajtogatott ruháinkat egy élére állított gyufával ellenőrizték, hogy mértanilag is egybe vág a ruha összerakása. Ha nem volt jó, akkor repült a ruha, és egész estéig rakhatta a delikvens.
Ezt inkább, Hamar megtanultam, csak azért is hogy ne bántsanak.
Vidám, játékos napok következtek. Kezdtek velünk emberségesen viselkedni. csoportos egyéni játékokat tartottak nekünk. Sokat nevettünk, és jól éreztük magunkat.
Akkor egy lányt ismertem meg, aki jó barátom lett. Sokat beszélgettünk és játszottunk. Egy dolgozó lánya volt Sára, aki szöszke leányzó volt. Egyik este, az épület háta mögött ültünk, és valami Barbie babáról beszélt nekem, én meg csak hallgattam. Jó hallgatóság lehettem, mert nevetgélt, és megfogta a kezem. Ettől zavarba jöttem, mire ő megpuszilta a szám.
– Látod, ilyen puszit adok mindig a babáimnak.
Tizenkettő éves fiatalemberként nem tudtam hova tenni a dolgot, de abban a pillanatba éreztem, hogy megváltoztatott bennem valami. Soha nem feledtem el ezt a puszit.
Balszerencsémre, épp arra járt Sára anyukája, aki hangos szóval elparancsolta tőlem a lányt. Kezét rángatva vitte előre az épületbe. Majd mikor visszajött a fülemet megragadva vitt az igazgató szobája elé.
Kint kellett várni, amíg be nem hívott. Miután megtudta, hogy mit tettem a hölgy lányával, hatalmas tenyerével úgy arcul vágott, hogy megfordult velem a világ. Eldőltem, mint egy krumpliszsák. Az nap alig vártam, hogy este hat óra legyen. Sárát ablakába meglestem, hogy beszélhessek vele. Egy kavics darabbal megcéloztam az ablakát. Rögtön az ablaknál termett. Intettem neki hogy jöjjön ki. Miután kisurrant a házból futva a Balaton-part felé vettük az irányt. Elmondtam neki hogy, hogyan döntöttem.
- Haza szököm.
– Hová?- kérdezte egyszerűen.
- Haza – mondtam. Sokáig hallgatott és megkérdezte.
– Van pénzed buszra?
– Nincs. Gyalog megyek.
- Megőrültél? Hosszú az út odáig.
– Nem baj- mondtam. - Van időm.
- Gyere velem! – mondta és megfogta mind két kezem. Felmentünk a vasút állomás felüljárójára, a hídra. Sokáig álltunk és néztük a kiguruló vasúti kocsikat.
– Lemernél ugrani innen. – Kérdezte váratlanul.
– Le! - Mondtam. Kibújtam a korlát elé és a szédítő mélység fölött csimpaszkodtam a híd széléről. Ő elkapta a szabadon logó kezemet és erősen visszahúzott a hídra.
– Ne csináld. Nem komolyan mondtam. Tudom, hogy megtennéd. Megcsókolta a szám, és átölelt. Utána még sokáig beszélgettünk. Lassan elindultunk hazafelé. Mikor odaértünk a kapujuk elé, intett, hogy várjak. Bement és egy kis idő múlva kijött, és egy halom papírpénzt nyomott a kezembe.
– Száz forint, vagy több valamivel. Ezzel haza tudsz menni. Majd megadod, ha nagyobb leszel. Megcsókolta  újra a szám és eltűnt a kapuba. Ott álltam, mint egy faszent.
Az út nagyon hosszú volt este. Sokat gyalogoltam, míg egy motoros meg állt mellettem, és beszédbe elegyedett velem. azt mondta, hogy el tud vinni egy darabon. Előszedett egy igazolványféleséget, és az orrom alá dugta.
– Na, már tudod, kivagyok! Ülj hátra! - Siófokra akarok menni mondtam. Felültem a motorra, elindultunk.
Tudod, ki vagyok? – ordított hátra váratlanul.
– Nem – válaszoltam. A te nagybátyád. Te vagy az Orsós Gyuri?Nem? – Túlordította, a motor bőgését.
– De, hogyan..?
 – hát úgy, hogy a múltkor anyádnak írtál egy levelet, amiben kérdted, hogy vigyen haza. hát eljöttem érted. - És ha azt mondom, hogy nem én vagyok az akit keresel? kérdeztem gyanakvóan.

-  hát akkor ne vinnélek el.haza, de mivel tiszta apád vagy, a Néger Jóska, ezért haza loplak téged, ha beleegyezel. Elvégre cigányok lennék, Nem?- nevetett fel. Tényleg írtam egy levelet az Anyámnak, amit bélyeg nélkül adtam fel. Ezek szerint eljutott a címzettig. Kértem benne, hogy vigyen haza, mert itt vernek engem és gyűlölők itt lenni.  A motor zajtól alig hallottam, de tisztán értettem, hogy haza megyünk a nagybátyámmal. Nem gondolkoztam tovább azon, hogy tényleg ő az, akinek mondta magát, az igazolványa megmutatása után, semmi kétségem nem volt, hogy Ő a nagybátyám. El akartam hinni, mert haza akartam jutni, minél előbb.
Amikor kicsit késöbb, ahogy elindultunk, váratlanul fékcsikorgás hangos csörömpölés, majd teljes sötétség jött. Amikor felébredtem egy ágyban feküdtem, de fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Alaposan megnéztem a tagjaimat, nem e tört el valamim. A zúzódásokon kívül nem volt más bajom, úgy gondoltam. De amint jobban megmozgattam a lábam, éles fájdalom hasított bele. Eltörtem a lábam. Most már tudtam.

Egy fehér köpenyes szemüveges fiatal nő jött be a szobába. Kezét a fehér köpenyébe törölte. – Örülök, hogy felébredtél kicsim.
– Hol vagyok? Kérdeztem
– Korházban, itt Siófokon. Eszméletlen voltál, mikor behozott a mentő. Motor baleseted volt. Aki a motort vezette belehalt a sérüléseibe. Ki volt, azaz ember? De, tudod mit? Kint várnak bácsik. Mondj el nekik mindent. Puszi. - Hadarta el gyorsan és kuncogva kifordult a szobából.
Miután kihallgattak és felvették az adataimat, megtudták kivagyok honnét jöttem, az orvos hosszasan megvizsgált.
Még két hétig voltam a korházban, aztán jött egy nevelőnő, akinek Mariska néni volt a neve, és visszavitt az intézetbe.
 Sárával nem találkozhattam többé soha, mert ő Szárszói volt és utánam meg soha nem jött el. Én sem tudtam a címét, hiszen sosem adtuk meg egymásnak. A tőle kapott pénzt a kórház átadta a nevelő nőnek, aki gondolom átadta az intézmény gazdasági vezetőjének.
Azt hittem, hogy megver az igazgató, de nem bántott, de nem is szólt semmit sem, ami jobban piszkált. Bent a kórházban meglátogatott egy pszichológus hölgy, akinek sok mindent őszintén elmondtam. Ő a bizalomért cserében elmondta, hogy a nagybátyám hogyan halt meg és az anyámnak küldött levelet is megmutatta nekem.
- Ne félj nem adjuk az Igazgató kezébe. Ígérem!

Mikorra elértem a tizennegyedik életévemet, elkerültem a gyűlölt intézetből, és szabadabb helyre kerültem. a legjobb az volt, hogy az általam választott szakmát tanulhattam. Férfi és Női Szabó lettem három év múlva. Bár azt osztályfőnököm azt jósolta nyolcadik osztály végén, hogy a börtönökből fogják kisöpörni a csontjaimat, de hála az istennek nem így lett. Igaz szegény ember lettem, mi több vagyok, de boldog voltam egész életemben, mert szabadon szerethettem és viszont szerettek. Mert ahol szeretet van szükség nincs.