Orsi
A vonat füstje beborította a rohanó vagonokat. Budapesten töltötték meg sárga csillaggal ellátott zsidókkal és cigányokkal. A kakas tollasok mellett német katonák asszisztáltak. A vonat északnak tartott. Auschwitz volt a cél. A vagonban csak nők voltak. Mint a heringek, százhúszan voltak összezsúfolva. Sokan voltak így alig fértek el. A vasúti kocsik hordrugói megterhelten remegtek ütemesen. A vonat könyörtelen jármű. Ha megpakolod annak kazánját, megy, mint egy őrült úgy száguld.
1943-at írunk. Az általános rendelet a zsidók és cigányok felé egyértelmű volt. Genodium. „Eladó a haza, de finnyás a vevő.” A zakatolás ütemmé változott. Kis Orsi csak nézte a felnőtt nőket és azon tűnődött, hogy bátyja és édesapja hol lehetnek. Mikor kirángatták apja kezéből, reménykedett abban, hogy viszont láthatja még.
A remény hal meg utoljára. Úgy képzelte, hogy a mellettük lévő másik vagonban vannak. Nem sírt már. Hatévesen csak annyit értett, hogy jelenleg vele egykorú kislányok között van, de voltak még felnőtt asszonyok is, mellükön egy „sárga izé”.
Mikor bevagonírozták, durva katonák kezdték beterelni őket. Ő egy asszonyság mellé került. Az asszony megfogta kezét és bevonszolta a vagon sarkába, ahol volt egy kis szalma. Hiányzott neki az apukája és a bátyja, sírt, mint egy hat éves. A nő vigasztalta hol héberül, hol magyarul. A vonat kegyetlenül befutott az Alpok hidegébe. Orsi odabújt az asszonysághoz, aki átölelte és finom illatú kabátjával betakargatta. Nem fázott már.
Orsi a sárga csillagot nézegette.
- Igen, mi zsidók vagyunk. – mondta magyarul.
Orsi nem értette a szó jelentését. A hideg és az éjszaka álmot lopott szemére. Nem sokat aludt. Valami felkeltette. Az éhség.
- Éhes vagyok, mi fame. – mondta két nyelven. Az asszonyság ránézett, majd körülnézett.
- Kinek van valami harapni valója? - kérdezte hangosan, de kedvesen. -Ez a kislány éhes.
A csend ráült a vagonra. Válasz nem jött.
- Kinek van?
- Nekem van anyatejem, elvették a picinyemet, azzal tudok csak szolgálni. – mondta egy huszonöt év körüli fiatal lány.
- Az is jó lesz, gyere mellénk. - mondta az asszonyság.
A lánynak túlcsordult a tej, nagy keblei voltak. Oda húzta Orsi arcát melléhez és azt mondta:
- Vedd be és szívd. Az anyatej jó. Jól fogsz lakni.
Orsi úgy tett. A kezdeti benyomások, miszerint keserű az anyatej, az éhség hamar megváltoztatta. Édesnek érezte kis idő múlva. Addig szívta az emlőt, amíg gyomra meg nem telt.
Az asszonyság ölében hamar elaludt. Közben a többi apróság is felébredt. Ők is kértek a ciciből. A lány adott mindenkinek egy kicsit, mert már kezdett fájni mindkét emlője. A vagon csöndjét nyögések és gyermeksírások zavarták meg.
- Pisilnem kell. – mondta egy idős zsidó néni.
Valahonnan előkerült egy agyonhasznált vödör. Zilált sorban végezték el dolgukat. Orsi is felkelt, hogy kis dolgát elvégezze. A vödör tartalmát a padozat ujjnyi résén öntötték ki. Nem lehetett tudni, hogy a marhák húgy szaga terjedt jobban a levegőben, vagy az ember vizeletéé.
A vonat befütyült a hajnali hideg csendbe. Valahol megállt és Orsi kíváncsi szeme előtt nagyon sok sárga csillagos asszony, gyerek és férfi szállt fel egy vagonba, amit egy vasutas a vonathoz kapcsolt. A pattogó német szavak itt is olyanok voltak, mint Pesten. Orsi nem értette. Itt is az játszódott le, mint Budapesten. A német katonák kitépték a gyerekeket anyjuk kezéből. A sírás, jajgatás idegen nyelven is sírás volt. Orsi érezte ezt.
- Csehek. – mondta az asszonyság. Inkább magának, mint Orsinak.
Megfogta kezét és csak nézte őt. Nem értette mit mond. A vonat megállt valamikor késő este, az eső szakadt.
- Lengyelországban vagyunk. – mondta a patronáló.
Egy piros kabátot halászott elő batyujából és ráadta a kislányra. Német erőteljes parancs szavakat és a puskatus hangját hallotta Orsi a vagonok ajtajában. Az ő ajtajuk is kicsapódott. A németek sorba állították a vagonban utazókat és szelektálni kezdték a csoportokat.
Orsi erősen fogta a zsidóasszonyság kezét. Egy német katona odalépett és erőszakosan kitépte a kezéből. A gyerekek csoportjába tuszkolta. Hiába sírt, könyörgött, a német katonának a szíve nem enyhült.
Ő nem erre tett esküt.
A lány, aki végig a vagonban szoptatta a gyereket egy három év körüli kislányt tartott a kezében. A katona durván kitépte a kezéből és a gyerek után kapó lány arcába vágott a géppisztolyának tusával. A lány elesett és az orra vérzett, csak azt látta, hogy védence eltűnik a gyerek csoportba. Miután a válogatás megtörtént a gépkocsira tették őket. A zuhogó esőben hosszú kocsikázás kezdődött. A transzportok követték a vezér kocsit. Csakhamar megérkeztek a táborba. Minden gyermeket, asszonyt, nőt, férfit, fiút külön barakkokba osztották be. Pár óra múlva megjelent egy férfi katonai ruhában és sorra ellátta sorszámmal az újonnan jövőket. Orsi is kapott számot. Kezére S23312 – es számot tetoválták rá. Egy magas lány, aki az ő barakkjukban magyarul azt mondta neki, hogy jegyezze meg a számot. Orsi mondogatni kezdte sorszámot. Az ablakhoz menve lesni kezdte az asszonyságot.
Egy puskatus csapódott be a rácsok közé. A magas lány időben kapta el onnan Orsit.
- Többé ilyet ne csinálj – intette meg Orsit.
- A nevem különben Neimüller Olga – nyújtott kezet Orsi felé.
- A tied? – kérdezte.
– Orsi – mondta, és megszorította a felé nyújtott kezet, mely jó meleg volt.
- Láttad mi volt felírva a kapura, mikor beértünk a táborba? – kérdezte Olga. Kislány tagadóan rázta meg fejét. Nem tudott olvasni.
- Arbeit mach frei – mondta Olga – ami annyit tesz, hogy a munka szabaddá tesz. – Tudsz olvasni? – kérdezte Orsira nézve váratlanul.
- Nem, nem tudok. – mondta ijedten.
- Két hét múlva már tudsz. – mondta elégedetten. – Látod a sok írást a falakon? Onnan fogunk betűket tanulni, olvasni. Ami pedig az írást illeti, azt majd később.
- Engem is, engem is – csiripelte a többi kislány is.
- Jól van no, mindenki meg lesz tanítva. – mondta anyáskodva.
Orsinak tetszett ez a lány. Meg fogja őt tanítani olvasni. Furcsa dolog ez az olvasás. Öreganyja nem tudott se írni se olvasni, mégis hosszú életet megélt, és milyen réteseket tudott csinálni. Nyelt egyet.
A kiszáradt fehér szájával szinte szuggerálni kezdte Olga melleit. Arra gondolt, meg kéne kérni… hátha megengedné. Olga mintha kitalálta volna gondolatait, azt mondta a kicsinek, hogy csak estefelé kapnak valami ételt, ahogy a németek szavából kivette. Az ebéd egy merőkanál kása és egy kisdarab kenyér. A mennyisége olyan kevés volt, hogy Orsi inkább éhes lett, mint jóllakott. Volt, aki undorodva adta oda Olgának az ebédjét. A kása íztelen massza volt. A vacsora azonban elmaradt. A levegő szaga a hideggel keveredett össze. A doh és a húgy szag itt is érezhető volt. Orsi az Olga alatti ágyat kapta meg. Mellette egy román kislány telepedett le.
Másnap kora reggel a barakk ajtó ordítva csapódott ki. Az orvos és a német katona lépett be rajta. Nyitva hagyták az ajtót. A hideg beáramlott és kisöpörte a húgy szagot, a dohot és a kevés meleget is, amit a leheletek csináltak. Egy hordozható asztalra tette az orvos eszközeit és érthető nyelven mondta – Ich bin Doktor. Én lenni doktor. – Olga a többiekkel együtt felsorakozott a német tiszt pattogására. Az mutatta, hogy ruháikat vegyék le. Pár perc múlva több tíz kislány és nagyobb lány anyaszült meztelen álltak az orvos előtt. Az orvos gyorsan végig ment a csoporton, és mindegyik kislánynak, aki hat év vagy az alatti volt, a vaginájuktól a nyakukig húzott tollal egy vonalat. Hogy miért tette? Orsi nem értette, de nem fájt, csak fázott. Az orvos visszament a helyére és egy injekciós fecskendővel és egy gyógyszeres üveggel hadonászva, oltani kezdte a kicsiket, majd a nagyobbakat. Olga csak annyit vett ki a német mondataiból, hogy nekik nem kell dolgozni, csak annyi a dolguk, hogy rendelkezésre kell állni az orvosnak. Az orvos tűt nem váltott, minden lányt ugyanazzal a tűvel bökött meg. Az üveg kiürült hamar. Majd még egy mire végzett és elment. A barakk ajtaja ismét ordítva záródott be. Még van vissza az ebédig pár óra.
Orsi úgy gondolta, hogy a kislányok babáival majd eljátszik és így hamarabb megy majd az idő. Az ebéd ugyanaz volt, mint tegnap. Hideg, kissé büdös kása. Bár ettek belőle, de amikor észrevették benne a patkány szart, kiöntötték a barakk sarkába. Az éhezés folytatódott tovább. Olga a kicsinyeket és Orsit is tanította. Az elmúlt két hétben hol babáztak, hol tanultak. A falakon lévő szavak, Magyarul és Szlovákul, valamint Románul volt felírva üzenetek. Mindegyik üzenet a halálba menő gyermekeket utolsó üzenete volt. „Szeretlek Anyu”. Ez a mondat minden nyelven le volt írva. Orsi és Olga szokatlanul jó barátok lettek. A késő esti beszélgetések, a közös tanulások összekovácsolták őket.
Orsi bőrén fürdés közben vette észre Olga a fekete pénznagyságnyi foltokat. AZ övén is volt. Gondos átnézésük után Olga azt mondta, hogy ez biztos a heti egyszeri fürdés miatt van. Nem is törődtek a dologgal. Nap, mint nap hallották, amint autók újabb szállítmány embereket hoz. Volt egy kémény, melynek füstje olyan büdös volt, hogy még Orsiék barakkjába is meg lehetett érezni. El is nevezték a kéményt büdöscsőnek. Volt egy moldáv tizenkét év körüli lány, aki német anyja és moldáv apja lévén kiválóan tudott németül. Ő fordította a németek mondatait, volt, hogy ami információ a fülébe jutott, azt nem értette, de sok, kimondatlan számokról beszéltek. Egyszer egy német katona azt mondta a másiknak, hogy teljes kapacitással égessék el az elgázosított alsórendűeket, mert a Fűhrer így rendelkezett. Orsi egy szót sem értett az egészből. Olga világosította fel a barakkot. „Minden zsidót és cigányt, románt, csehszlovákot, kommunistákat elpusztítják gázzal és elégetik őket a krematóriumban.
A németek a munkát megkétszerezték. Már nem tízezer ember naponta, hanem húszezer embert gázosítottak el. Orsi már értette a számokat. Sok… sok, gondolta. A barakkjukba is beköszöntött a halál. Aznap a hétszáz lányból háromszázhúszan haltak meg. Rabruhás férfiak szállították el őket. A német pattogó parancsszavak nem maradtak el. A román kis barátnője, akivel együtt babáztak, ő is meghalt. Orsi nem volt tisztában a halál jelentésével. Aznap ő is belázasodott. Még az ebédje sem kellett. Külön háború folyt az ebédjéért. Olga nyerte meg a háborút. Közben feltöltötték a barakkot újabb rabokkal, mind hat év körüli volt. Az orvos aznap megnézte Orsit, majd egy injekciót adott neki, amibe vízszínű oldat volt. Estére jobban lett. Így telt el másfél év.1945-öt írt a naptár. Lesoványodva, és betegen, többször átköltöztetve különböző barakkokba. Olga egyik nap elmondta, hogy Éva szólt a németek között terjedő legújabb hírről. Az amerikaiak és az oroszok itt vannak nem messze. Azt beszélik, hogy jó volna megszökni, de a Führer stat… valamijétől nagyon félnek. De ennek ellenére megteszik.
Az idő halad, visz élőt, holtat, mindenkit, csak a büdös cső ontotta magából szakadatlanul a büdös füstöt. Éva azt mondta Orsinak, hogy sok német katona megszökött… megszökni… mondogatta magában. Az ismeretlen szó egyszer csak azt jelentette neki, hogy apa, bátyus, otthon. Sírva fakadt. Éva azzal vigasztalta, hogy jön a segítség.
- Éhes vagy? – kérdezte egyik este Olga Orsit.
- Igen, nagyon – mondta.
- Van itt valami, ami talán jó lesz neked – mutatott a holdvény által alig megvilágított gömböcskére, melyen a bimbó keményen állt.
- Vonaton is jóllaktam egy néni tejétől, amikor idejöttem – mondta Orsi.
- Az akkor volt, kell vagy nem? – kérdezte.
Orsi szájába vette a bimbót és szívni kezdte. De abból nem jött semmi.
- Próbáld erősebben, akkor talán jön – mondta Olga és Orsi fejét odaszorította a melléhez.
Abból nem tej, hanem vas ízű vér jött. Orsi véres szájjal nézett barátnőjére. A délutáni fakó fények csak egy merev bámuló szempárt mutatott Orsinak. Az üresbe bámult. Meghalt. Orsi rángatni kezdte barátnője kezét.
- Olga… Olga… kelj fel – nyöszörögte barátnője fülébe.
Bűntudata volt attól, hogy biztosan ő szívta el emlőjéből az életét. Csak tompán bámulta a véres emlőt. Majd újra bekapta és fújni kezdte, ahogy kis tüdejéből kifért. „Hátha…hátha”…gondolta. Abban a szentpillanatban egy erős kéz ragadta meg. Orsi az ijedségtől sikonyált és rúgkapált. Mikor a katona zubbonyáról elolvasta, hogy USA, tudta, hogy nem német katona volt, a kéz tulajdonosa. A katona kivitte az udvarra. Rengeteg katona közt csak csíkos ruhás nőket, gyermekeket és férfiakat látott, akik csontra fogyott kézzel könyörögtek élelemért az amerikai katonáktól.
Orsi fejét a katona odaszorította erősen a vállához, így nem láthatta a háttérbe magasló, égetésre váró hullahegyet.
Kis idő múlva a katona vizet öntött Orsi kiszáradt ajkai közé és visszavitte a barakkba.
1943-at írunk. Az általános rendelet a zsidók és cigányok felé egyértelmű volt. Genodium. „Eladó a haza, de finnyás a vevő.” A zakatolás ütemmé változott. Kis Orsi csak nézte a felnőtt nőket és azon tűnődött, hogy bátyja és édesapja hol lehetnek. Mikor kirángatták apja kezéből, reménykedett abban, hogy viszont láthatja még.
A remény hal meg utoljára. Úgy képzelte, hogy a mellettük lévő másik vagonban vannak. Nem sírt már. Hatévesen csak annyit értett, hogy jelenleg vele egykorú kislányok között van, de voltak még felnőtt asszonyok is, mellükön egy „sárga izé”.
Mikor bevagonírozták, durva katonák kezdték beterelni őket. Ő egy asszonyság mellé került. Az asszony megfogta kezét és bevonszolta a vagon sarkába, ahol volt egy kis szalma. Hiányzott neki az apukája és a bátyja, sírt, mint egy hat éves. A nő vigasztalta hol héberül, hol magyarul. A vonat kegyetlenül befutott az Alpok hidegébe. Orsi odabújt az asszonysághoz, aki átölelte és finom illatú kabátjával betakargatta. Nem fázott már.
Orsi a sárga csillagot nézegette.
- Igen, mi zsidók vagyunk. – mondta magyarul.
Orsi nem értette a szó jelentését. A hideg és az éjszaka álmot lopott szemére. Nem sokat aludt. Valami felkeltette. Az éhség.
- Éhes vagyok, mi fame. – mondta két nyelven. Az asszonyság ránézett, majd körülnézett.
- Kinek van valami harapni valója? - kérdezte hangosan, de kedvesen. -Ez a kislány éhes.
A csend ráült a vagonra. Válasz nem jött.
- Kinek van?
- Nekem van anyatejem, elvették a picinyemet, azzal tudok csak szolgálni. – mondta egy huszonöt év körüli fiatal lány.
- Az is jó lesz, gyere mellénk. - mondta az asszonyság.
A lánynak túlcsordult a tej, nagy keblei voltak. Oda húzta Orsi arcát melléhez és azt mondta:
- Vedd be és szívd. Az anyatej jó. Jól fogsz lakni.
Orsi úgy tett. A kezdeti benyomások, miszerint keserű az anyatej, az éhség hamar megváltoztatta. Édesnek érezte kis idő múlva. Addig szívta az emlőt, amíg gyomra meg nem telt.
Az asszonyság ölében hamar elaludt. Közben a többi apróság is felébredt. Ők is kértek a ciciből. A lány adott mindenkinek egy kicsit, mert már kezdett fájni mindkét emlője. A vagon csöndjét nyögések és gyermeksírások zavarták meg.
- Pisilnem kell. – mondta egy idős zsidó néni.
Valahonnan előkerült egy agyonhasznált vödör. Zilált sorban végezték el dolgukat. Orsi is felkelt, hogy kis dolgát elvégezze. A vödör tartalmát a padozat ujjnyi résén öntötték ki. Nem lehetett tudni, hogy a marhák húgy szaga terjedt jobban a levegőben, vagy az ember vizeletéé.
A vonat befütyült a hajnali hideg csendbe. Valahol megállt és Orsi kíváncsi szeme előtt nagyon sok sárga csillagos asszony, gyerek és férfi szállt fel egy vagonba, amit egy vasutas a vonathoz kapcsolt. A pattogó német szavak itt is olyanok voltak, mint Pesten. Orsi nem értette. Itt is az játszódott le, mint Budapesten. A német katonák kitépték a gyerekeket anyjuk kezéből. A sírás, jajgatás idegen nyelven is sírás volt. Orsi érezte ezt.
- Csehek. – mondta az asszonyság. Inkább magának, mint Orsinak.
Megfogta kezét és csak nézte őt. Nem értette mit mond. A vonat megállt valamikor késő este, az eső szakadt.
- Lengyelországban vagyunk. – mondta a patronáló.
Egy piros kabátot halászott elő batyujából és ráadta a kislányra. Német erőteljes parancs szavakat és a puskatus hangját hallotta Orsi a vagonok ajtajában. Az ő ajtajuk is kicsapódott. A németek sorba állították a vagonban utazókat és szelektálni kezdték a csoportokat.
Orsi erősen fogta a zsidóasszonyság kezét. Egy német katona odalépett és erőszakosan kitépte a kezéből. A gyerekek csoportjába tuszkolta. Hiába sírt, könyörgött, a német katonának a szíve nem enyhült.
Ő nem erre tett esküt.
A lány, aki végig a vagonban szoptatta a gyereket egy három év körüli kislányt tartott a kezében. A katona durván kitépte a kezéből és a gyerek után kapó lány arcába vágott a géppisztolyának tusával. A lány elesett és az orra vérzett, csak azt látta, hogy védence eltűnik a gyerek csoportba. Miután a válogatás megtörtént a gépkocsira tették őket. A zuhogó esőben hosszú kocsikázás kezdődött. A transzportok követték a vezér kocsit. Csakhamar megérkeztek a táborba. Minden gyermeket, asszonyt, nőt, férfit, fiút külön barakkokba osztották be. Pár óra múlva megjelent egy férfi katonai ruhában és sorra ellátta sorszámmal az újonnan jövőket. Orsi is kapott számot. Kezére S23312 – es számot tetoválták rá. Egy magas lány, aki az ő barakkjukban magyarul azt mondta neki, hogy jegyezze meg a számot. Orsi mondogatni kezdte sorszámot. Az ablakhoz menve lesni kezdte az asszonyságot.
Egy puskatus csapódott be a rácsok közé. A magas lány időben kapta el onnan Orsit.
- Többé ilyet ne csinálj – intette meg Orsit.
- A nevem különben Neimüller Olga – nyújtott kezet Orsi felé.
- A tied? – kérdezte.
– Orsi – mondta, és megszorította a felé nyújtott kezet, mely jó meleg volt.
- Láttad mi volt felírva a kapura, mikor beértünk a táborba? – kérdezte Olga. Kislány tagadóan rázta meg fejét. Nem tudott olvasni.
- Arbeit mach frei – mondta Olga – ami annyit tesz, hogy a munka szabaddá tesz. – Tudsz olvasni? – kérdezte Orsira nézve váratlanul.
- Nem, nem tudok. – mondta ijedten.
- Két hét múlva már tudsz. – mondta elégedetten. – Látod a sok írást a falakon? Onnan fogunk betűket tanulni, olvasni. Ami pedig az írást illeti, azt majd később.
- Engem is, engem is – csiripelte a többi kislány is.
- Jól van no, mindenki meg lesz tanítva. – mondta anyáskodva.
Orsinak tetszett ez a lány. Meg fogja őt tanítani olvasni. Furcsa dolog ez az olvasás. Öreganyja nem tudott se írni se olvasni, mégis hosszú életet megélt, és milyen réteseket tudott csinálni. Nyelt egyet.
A kiszáradt fehér szájával szinte szuggerálni kezdte Olga melleit. Arra gondolt, meg kéne kérni… hátha megengedné. Olga mintha kitalálta volna gondolatait, azt mondta a kicsinek, hogy csak estefelé kapnak valami ételt, ahogy a németek szavából kivette. Az ebéd egy merőkanál kása és egy kisdarab kenyér. A mennyisége olyan kevés volt, hogy Orsi inkább éhes lett, mint jóllakott. Volt, aki undorodva adta oda Olgának az ebédjét. A kása íztelen massza volt. A vacsora azonban elmaradt. A levegő szaga a hideggel keveredett össze. A doh és a húgy szag itt is érezhető volt. Orsi az Olga alatti ágyat kapta meg. Mellette egy román kislány telepedett le.
Másnap kora reggel a barakk ajtó ordítva csapódott ki. Az orvos és a német katona lépett be rajta. Nyitva hagyták az ajtót. A hideg beáramlott és kisöpörte a húgy szagot, a dohot és a kevés meleget is, amit a leheletek csináltak. Egy hordozható asztalra tette az orvos eszközeit és érthető nyelven mondta – Ich bin Doktor. Én lenni doktor. – Olga a többiekkel együtt felsorakozott a német tiszt pattogására. Az mutatta, hogy ruháikat vegyék le. Pár perc múlva több tíz kislány és nagyobb lány anyaszült meztelen álltak az orvos előtt. Az orvos gyorsan végig ment a csoporton, és mindegyik kislánynak, aki hat év vagy az alatti volt, a vaginájuktól a nyakukig húzott tollal egy vonalat. Hogy miért tette? Orsi nem értette, de nem fájt, csak fázott. Az orvos visszament a helyére és egy injekciós fecskendővel és egy gyógyszeres üveggel hadonászva, oltani kezdte a kicsiket, majd a nagyobbakat. Olga csak annyit vett ki a német mondataiból, hogy nekik nem kell dolgozni, csak annyi a dolguk, hogy rendelkezésre kell állni az orvosnak. Az orvos tűt nem váltott, minden lányt ugyanazzal a tűvel bökött meg. Az üveg kiürült hamar. Majd még egy mire végzett és elment. A barakk ajtaja ismét ordítva záródott be. Még van vissza az ebédig pár óra.
Orsi úgy gondolta, hogy a kislányok babáival majd eljátszik és így hamarabb megy majd az idő. Az ebéd ugyanaz volt, mint tegnap. Hideg, kissé büdös kása. Bár ettek belőle, de amikor észrevették benne a patkány szart, kiöntötték a barakk sarkába. Az éhezés folytatódott tovább. Olga a kicsinyeket és Orsit is tanította. Az elmúlt két hétben hol babáztak, hol tanultak. A falakon lévő szavak, Magyarul és Szlovákul, valamint Románul volt felírva üzenetek. Mindegyik üzenet a halálba menő gyermekeket utolsó üzenete volt. „Szeretlek Anyu”. Ez a mondat minden nyelven le volt írva. Orsi és Olga szokatlanul jó barátok lettek. A késő esti beszélgetések, a közös tanulások összekovácsolták őket.
Orsi bőrén fürdés közben vette észre Olga a fekete pénznagyságnyi foltokat. AZ övén is volt. Gondos átnézésük után Olga azt mondta, hogy ez biztos a heti egyszeri fürdés miatt van. Nem is törődtek a dologgal. Nap, mint nap hallották, amint autók újabb szállítmány embereket hoz. Volt egy kémény, melynek füstje olyan büdös volt, hogy még Orsiék barakkjába is meg lehetett érezni. El is nevezték a kéményt büdöscsőnek. Volt egy moldáv tizenkét év körüli lány, aki német anyja és moldáv apja lévén kiválóan tudott németül. Ő fordította a németek mondatait, volt, hogy ami információ a fülébe jutott, azt nem értette, de sok, kimondatlan számokról beszéltek. Egyszer egy német katona azt mondta a másiknak, hogy teljes kapacitással égessék el az elgázosított alsórendűeket, mert a Fűhrer így rendelkezett. Orsi egy szót sem értett az egészből. Olga világosította fel a barakkot. „Minden zsidót és cigányt, románt, csehszlovákot, kommunistákat elpusztítják gázzal és elégetik őket a krematóriumban.
A németek a munkát megkétszerezték. Már nem tízezer ember naponta, hanem húszezer embert gázosítottak el. Orsi már értette a számokat. Sok… sok, gondolta. A barakkjukba is beköszöntött a halál. Aznap a hétszáz lányból háromszázhúszan haltak meg. Rabruhás férfiak szállították el őket. A német pattogó parancsszavak nem maradtak el. A román kis barátnője, akivel együtt babáztak, ő is meghalt. Orsi nem volt tisztában a halál jelentésével. Aznap ő is belázasodott. Még az ebédje sem kellett. Külön háború folyt az ebédjéért. Olga nyerte meg a háborút. Közben feltöltötték a barakkot újabb rabokkal, mind hat év körüli volt. Az orvos aznap megnézte Orsit, majd egy injekciót adott neki, amibe vízszínű oldat volt. Estére jobban lett. Így telt el másfél év.1945-öt írt a naptár. Lesoványodva, és betegen, többször átköltöztetve különböző barakkokba. Olga egyik nap elmondta, hogy Éva szólt a németek között terjedő legújabb hírről. Az amerikaiak és az oroszok itt vannak nem messze. Azt beszélik, hogy jó volna megszökni, de a Führer stat… valamijétől nagyon félnek. De ennek ellenére megteszik.
Az idő halad, visz élőt, holtat, mindenkit, csak a büdös cső ontotta magából szakadatlanul a büdös füstöt. Éva azt mondta Orsinak, hogy sok német katona megszökött… megszökni… mondogatta magában. Az ismeretlen szó egyszer csak azt jelentette neki, hogy apa, bátyus, otthon. Sírva fakadt. Éva azzal vigasztalta, hogy jön a segítség.
- Éhes vagy? – kérdezte egyik este Olga Orsit.
- Igen, nagyon – mondta.
- Van itt valami, ami talán jó lesz neked – mutatott a holdvény által alig megvilágított gömböcskére, melyen a bimbó keményen állt.
- Vonaton is jóllaktam egy néni tejétől, amikor idejöttem – mondta Orsi.
- Az akkor volt, kell vagy nem? – kérdezte.
Orsi szájába vette a bimbót és szívni kezdte. De abból nem jött semmi.
- Próbáld erősebben, akkor talán jön – mondta Olga és Orsi fejét odaszorította a melléhez.
Abból nem tej, hanem vas ízű vér jött. Orsi véres szájjal nézett barátnőjére. A délutáni fakó fények csak egy merev bámuló szempárt mutatott Orsinak. Az üresbe bámult. Meghalt. Orsi rángatni kezdte barátnője kezét.
- Olga… Olga… kelj fel – nyöszörögte barátnője fülébe.
Bűntudata volt attól, hogy biztosan ő szívta el emlőjéből az életét. Csak tompán bámulta a véres emlőt. Majd újra bekapta és fújni kezdte, ahogy kis tüdejéből kifért. „Hátha…hátha”…gondolta. Abban a szentpillanatban egy erős kéz ragadta meg. Orsi az ijedségtől sikonyált és rúgkapált. Mikor a katona zubbonyáról elolvasta, hogy USA, tudta, hogy nem német katona volt, a kéz tulajdonosa. A katona kivitte az udvarra. Rengeteg katona közt csak csíkos ruhás nőket, gyermekeket és férfiakat látott, akik csontra fogyott kézzel könyörögtek élelemért az amerikai katonáktól.
Orsi fejét a katona odaszorította erősen a vállához, így nem láthatta a háttérbe magasló, égetésre váró hullahegyet.
Kis idő múlva a katona vizet öntött Orsi kiszáradt ajkai közé és visszavitte a barakkba.
Anna nővérem épp mosogatott. Kerekded teste hullámzott. A sparheltbe épp almás pite sült. Az ünnepi kirántott hús már megsült, a krumpli is kész volt. Kis gyermekei az egyik pici, a másik kicsi izgatottan feszengtek a konyhai ágyon. Éhesek voltak már – mindjárt lelkecskéim, kész vagyok, aztán esztek. – mondta barnai szemeit végig legeltetve két szülöttén.
- Anyu, mik azok a számok ott a bal kezeden? – kérdezte a nagyobbik fiú.
- Számok ott – utánozta kishúga. Az asszony elmosolyodott. – Ez egy olyan szám, amivel megtaláltok, ha elvesznék picinyeim.
- És a sötét foltok körülötte – kérdezte ismét a nagyobbik.
- Hát az betegség jele. Így szereztem külföldön. Anyátok nagy utazó volt. Azt a betegséget úgy hívják, hogy kolera.
- Koleja, koleja…- ismételte a kislány. Kabátja egy ütött-kopott piros kabát volt.
De a fekete ében hajához jól illett. „itthonra jó lesz ez a csöpp kis történelem”, mondta az anyja, és feladta kislányára. Az boldogan nevetett.
- Anyu, mik azok a számok ott a bal kezeden? – kérdezte a nagyobbik fiú.
- Számok ott – utánozta kishúga. Az asszony elmosolyodott. – Ez egy olyan szám, amivel megtaláltok, ha elvesznék picinyeim.
- És a sötét foltok körülötte – kérdezte ismét a nagyobbik.
- Hát az betegség jele. Így szereztem külföldön. Anyátok nagy utazó volt. Azt a betegséget úgy hívják, hogy kolera.
- Koleja, koleja…- ismételte a kislány. Kabátja egy ütött-kopott piros kabát volt.
De a fekete ében hajához jól illett. „itthonra jó lesz ez a csöpp kis történelem”, mondta az anyja, és feladta kislányára. Az boldogan nevetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése