Tica lu Peti harmadik meséje.

                                                                      Pondrócska meséje

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy nagy kert. Az a kert drót kerítéssel volt bekerítve, a bejáratánál meg egy öreg kapu. Azon az öreg drót kerítésen valahol a végén, élt egy kis pondró.

Ez a pondrócska egyszer csak eldöntötte magába, hogy világgá megy. hallott arról a nagy fényességes királyról akinek a szeme elé kerülni is nagy meg tiszteltetés volt. Azt mondta neki a cserebogár, hogy ha azt meglátod akkor az ő fényessége a te külsődet is megváltoztatja. "Szép leszel mint egy pillangó, ami a tavasziszélben lágyan repked."

Miután ezt  meghallgatta, már akkor eldöntötte, hogy neki vág a szomszédos szembe lévő kerítés mellett álló szemétdomb felé, hogy megláthassa a fényességes nagy urat , mert ott úgy hallotta , nagyon nagy és különlegesen finom urak élnek. Szeretne ő is a Király fényéből kapni hogy csodaszép fényes ruhája legyen mint a szentjánosbogárnak. Azt nagyon irigyelte. Titokban arra a pondró kislányra gondolt, akit még tavaly látott a kapufélfa aljába. Rögtön a szívébe zárta. 

Elindult nagy nehezen a fűszálak között, megmászott pár szúrós gyomnővényt. Egyszer csak eljutott egy nagy vakond túrásra. Épp akkor dugta ki a szörnyűséges vakond a fejét.
- Mit akarsz erre. Nem félsz hogy meg eszlek?
-Félni félek, de hogy tudsz megenni, hogy ha nem is látsz. Mert úgy tudom te vak vagy..!
- Ne törődj azzal, a szagodról megérezlek, bárhogy vagy megfoglak és bekaplak. -A kis pondró megijedt és kitérő mozdulatokkal el iszkolt a vakondtúrástól. Már majdnem biztonságban hitte magát, egy hatalmas gaz aljában, mikor egy orrszarvú bogár, majdnem át gátolt rajta.
- Nem látsz a szemedtől? - kérdezte hatalmas bogártól.
- Ne állj az utamba!- mondta az.
- Háborúzni megyek a diófára mert egy idegen bogár valaki elfoglalta a családom diófáját. Takarodj az utamból te kis pondró mert felszúrlak a szarvamra.

 -Persze. Pont te olyan nehézkesen mászol...- csúfolódott a pondrócska.
- Te még engem mersz kicsúfolni, most meghalsz. Azzal megfordult, de vesztére mert egy ember csizma talp nyomába esett, de úgy hogy pont hátára. A pórul járt hatalmas orrszarvút a pondrócska kinevette, és kacarászva tovább mászott az útján. Amint ment mendegélt, bizony megéhezett. Talált egy fűszálat amin rengeteg tetű volt.
Gondolta, ha már úgy hozta az élet, Ő bizony belakmározik. Száz szarvasbogár sem állítja meg. Amint ezt kigondolta neki látott a fűszál megmászásának. Egyszer csak azt vette észre hogy egy nyálas csúszós valaki mászik át a feje fölött.

Hát Kázmér a csiga volt aki szintén az ebédjét kereste a jó kövér fűszálban. Nem törődött azzal, hogy mi van a levélen. neki látott az evésnek. Néhány tetű azért leesett, amit a kis pondró megevett. Miután jóllakott a hasa, hálásan megköszönte a Kázmérnak a kiszolgálást és tovább mászott a szemét domb felé. Este felé igen csak elfáradt, mire elért a szemétdombjához. Ott egy jó nagy patkány rágcsált valamit.
- Ki vagy te? - kérdezte mikor a mi pondrócskánkat észre vette.
- Pali vagyok a pondró.- mutatkozott be. Bizony a pondrócskának Pál volt a neve.

- Na mindegy! - Mit keresel itt te kis féreg.-kérdezte nem túl kedvesen. 

- Hát a nagy fényességes nagy Királyt keresem, aki a külsőmet megszépíti. Az a hír járja. -dadogta el a patkánynak, aki rögtön hanyatt vágta magát úgy kacagott.
- Pont te.. nézd meg magad. Csúf vagy és buta is. Főleg azért mert 0feleslegesen sétáltál ilyen sokat idáig. Téged a fényességes úr nem fogad- hörögte a patkány. - De tudod mit? ha adsz nekem valamit akkor elé viszlek és amit akarsz azt kérhetsz a fényességes úrtól. Áll az üzlet? - kérdezte.
-Mi legyen az? mit kívánsz mit adjak. Nekem nincs semmim, csak az életem...! - Na látod ! az kell nekem. - Mondta és a patkány már ugrott is rá és hamm bekapta. De rögtön ki is köpte mert nem volt jó ízű a pondrócska. Az megrázta magát, és ijedten, az átélt kaland miatt, tovább mászott a szemét közt.
Amikor már majdnem egy a holdfényében megcsillanó fényes valamihez ért, amiről azt hitte hogy ő a nagy Király fénye, pedig csak egy kopottas, de fénylő teás edény külseje volt. Ekkor hirtelen egy undorító bűzős gödörbe esett. Hiába próbát kimászni onnan, nem tudott, mert a pocsolya beszívta a henger alakú testét. Tudta hogy vége lesz, és egyszer csak teljesen elmerűlt a pocsolyába. Még hallotta amint egy hang azt kiabálta .
- Látod kisféreg. Oda való vagy ahová születtél. Hiába mászol, hiába küzdesz, tanulsz, a jót osztó széphez, fényességhez nem jutsz el.
Talán a patkány hangja volt , vagy a cserebogáré. Nem tudta pontosan. 

- Itt a vége, fuss el véle. Holnap még mesélek nektek. Jó éjt gyerekek.
Tica lu Peti mosolygott. Valami titokzatos volt a mosolyába.

Orsi

Orsi

A vonat füstje beborította a rohanó vagonokat. Budapesten töltötték meg sárga csillaggal ellátott zsidókkal és cigányokkal. A kakas tollasok mellett német katonák asszisztáltak. A vonat északnak tartott. Auschwitz volt a cél. A vagonban csak nők voltak. Mint a heringek, százhúszan voltak összezsúfolva. Sokan voltak így alig fértek el. A  vasúti kocsik hordrugói megterhelten remegtek ütemesen. A vonat könyörtelen jármű. Ha megpakolod annak kazánját, megy, mint egy őrült úgy száguld.
1943-at írunk. Az általános rendelet a zsidók és cigányok felé egyértelmű volt. Genodium. „Eladó a haza, de finnyás a vevő.” A zakatolás ütemmé változott. Kis Orsi csak nézte a felnőtt nőket és azon tűnődött, hogy bátyja és édesapja hol lehetnek. Mikor kirángatták apja kezéből, reménykedett abban, hogy viszont láthatja még.
A remény hal meg utoljára. Úgy képzelte, hogy a mellettük lévő másik vagonban vannak. Nem sírt már. Hatévesen csak annyit értett, hogy jelenleg vele egykorú kislányok között van, de voltak még felnőtt asszonyok is, mellükön egy „sárga izé”.
Mikor bevagonírozták, durva katonák kezdték beterelni őket. Ő egy asszonyság mellé került. Az asszony megfogta kezét és bevonszolta a vagon sarkába, ahol volt egy kis szalma. Hiányzott neki az apukája és a bátyja, sírt, mint egy hat éves. A nő vigasztalta hol héberül, hol magyarul. A vonat kegyetlenül befutott az Alpok hidegébe. Orsi odabújt az asszonysághoz, aki átölelte és finom illatú kabátjával betakargatta. Nem fázott már.
Orsi a sárga csillagot nézegette.
- Igen, mi zsidók vagyunk.  – mondta magyarul.
Orsi nem értette a szó jelentését. A hideg és az éjszaka álmot lopott szemére. Nem sokat aludt. Valami felkeltette. Az éhség.
- Éhes vagyok, mi fame. – mondta két nyelven. Az asszonyság ránézett, majd körülnézett.
- Kinek van valami harapni valója?  - kérdezte hangosan, de kedvesen. -Ez a kislány éhes.
A csend ráült a vagonra. Válasz nem jött.
- Kinek van?
- Nekem van anyatejem, elvették a picinyemet, azzal tudok csak szolgálni. – mondta egy huszonöt év körüli fiatal lány.
- Az is jó lesz, gyere mellénk. - mondta az asszonyság.
A lánynak túlcsordult a tej, nagy keblei voltak. Oda húzta Orsi arcát melléhez és azt mondta:
- Vedd be és szívd. Az anyatej jó. Jól fogsz lakni.
Orsi úgy tett. A kezdeti benyomások, miszerint keserű az anyatej, az éhség hamar megváltoztatta. Édesnek érezte kis idő múlva. Addig szívta az emlőt, amíg gyomra meg nem telt.
Az asszonyság ölében hamar elaludt. Közben a többi apróság is felébredt. Ők is kértek a ciciből. A lány adott mindenkinek egy kicsit, mert már kezdett fájni mindkét emlője. A vagon csöndjét nyögések és gyermeksírások zavarták meg.
- Pisilnem kell. – mondta egy idős zsidó néni.
Valahonnan előkerült egy agyonhasznált vödör. Zilált sorban végezték el dolgukat. Orsi is felkelt, hogy kis dolgát elvégezze. A vödör tartalmát a padozat ujjnyi résén öntötték ki. Nem lehetett tudni, hogy a marhák húgy szaga terjedt jobban a levegőben, vagy az ember vizeletéé.
A vonat befütyült a hajnali hideg csendbe. Valahol megállt és Orsi kíváncsi szeme előtt nagyon sok sárga csillagos asszony, gyerek és férfi szállt fel egy vagonba, amit egy vasutas a vonathoz kapcsolt. A pattogó német szavak itt is olyanok voltak, mint Pesten. Orsi nem értette. Itt is az játszódott le, mint Budapesten. A német katonák kitépték a gyerekeket anyjuk kezéből. A sírás, jajgatás idegen nyelven is sírás volt. Orsi érezte ezt.
- Csehek. – mondta az asszonyság. Inkább magának, mint Orsinak.
Megfogta kezét és csak nézte őt. Nem értette mit mond. A vonat megállt valamikor késő este, az eső szakadt.
- Lengyelországban vagyunk.  – mondta a patronáló.
Egy piros kabátot halászott elő batyujából és ráadta a kislányra. Német erőteljes parancs szavakat és a puskatus hangját hallotta Orsi a vagonok ajtajában. Az ő ajtajuk is kicsapódott. A németek sorba állították a vagonban utazókat és szelektálni kezdték a csoportokat.
Orsi erősen fogta a zsidóasszonyság kezét. Egy német katona odalépett és erőszakosan kitépte a kezéből. A gyerekek csoportjába tuszkolta. Hiába sírt, könyörgött, a német katonának a szíve nem enyhült.
Ő nem erre tett esküt.
A lány, aki végig a vagonban szoptatta a gyereket egy három év körüli kislányt tartott a kezében. A katona durván kitépte a kezéből és a gyerek után kapó lány arcába vágott a géppisztolyának tusával. A lány elesett és az orra vérzett, csak azt látta, hogy védence eltűnik a gyerek csoportba. Miután a válogatás megtörtént a gépkocsira tették őket. A zuhogó esőben hosszú kocsikázás kezdődött. A transzportok követték a vezér kocsit. Csakhamar megérkeztek a táborba. Minden gyermeket, asszonyt, nőt, férfit, fiút külön barakkokba osztották be. Pár óra múlva megjelent egy férfi katonai ruhában és sorra ellátta sorszámmal az újonnan jövőket. Orsi is kapott számot. Kezére S23312 – es számot tetoválták rá. Egy magas lány, aki az ő barakkjukban magyarul azt mondta neki, hogy jegyezze meg a számot. Orsi mondogatni kezdte sorszámot. Az ablakhoz menve lesni kezdte az asszonyságot.  
Egy puskatus csapódott be a rácsok közé. A magas lány időben kapta el onnan Orsit.
- Többé ilyet ne csinálj – intette meg Orsit.
- A nevem különben Neimüller Olga – nyújtott kezet Orsi felé.
- A tied? – kérdezte.
– Orsi – mondta, és megszorította a felé nyújtott kezet, mely jó meleg volt.
- Láttad mi volt felírva a kapura, mikor beértünk a táborba? – kérdezte Olga. Kislány tagadóan rázta meg fejét. Nem tudott olvasni.
- Arbeit mach frei – mondta Olga – ami annyit tesz, hogy a munka szabaddá tesz. – Tudsz olvasni? – kérdezte Orsira nézve váratlanul.
- Nem, nem tudok. – mondta ijedten.
- Két hét múlva már tudsz. – mondta elégedetten. – Látod a sok írást a falakon? Onnan fogunk betűket tanulni, olvasni. Ami pedig az írást illeti, azt majd később.
- Engem is, engem is – csiripelte a többi kislány is.
- Jól van no, mindenki meg lesz tanítva. – mondta anyáskodva.
Orsinak tetszett ez a lány. Meg fogja őt tanítani olvasni. Furcsa dolog ez az olvasás. Öreganyja nem tudott se írni se olvasni, mégis hosszú életet megélt, és milyen réteseket tudott csinálni. Nyelt egyet.
A kiszáradt fehér szájával szinte szuggerálni kezdte Olga melleit. Arra gondolt, meg kéne kérni… hátha megengedné. Olga mintha kitalálta volna gondolatait, azt mondta a kicsinek, hogy csak estefelé kapnak valami ételt, ahogy a németek szavából kivette. Az ebéd egy merőkanál kása és egy kisdarab kenyér. A mennyisége olyan kevés volt, hogy Orsi inkább éhes lett, mint jóllakott. Volt, aki undorodva adta oda Olgának az ebédjét. A kása íztelen massza volt. A vacsora azonban elmaradt. A levegő szaga a hideggel keveredett össze. A doh és a húgy szag itt is érezhető volt. Orsi az Olga alatti ágyat kapta meg. Mellette egy román kislány telepedett le.
Másnap kora reggel a barakk ajtó ordítva csapódott ki. Az orvos és a német katona lépett be rajta. Nyitva hagyták az ajtót. A hideg beáramlott és kisöpörte a húgy szagot, a dohot és a kevés meleget is, amit a leheletek csináltak. Egy hordozható asztalra tette az orvos eszközeit és érthető nyelven mondta – Ich bin Doktor. Én lenni doktor. – Olga a többiekkel együtt felsorakozott a német tiszt pattogására. Az mutatta, hogy ruháikat vegyék le. Pár perc múlva több tíz kislány és nagyobb lány anyaszült meztelen álltak az orvos előtt. Az orvos gyorsan végig ment a csoporton, és mindegyik kislánynak, aki hat év vagy az alatti volt, a vaginájuktól a nyakukig húzott tollal egy vonalat. Hogy miért tette? Orsi nem értette, de nem fájt, csak fázott. Az orvos visszament a helyére és egy injekciós fecskendővel és egy gyógyszeres üveggel hadonászva, oltani kezdte a kicsiket, majd a nagyobbakat. Olga csak annyit vett ki a német mondataiból, hogy nekik nem kell dolgozni, csak annyi a dolguk, hogy rendelkezésre kell állni az orvosnak. Az orvos tűt nem váltott, minden lányt ugyanazzal a tűvel bökött meg. Az üveg kiürült hamar. Majd még egy mire végzett és elment. A barakk ajtaja ismét ordítva záródott be. Még van vissza az ebédig pár óra.
Orsi úgy gondolta, hogy a kislányok babáival majd eljátszik és így hamarabb megy majd az idő. Az ebéd ugyanaz volt, mint tegnap. Hideg, kissé büdös kása. Bár ettek belőle, de amikor észrevették benne a patkány szart, kiöntötték a barakk sarkába. Az éhezés folytatódott tovább. Olga a kicsinyeket és Orsit is tanította. Az elmúlt két hétben hol babáztak, hol tanultak. A falakon lévő szavak, Magyarul és Szlovákul, valamint Románul volt felírva üzenetek. Mindegyik üzenet a halálba menő gyermekeket utolsó üzenete volt. „Szeretlek Anyu”. Ez a mondat minden nyelven le volt írva. Orsi és Olga szokatlanul jó barátok lettek. A késő esti beszélgetések, a közös tanulások összekovácsolták őket.
Orsi bőrén fürdés közben vette észre Olga a fekete pénznagyságnyi foltokat. AZ övén is volt. Gondos átnézésük után Olga azt mondta, hogy ez biztos a heti egyszeri fürdés miatt van. Nem is törődtek a dologgal. Nap, mint nap hallották, amint autók újabb szállítmány embereket hoz. Volt egy kémény, melynek füstje olyan büdös volt, hogy még Orsiék barakkjába is meg lehetett érezni. El is nevezték a kéményt büdöscsőnek. Volt egy moldáv tizenkét év körüli lány, aki német anyja és moldáv apja lévén kiválóan tudott németül. Ő fordította a németek mondatait, volt, hogy ami információ a fülébe jutott, azt nem értette, de sok, kimondatlan számokról beszéltek. Egyszer egy német katona azt mondta a másiknak, hogy teljes kapacitással égessék el az elgázosított alsórendűeket, mert a Fűhrer így rendelkezett. Orsi egy szót sem értett az egészből. Olga világosította fel a barakkot. „Minden zsidót és cigányt, románt, csehszlovákot, kommunistákat elpusztítják gázzal és elégetik őket a krematóriumban.
A németek a munkát megkétszerezték. Már nem tízezer ember naponta, hanem húszezer embert gázosítottak el. Orsi már értette a számokat. Sok… sok, gondolta. A barakkjukba is beköszöntött a halál.  Aznap a hétszáz lányból háromszázhúszan haltak meg. Rabruhás férfiak szállították el őket. A német pattogó parancsszavak nem maradtak el. A román kis barátnője, akivel együtt babáztak, ő is meghalt. Orsi nem volt tisztában a halál jelentésével. Aznap ő is belázasodott. Még az ebédje sem kellett. Külön háború folyt az ebédjéért. Olga nyerte meg a háborút. Közben feltöltötték a barakkot újabb rabokkal, mind hat év körüli volt. Az orvos aznap megnézte Orsit, majd egy injekciót adott neki, amibe vízszínű oldat volt. Estére jobban lett. Így telt el másfél év.1945-öt írt a naptár. Lesoványodva, és betegen, többször átköltöztetve különböző barakkokba. Olga egyik nap elmondta, hogy Éva szólt a németek között terjedő legújabb hírről. Az amerikaiak és az oroszok itt vannak nem messze. Azt beszélik, hogy jó volna megszökni, de a Führer stat… valamijétől nagyon félnek. De ennek ellenére megteszik.
Az idő halad, visz élőt, holtat, mindenkit, csak a büdös cső ontotta magából szakadatlanul a büdös füstöt. Éva azt mondta Orsinak, hogy sok német katona megszökött… megszökni… mondogatta magában. Az ismeretlen szó egyszer csak azt jelentette neki, hogy apa, bátyus, otthon. Sírva fakadt. Éva azzal vigasztalta, hogy jön a segítség.

- Éhes vagy? – kérdezte egyik este Olga Orsit.
- Igen, nagyon – mondta.
- Van itt valami, ami talán jó lesz neked – mutatott a holdvény által alig megvilágított gömböcskére, melyen a bimbó keményen állt.
- Vonaton is jóllaktam egy néni tejétől, amikor idejöttem – mondta Orsi.
- Az akkor volt, kell vagy nem? – kérdezte.
Orsi szájába vette a bimbót és szívni kezdte. De abból nem jött semmi.
- Próbáld erősebben, akkor talán jön – mondta Olga és Orsi fejét odaszorította a melléhez.
Abból nem tej, hanem vas ízű vér jött. Orsi véres szájjal nézett barátnőjére. A délutáni fakó fények csak egy merev bámuló szempárt mutatott Orsinak. Az üresbe bámult. Meghalt. Orsi rángatni kezdte barátnője kezét.
- Olga… Olga… kelj fel – nyöszörögte barátnője fülébe.
Bűntudata volt attól, hogy biztosan ő szívta el emlőjéből az életét. Csak tompán bámulta a véres emlőt. Majd újra bekapta és fújni kezdte, ahogy kis tüdejéből kifért. „Hátha…hátha”…gondolta. Abban a szentpillanatban egy erős kéz ragadta meg. Orsi az ijedségtől sikonyált és rúgkapált. Mikor a katona zubbonyáról elolvasta, hogy USA, tudta, hogy nem német katona volt, a kéz tulajdonosa. A katona kivitte az udvarra. Rengeteg katona közt csak csíkos ruhás nőket, gyermekeket és férfiakat látott, akik csontra fogyott kézzel könyörögtek élelemért az amerikai katonáktól.
Orsi fejét a katona odaszorította erősen a vállához, így nem láthatta a háttérbe magasló, égetésre váró hullahegyet.
Kis idő múlva a katona vizet öntött Orsi kiszáradt ajkai közé és visszavitte a barakkba.

Anna nővérem épp mosogatott. Kerekded teste hullámzott. A sparheltbe épp almás pite sült. Az ünnepi kirántott hús már megsült, a krumpli is kész volt. Kis gyermekei az egyik pici, a másik kicsi izgatottan feszengtek a konyhai ágyon. Éhesek voltak már – mindjárt lelkecskéim, kész vagyok, aztán esztek. – mondta barnai szemeit végig legeltetve két szülöttén.
- Anyu, mik azok a számok ott a bal kezeden? – kérdezte a nagyobbik fiú.
- Számok ott – utánozta kishúga. Az asszony elmosolyodott. – Ez egy olyan szám, amivel megtaláltok, ha elvesznék picinyeim.
- És a sötét foltok körülötte – kérdezte ismét a nagyobbik.
- Hát az betegség jele. Így szereztem külföldön. Anyátok nagy utazó volt. Azt a betegséget úgy hívják, hogy kolera.
- Koleja, koleja…- ismételte a kislány. Kabátja egy ütött-kopott piros kabát volt.
De a fekete ében hajához jól illett. „itthonra jó lesz ez a csöpp kis történelem”, mondta az anyja, és feladta kislányára. Az boldogan nevetett.

A törzs

Bevezetés

„Ők a társadalmunk söpredékei. Nem dolgoznak, csak csinálják a gyerekeket, miért? A gyermekgondozási segélyért és a családi pótlékért. Előszeretettel lopnak, ha kérdőre vonják őket, erőszakkal válaszolnak. Lassan odajutunk, hogy többen lesznek ők, mint mi, magyarok.
Nézzétek meg a börtönöket. Velük van tele. Csak bűnözni tudnak. A munka büdös nekik. Hitler kezdhette volna velük, nem a zsidókkal.
Undorodom tőlük és elítélem őket.
Egy jobbikos felszólaló 2009 októberében, Budapesten.

Ajánlom Lébán Sándornénak, aki tollat és füzetet tett markomba. „Írja le az álmát”.
Orsós György

„Az álom, a képzeletismétlődő, nem ismer határokat. Csak ömlik az ember agyából.
 Milyen jó ez… Milyen rossz ez…”
(Lakatos Menyhért 1973)

Csak egy kép

A lány bőre enyhén barna volt. Indiai lévén nem is lehet ezen csodálkozni. Igaz ő Brahman isten talpából a legalsóbb kasztból származott, így az idősek által oktatott kaszt ismeretei itt ki is merültek. Amit Isten megadott neki, az, az egyszerűségből eredő szépsége, ártatlansága és kihívás nélküli élete. Ahogy a zuhatagnál fürdött, haját fonatba tekerte, a nap megcsillant kávébarna bőrén. Az Isten mosolygott e gyönyörűség láttán. Szerette a lányt, és szerette annak népét. A lány, miközben fürdött, észre sem vette, hogy a zuhatag oldalán sok férfi jelent meg. Harcosnak néztek ki. A ruházatuk inkább a kalandozó Hunokra emlékeztetett. Kemény sisakszerű, állati eredetű szőrme, mellény-könyöknél erős bivalybőrből készült védőlemez, ami kissé nehezítette a kardforgatásánál a kéz mozgását, de remekül védte a könnyen sebezhető testrészt. Ez is inkább illett a hátvédőre, a nadrágszerű nagy halcsonttal varrott alsóruházatára és lábbelire.
Mint mondottam, a katonák összegyűltek a lány körül, ha akarta sem vette volna őket észre, hiszen a bokrok jó les helynek bizonyultak. Egy szakállas terrai katona, nagy bajuszával, intett a többieknek és lassan, halkan csúszni kezdtek a lány felé. A nesz azért van, hogy meghallja valaki. A lány is meghallotta és ijedten fordult a hang felé. Abban a szent pillanatban egy vörös szemű, dühtől őrjöngő, terrai felállt és dárdaszerű, szúró eszközét a lány felé hajította. A lány összecsuklott, hasából vér folyt, kiálló fémszerű tüske halálra sebezte. Nem messze egy kiszikkadt fától, ami hiába próbálkozott menedéket adni egy leguánnak.  Az ijedten behúzódott  a fa gyökerének sűrűjébe. 

Ericles császár

- Nem hinném, hogy meg kéne alázkodnunk a keresztes lovagoknak. - a bizánci császár hosszan nézett ki az ablakon. Mosolyra húzódott a szája.
- Látja kancellárom, ott az én szerelmetes fiam. Nagy jövőt jósolok neki. – szeme csillogott, majd bele ivott kupájába.
- Császárom, pár idegen nép képviselője óhajt audienciát öntől – szólt tétován a kancellár.
- Semmiféle majmokat nem tűrök. Főleg nem ma! – emelte fel kezét a császár. Arany borítású ruhája fénylett a beszűrődő napfénynél. Köntösét róka és hermelin prém borította.
- Tudod kancellárom, 762-t írunk. Nehéz év ez nekünk. Előröl a török oszmán, a zsidók, mögöttünk a keresztesek, úgyhogy nincs idő tereferére.

Talált gyermek

Az utca forgatagában rengeteg nép, kereskedők, állatidomárok, mutatványosok voltak, ahonnét Alex, a 18 éves fiú, elindult mestere, tanítója háza felé. Alex talált gyermek lévén, nevelőanyja elmondása szerint, egy bizánci katonai sereg és hun csapatok harcán elesett fiatal hun szülők gyermeke volt. A nő, aki megtalálta a síró-rívó gyermeket, indiai szikh volt, és több éve élt Bizáncban, hiszen egy kereskedő család tagjaként, a nyelvi akadályokat néhány év alatt leküzdve, be tudott illeszkedni a közösségbe. Magához vette a pár hónapos csöppséget és hazavitte. Anyja és apja nem igen örültek a jövevénynek, és leányuk elképzelésének, miszerint ő felnevelné; a már utólag kiderült kisfiút. Tejen, túrón, lóhúson, de felnevelték és oktatták az indiai vallásra, társadalmi berétegződésekre és a jellegzetes indiai írásra. Ezt az írást Alex nehezen tanulta meg. Nevét szomszédjukban élő görög asszonyság adta, a meghalt fia után, akit a tífusz vitt el. Alex 18 évesen perfektül négy indiai nyelvjárást, a görögöt és a júdeai nyelvet. Nevelőanyja azért magában büszke volt fehérbőrű, szőke neveltjére. Alex leginkább az állatok érezte jól magát. A ló, a kecske és a kutya jelentette a mindent számára. Barátkozni nem igen akart senkivel, hiszen neveltetése és a kasztbeli elhelyezkedése nem engedte. Igazából nem is erőltette a dolgot. Kedvenc foglalatossága a birkanyírás volt, abban találta meg a tökéletes megnyugvást és békét. Belsőjében ott élt a Rhama megvilágosodása, hiszen a megnyírt állatok nem bégettek vissza panaszosan, így úgy gondolta, ez már a tökéletes megvilágosodás és béke jele. 18 évesen mit tud csinálni egy fiatalember.
Hosszasan nézte a görög hastáncos nőket, ahogy ringatták csípőjüket. A vágy a szerelemre benn bujkált. El tudta fojtani magában, hiszen Rhama is ezt tette.
- Te vagy az fiam? - kérdezte egy öreg hang a ház belső szobájából, miután Alex bekopogtatott.
- Igen, mester, jöttem megint. - mondta görögül, kissé félve, de a belső szoba látványa megnyugvást adott szívének.
Mindenhol könyvek, levelek, iratok. Három éve járt az öreghez görög művészetet, irodalmat és építészetet és térképészetet tanulni. Az öreget Papadapulosz mesterként emlegették a Puhanta nevű városka lakói, ahol Alex is élt, nevelkedett. Három év nagy idő, hogy európai kultúralapot szívjon magába. Titokban mestere is csodálta Alexet, igyekezetéért és tudásáért.
Talán azért is, mert más neveltetése miatt, viselkedése miatt a tiszteletét vívta ki ez a csendes fiú.
- Ma fiam, Chorintosi stílussal foglalkozunk - csapta össze a kezét a mester.

Császár előtt

Az, az időnek az a szokása, hogy halad. Olykor rohan. A négy év is ilyen volt Alexünk esetében. Képzettségének köszönhetően, bekerült a császári udvarba. Hamar beilleszkedett az udvari szokásokba, etikettbe. Kamarás hamar megszerette a csendes fiatalembert, építészeti ismereteiért és több nyelvtudásáért, nem különben a tisztelettudó magatartásért. Akkoriban Bizánc sok ellenséggel vívott csatát. Mindegyik támadónak kincses bánya volt a kikötőváros és környéke, nem utolsósorban a kereskedelme. Hiszen a selyem út Kínából, itt végződött. Mint mondottam, ez a „kincsesbánya” veszélyben volt. Ericles császárnak meg kellett védeni hazáját. Kezében volt három eszköz; hadsereg, tudás és taktikai, vagy inkább diplomáciai érzék.
Alex egy alkalommal üzenetet kapott a császári palotából, feltétlenül menjen a császár elé. Alex izgatott lett. Nem igen volt a császári palota közelében sem, így hát elképzelni sem tudta, mit akart tőle Bizánc császára.
A császári palota a csodák erejével hatott Alexra. A katonák, akik őrt álltak, mozdulatlanok voltak, mint azok a szobrok, melyek a lépcsőt kísérték fel. Nem tudott betelni a görög építészet szépségeivel, a kamarilla embere csodaruhában fogadta őt, és elkísérte császára elé. Alex csodálkozva nézett egy akváriumot, melynek gazdája jókora piton volt. El sem tudta képzelni, hogy hogyan került bele a jókorára megnőtt hüllő. A kamarilla embere mosolygott Alex csodálatán, amely kiült az arcára. Vörös szőnyeg egy vaskos ajtóhoz vezetett, melyet négy egyforma egyenruhás őr őrzött. Az ajtó nyikorogva kinyílt. Ott állt a császár előtt, akinek selyem és aranyruháján a délutáni sápadt napfény játszadozott. Pompás látványt nyújtott Alexnek. Tisztelettudása, ellenben térdre kényszerítette. Császár elbocsájtásra nyújtotta kezét és a kamarilla embere hátrálva távozott.
- Nos, fiam, állj fel, és lépj közelebb - mondta kedves, de ellenkezést nem tűrő hangon. Alex úgy tett, ahogy a császár kérte.
Ericles császár felállt, és odalépett papiruszokkal teli asztalához. A papírhalmazok alól kiemelt egy fekete bőrdíszes könyvet, és egy jókora tekercset.
- Értesz fiam a térképekhez? – kérdezte.
- Igen császárom, három évig tanulmányoztam. – felelte Alex.
- Remek! Akkor elküldelek 30 emberrel a kínai selyemút megtalálására, igaz nem lesz könnyű, sőt nehéz, de úgy gondolom talpraesettséged híre és értelmed nagysága segítségedre lesz. Hogy melyik úton indulj, ítéld meg magad, a lényeg, hogy az utat megtaláld. Az ottani császárral tárgyalj a selyemről. Több kell Európának, Brittániának, Itáliának. Minden nemzetnek. Tolmácsot adok melléd. – fejezte be mondókáját Ericles. Kezét letette asztalára és kérdőn nézett Alexre.
- Amit kívánsz császárom, megteszem, ahogy kéred. – mondta csendben, de hangjában semmiféle félelem nem lakozott. Császár csengetett és kamarillának intve, Alex a kapott holmikkal, hátrálva kilépett a teremből.

Mili

Mili! Nevezzük így ezt a törékeny indiai lányt, szépséget, aki jellegzetesen csador-szerű sáljával fedte be gyönyörű arcát. Vékony, szinte vézna testét selyemből szőtt ruhaszerű selyem anyag takarta, amely a trópusi indiai melegét átengedte, de a hidegben megtartotta melegét. Mili szegény, de büszke kovács család tagja volt. Talán leginkább arra volt büszke, hogy egy alkalommal rézből készült calcunkt (amolyan karperecet, ami finoman ki volt munkálva és azon Buddha arca volt) kovácsolt apja egy gurunak. Guru, a jós, korát képtelenség volt megállapítani. A legtöbb tört tagja inkább csak 150 évesnek nézte. A jós guru ruhát nem hordott, testén tetoválások százai voltak, melyek a Síita vallás képei mondavilágából álltak össze. A lány személyesen nem ismerte a gurut, de vallásossága miatt csodálattal adózott neki. Mikor eleséget vitt fel a hegyre, hogy családja nevében tiszteletét tegye, személyesen, lehajtott fejjel tette le a földre a jós elé. Szemmel nem illethette, hiszen alsóbbrendűsége miatt nem tehette. Neveltetése során sokszor hallotta, így hát megjegyezte, elméjébe véste. Mili szerette törzsének gyermekeit. A törzsének neve Bucha volt. Erről a törzsről majd később ejtek szót. Az indiai kasztrendszerben a Bráma iránti szeretetük, imádatuk volt a legszembetűnőbb.
Tudomásul vették, hogy a ranglétra utolsó előtti fokán álltak, bár a hosszú évszázadok beléjük vésték, és nyugodtan viselték a felsőbb rangúak mindenféle sértését, lenézését, néha még a rúgást is. A törzsben inkább a vas, réz feldolgozás és a fa árukészítés volt, mely az uralkodó hierarchiát igyekezett kiszolgálni némi falatért, rizsért, tyúkért, fűszerekért, és ami a legfőbb, a rizsliszt, kenyerük alapanyaga. Ezt a kenyérkészítést inkább a mai formában fennmaradó módon készítették. Meggyúrták, sózták, szétlapították papírvékonyra és a forró agyagedény oldalán pirosra sütötték. Mili ezt már tudta kislány kora óta, hogy hogyan kell készíteni. Öreganyjának volt joga a családi ranglétrában a legkisebb lánytól a legnagyobbikig oktatni, és felkészíteni a majdani házas életre. Mili is elérkezett ahhoz az időhöz, hogy férjhez menjen. Hogy kihez? Hát a számára gyermekkorában kijelölt fiúhoz, majdani férjéhez, de Mili szíve máshoz húzott. A falu tudta ezt és imákkal, varázslásokkal akarták Miliből ezt az érzést kiűzni. Hiába a kártyavetés, a kőből való jóslás, a szalmaégetés, a tehéntrágyából való jóslás, Mili érzései hajthatatlanok voltak. Mást szeretett, ott volt a kunyhójában, betegen feküdt a földre terített ágyon. Alex volt az.

Bucha

A törzs több száz évesnek mondta magát. Iparosok lévén biztosított volt a megélhetésük. Apától fiúra, anyától lányra szállt szakmájuk. E szerint éltek. Az akkori India szegény ország volt. Sok népcsoportból állt. A föld az éghajlat miatt nehezen, vagy részben volt művelhető. Az állatvilága gazdag volt, de abból csak keveset tudtak élelmezésre felhasználni. Az ország robbanó hordón ült. Bármikor belső nemzetiségi villongások, harcok terévé válhatott volna. Az idő pedig nagyúr. Bucha törzs nem nagy létszámú törzs volt, nyelve ó-indiri, szikh keverék, de sok kínai szó is megtalálható volt. Természetesen állattartással is foglalkoztak, ámbár tejelő tehenük volt, de a húsuk szent és fogyaszthatatlan volt. Ha egy magányos vagy csoportos csorda sétált végig a faluban, vagy annak utcáin, tisztelettel félrehúzódtak. Szent állat volt. Buddha állata volt. Buddha megvilágosodásának egyedüli tanúja volt a tehén, így az érinthetetlen volt. Ellátták, tejét elvették, de azon kívül semmi sem történt vele. Ebben a világban élt Mili, e közösségbe akarták férjhez adni.

Alex

Miután Ericles császár útjára bocsájtotta volna, kapott Alex két gyémánt követ és rengeteg aranyat, vásznat, viaszkosat, gyertyákat, és még sok mindent, amivel a karaván elindulhatott. A császár tanácsára még 130 katonát adtak Alex mellé, ugyanis hírül vették, hogy vandál hordák állják el a kelet útjait. Alex csapatában voltak különleges figurák. Talán akit igazán megkedvelt az egy kínai harcos volt, aki már az első pillanattól kezdve oktatta a kínai harcművészetre. Többször durván leküldte dárdájával a földre, de bíztatta, hogy a test fáj de a szellemnek erős. Amikor újra kardra kaptak, a mozdulataik lassúak voltak, a lépések, mint egy táncoló bizánci lányé. A türelem és a kitartás hamar meghozta gyümölcsét. Alex kezdte kitűnően kezelni a kardot, a bárdot és a tőrt. Most már a kínai került a kungfu rúgásoktól többször a földre. Alex mindig mosolyogva felsegítette. Volt köztük egy csöndes, nagy kétméteres melák, izomkolosszus. Nem igen beszélt, inkább a hordárokat terelgette. Többen összesúgtak a háta mögött, hogy bivaly ereje van. Na, ezt be is bizonyíthatta. Kétszáz km-re jártak Bizánctól, mikor egy Tribaud törzs támadta meg őket. Kifestett arcuk és vérvörös szeműkből áradt a vérszomj. Benjamin, mert így hívták a melákot, úgy küzdött, mint egy oroszlán. Kegyetlenül csépelte kardjával a támadókat. Miután a legutolsóval is végzett, szó nélkül áldozata torkát egy harapással kiharapta és véres vigyorgó pofával köpte annak halott arcába. Alex gusztustalannak találta, de többet nem foglalkozott a melák dolgaival. „Tegye, amit akar, csak eredményes legyen a küzdelem”. – gondolta, és meghúzta a vállát. Kíséretében volt egy tábornoki rangban jeleskedő katonatiszt, akinek az volt a feladata, hogy taktikai feladatokat hajtson végre.
- Vezérem! – fordult sátrában Alexhez. – Ha netán a hegyet itt megkerüljük, akkor Oiccát elkerülhetjük. Mit gondol uram? – mutatott a kiterített térkép egy pontjára.
- Elképzelhető, de nem veszthetünk időt a tél előtt…- Alex válasza elgondolkodtatta a tábornokot.
- Igaza van uram, de így is veszthetünk hordárokat, és sok katonát. Elnézést az akadékoskodásért. – mondta a tábornok csendesen.
- Igaz. Tegyük, ahogy ön akarja tábornokom. – egyezett bele Alex.

Ragály

A ragály olyan ellenség, amely oly kicsiny és oly erős, hogy szemeddel nem láthatod, csak akkor jössz rá, hogy van, amikor megtizedelte a csapatodat, és téged is ágynak dönt. Az orosz sztyeppén nehéz volt az útjuk. A hideg szél, a fagy, farkasok és a tavakon lévő titkos rianások mind csapdák. Alexnek a terep ismerete erre is kiterjedt, de a lakóinak ellenséges vagy barát!
Viselkedése ködös volt előtte. Ettől félt. Egy figyelő katona, aki szláv révén, anyanyelvi szinten beszélte a görögöt és az oroszt, csörtetett be Alex sátrába.
- Uram, körülbelül ezer katonának tűnő, távolról kivehetetlen sereg jön felénk. Két embert előreküldtem, hogy tudakozódjon. – mondta lihegve.
- Köszönöm, menjen vissza posztjára. Ha közelebb ér az idegen csapat, jelezzen kürttel. – mondta, miután a térképbe temetkezett volna.
Kínai csapat mozgásának is megvolt a maga rendje. Szinte mértani pontossággal meneteltek lovasságaik előtt. Mao Ching hadvezér figyelmetlenséget nem tűrt csapatában. Aki ezt megtette, annak feje egy kardcsapással a földre került. Nem volt nála kegyelem. Volt csapatában tevés, szamaras civilek is. Jól öltözöttek voltak, látszott rajtuk, hogy magasabb életszínvonalat képviselő kereskedők voltak. A két csapat közeledett egymás felé. Alex látta, hogy nem ellenséges csapattal van dolga. „Selyemszállító kísérettel ellátott kereskedők ezek.” – gondolta. Mindkét kísérő kellő távolságban volt, amikor megálltak. Meghajlással tisztelegtek egymásnak.
- Uram, honnan jött e hideg sztyeppére – kérdezte görögül Alexet Mao Ching vezér. Alex szintén meghajlott és közölte úti célját.
- Jó uram! Ha tovább folytatod utadat, a világ legnagyobb ellenségével fogsz találkozni. A halállal. Pestisnek és kolerának hívják. Jobban tennéd, ha visszafordulnál.
- Azt nem tehetem. Császárom üzenetét és ajándékát viszem uralkodó császárotoknak.
- Mongol földeket elhagyva Indiában fészkelő éhínség, patkányokat fogadott fel, hogy pestissel és kolerával rontson az emberekre. Már az orosz sztyeppéken van. Ki tudja, közülünk hányak kapták el. Gondold meg jó uram.
Szavai őszintének tűntek. Alex azon tűnődött, ha még északabbra veszi az utat, akkor talán a pestis és a kolera ereje gyengül és talán meg is kerüli őket.
- Szeretném, ha csapataink közös vacsorával ünnepelné meg találkozását! Holnap vennénk, járását ki-ki a maga útján. – mondta hosszas gondolkodás után Alex.
- Jó uram, mielőtt elkezdenénk a vacsorát, javasolnám Utor államot, ott még nem tört ki a pestis és a kolera, bár úgy néz ki, hogy a pestis és a kolera pusztít Dél-Ázsia összes országában, tartományában. Ha szerencséjük lesz, jó uram, akkor déli kerüléssel pár hónapos késéssel a kínai határnál vannak mongol sivatagon át. – mondta a kínai.
Észrevette a kis kínait, aki Alex mellett állt, igaz ruházata más osztálybeli volt, de rögtön tudta, hogy saolin pappal van dolga. Meghajolt mélyen, Alex nagy meglepetésére, és kínai nyelven hosszasan üdvözölte. A viszont köszöntés sem maradt el. Alex egy reggel sem kelt fel olyan fejfájással, mint másnap. A kínai vacsora különleges volt, mellé a szeszes ital nem különben.

Beavatás

Az orsó lassan készült. A Bucha-törzs fához értő tagja lábujjai közé fogta a fadarabot, és erőteljes mozdulattal, késsel formálni kezdte az orsót. Egy gyermek nézte őt munka közben. A kés lassan kezdte formába faragni az orsót. Szükséges eszközök megvoltak ahhoz, hogy a fadarabból csiszolt, rokkához feltétlen szükséges orsó elkészüljön. Csiszolta, üveg darabkával szálkátlanította. Egy szóval, mire a vézna indiai elkészült remekművével, az őt figyelő gyermek a földön békésen elaludt, igaz a legyek körbe dongták, de ez őt nem zavarta álmában. Az öreg elmosolyodott. Elérkezett az idő a házasságra. Mili nehéznek érezte szívét. De tudta, ha el akarja érni titkos célját, akkor a guru engedélyét meg kell szereznie. Két hónapot kell kérnie a jóstól, de anyjának és apjának, valamint nagymamájának is ott kell lennie. Erre a skhitan (guruk ünnepe) volt a legalkalmasabb idő. Amikor a gurut mindenki megajándékozza élelemmel, virággal és egyéb tárgyakkal. Mili reménykedett. A kiszemelt férfi 21 körüli lehetett. Ahhoz, hogy nősülhessen, beavatáson kell részt vennie.
A beavatási rítust nem akárki tartja, hanem a törzs feje, a törzs vezére, Hosel. Ünnepi gyülekezet gyűlt össze Hosel kunyhója körül, ami fel volt virágozva. Egy óriási lepel takarta el az ajtót. Bent csak Hosel tartózkodott. Valamiért tisztelték nagyon a negyven év körüli férfit. Soha sem volt nővel, de rengeteg fiút tett nagykorúvá.
A nősülni vágyó férfi, Coal, korábban átesett egy avatáson, amit egy finom kicsi pengéjű késsel végeztek el péniszének kantárán. Igaz fájt egy kicsit – emlékezett vissza – de az hogy onnantól ő már férfi volt. A mostani rítusról nem tudott semmit, bár a titkolózás, amit a dolog övezett, nem igazán tette boldoggá. Inkább boldogtalanná. Fogta, Hostelnek szánt ajándék batyuját, melyben kovácsolt szerszámok voltak, értékes Shiva képekkel belevésbe, belépett Hostelhoz. Hostel felnézett…
- Vedd le a ruhád. Előbb tedd az ajándékodat az ajtó elé.
A jelölt így tett. Miután megszabadult ruhájától, Hosel kezével kibontotta a ciariaját (amely egy alsóneműként szolgáló tekercselt fehér selyem volt). A fiú ott állt anyaszült meztelenül. Hosel mellett lévő tégelyekbe egyenként belemártotta mutató ujjait és tenyerébe kente a piszkos zöld kenetet. Majd a jelölt elé térdelt és annak péniszét dörzsölni kezdte a zöld kenőccsel. Közben Shivához imádkozott. Az ima és a dörzsölés különös izgalommal töltötte el a fiút. Hosel még vagy két percig csinálta a merev péniszen a kenőcs kenegetését, és akkor a jelölt az élvezettől térdre rogyott. Hosel felkelt és egy fehér rongyot dobott a jelölt felé:
- Shiva férfivá és nősülésre alkalmasnak talált. Töröld meg magad és öltözz fel és menj! – szólt csendben, majd a Shiva szoborhoz lépett, letérdelt, meggyújtott egy füstölőt és egy gyertyát és folytatta imáját Shivához.
Kint a férfit ünneplő tömeg várta. Akkor értette meg, hogy a nősülésre való alkalmasság ebből a rítusból áll. Ezért övezte nagy tisztelet Hoselt. A kenőcs, hogy miből állt, azt a Jóisten és ő tudta.

Találkozások

Mili anyja átlagos, mélyen vallásos buddhista asszony volt. Talán nála a tapasztaltabb, anyósa, akivel együtt élt. Hosszasan készülődtek az útra. Az eledelek készültek, melyeket ajándék gyanánt vitték volna fel a hegyre. A guru a hegyre menetele előtt megmártózott a Gangeszben. Az indiaiak nagyon szentnek tartják ezt a folyót. A guru kísérői társasága akár több tíz főből is állhatott, hiszen követte őket minden faluból önkéntes utazó, akik faággal és korbáccsal verték hátukat. Az utat Gangesztől a hegyig oda-vissza gyalogosan tették meg, imádkozva Shivához hangosan, szájukat átszúrták tűkkel, testük tele volt seb foltokkal, bizonyítandó, a Shiva iránti szent elkötelezettségüket. A hegyre érvén sokan összegyűltek és hallgatták gurujuk bölcseleteit, jóslatait.

Kolera

Na, hát, a mesélőnek is vannak hiányosságai. Elfelejtettem szólni Alex útjáról, aki többedmagával útnak indult Bizáncból Kínába a császárhoz. A jó tanács mit a kínai kereskedőktől kapott, hogy kerülje ki Banglades területét, valamint India északi részének egyes vidékét, településeit, bizony a logika Alexnek azt diktálta, hogy a pestis és a kolera miatt kerülővel, de meg kell tennie.
Másnap útra keltek, miután a kínai katonákkal kissé bevacsoráztak és útjukat Észak-utor állam felé vették. Nem gondolták, hogy mennyi meglepetés várja őket.
Fogyóban volt élelmük, így egy karavántól vettek bő élelmet, ivóvizet. Alex kérdésére ők is elmondták, hogy a ragály fél Indiát letarolta, és terjed északnak. Alex úgy döntött, hogy Utor állam felé veszi útját. Pár héttel később észrevette, hogy csapatából sokan lázasak lettek, testüket fekete foltok borították el. A ragály miatt megálltak és Bihar tájékán letáboroztak. Mint már mondottam, Alex értette az indiai nyelvet, hiszen nevelőszülei megtanították. Egy közeli falucskába ment, hogy gyógyítót szerezzen, és orvosságot. A faluba érve szívesen fogadták a fehér utazót. Elkísérték egy igen idős emberhez, aki szó nélkül tégelyekkel megrakva táborukba ment. Amit látott még őt is elborzasztotta. Ez nem pestis volt, hanem kolera. Meg is mondta Alexnek, hogy csak Shiva segítségét kérheti. Ő nem tud mit tenni. A csapatának háromnegyed része kolerás lett. Testükön ott árulkodott a folt, amely biztos halált jelentett. Alex megpróbált saját kezűleg segíteni katonatársain. De emberei hullani kezdtek. Először még négy, majd egyre többen. Nem győzte a temetést. Százharmincból alig maradtak húszan, mikor a kolera tombolása alább hagyott. Az indiai falu határában volt egy zuhatag, ahol le szokott fürdeni társaival. Ott vette észre, hogy Melákon, a kicsi kínain, és a katonai vezetőjén is megjelentek a foltok. Tudta mivel áll szemben. S tudta azt is, ha ő nem kapja el, akkor egyedül marad küldetésében. Derekára kötött, kínai császárnak szánt ajándék sértetlenül ott volt. Nem nyúlt hozzá, csak akkor vett ki aranyat, mikor élelemre, vízre, vagy gyógyszerre volt szüksége. Egy meleg reggelen észrevette a zuhatagnál, miközben fürdött, hogy az ő teste is tele van fekete foltokkal. Lázasnak érezte magát. A tégely tartalma jócskán kiürült. Bement a faluba, hogy újabb tégelyeket vegyen, de az őt korábban rajongással körül vett indiai lakosok kitessékelték, mi több, elzavarták.
- Halál, kolera, menj innen! – ordítozták, és kifelé toloncolták a faluból.
A láz már nagyon eluralkodott testén. Sátrában lefeküdt, hogy aludjon, miközben azon gondokozott, hogy honnan kaphatták el a kolerát. Rájött, de akkor már minden sötét lett szeme előtt. Elvesztette eszméletét.

Miliék kunyhója

Miliék kunyhója Bihar állam szélén Utar mellett állt, alig húsz kilométerrel. Mili anyja gyógynövényeket gyűjtött a dombon, mikor Alexet megtalálta. Amikor megtalálta, rögtön tudta, mivel áll szemben. Hívta a falu gyógyítóját, akit kunyhójához vezetett, hosszasan vizsgálgatta a meztelenre vetkőztetett fiút. Megkönnyebbülten jött ki a kunyhóból.
- Ez csak felületes betegség. Hamar ki fog gyógyulni belőle. – mondta. - Adjatok rá szárít és hosszátok le a faluba, ott kezelem tovább.
- De hát…- akadékoskodott Mili anyja. A gyógyító csendre emelte kezét és elindult lefelé a dombon.
A fiú hamar gyógyult, igaz a gyógyító undorító italokkal és kenőcsökkel kenegette. Összeszedett a faluból a rothadó penészes dinnyéket, gyümölcsöket és annak penészeiből teákat főzetett, és azt itatta Alexszel. Bőségesen etették, mármint amit bőségesnek lehet nevezni egy szegény faluba. Mili anyja mindent megtett, mint azt a gyógyító mondta.
- Most nekem el kell utaznom a Gangeszhez Csadra ünnepére. A fiú jól van, csak fel kell erősödnie – mondta búcsúzóul. Táskáját, ami inkább batyu volt, hóna alá véve kilépett a kunyhóból.
Azóta, hogy Miliékhez került Alex, észrevétlenül belopta magát Alex szívébe. Nem tudta megnevezni, mi volt az. A lány sűrűn elpirult, mikor a fiúra nézett. Kezdeti sebei gyógyultak, így kezdte visszanyerni hamvasságát a bőre. Mikor Alex elaludt, Mili többször végigsimította kezét a fiú bőrén. Furcsa reszkető izgalom járta át testét. A lány sejtette, hogy mi ez. A szerelem, mely mélyen a szívébe telepedett, kínzó fájdalmat okozott szíve körül. Nem tudta elfogadni a fiú látszólagos nemtörődömsége, és a szokásos indiai udvariasság, melyet minden pillanatban a családja felé intézett. Mikor már felépült, felerősödött, többször vett részt a család mindennapos munkájában. Építészként, a család legnagyobb örömére, házukat szép tornácos kéményes égetett cserepes házra cserélte fel, állandóan dolgozva a falu kicsinyei és nagyjai legnagyobb örömére. A lányok összesúgtak a háta mögött. Voltak közülük sokan, akik szívesen vették volna Alex udvarlását. Alexnek egy lány járt a fejében. Mili. Tudta, a helyiek elmondása után, hogy házasságra készül Mili, számára ismeretlen férjjelölttel, és azt is megtudta, hogy van olyan is, hogy csudrával megváltható. Volt övébe arany és gyémánt. A lakosok jót nevettek Alexen, aki azt hitte pénzért megváltható a mennyasszony jelölt.
Milivel többször találkozott és már tudta, hogy ez szerelem, amit érez. Szerette őt.
- Ha engem akarsz feleségednek, akkor meg kell küzdened értem – mondta egy alkalommal. Alex csodálkozva nézett rá. A lány felnevetett.
- Ez nem durva, ez csak tánc dobra, szitárra, aki előbb meghal a táncba, az vesztett. A nyertes mindent visz – mondta komolyan. A fiút elborzasztotta a hallottak, bár szikh és amír táncokat tanult Bizáncba az indiai nevelőszüleitől, de nem gondolta, hogy elég erős lesz-e a tánchoz. Itt az idő nem volt fontos, csak az erő. Ki bírja tovább.

Tánc

Guru a fa alatt ült, épp meditált. A tekintete merev volt, máshol járt. Meztelensége már régen nem zavarta. Tudta, hogy Shivának csak a teljes valója elfogadható. A teljes való az nem volt más, mint a mezítelensége, amit sokadmagával, hitével együtt gyakorolt.
A fények játszottak. Délután volt, mire Mili és családja odaértek a hegyre és a fa is közeledett feléjük, lábuk remegett. Tudták, hogy a bölcs guru egyetlen egy szava is szentírás. Be kell tartani. A kosárban mindenféle megvolt, amit egy guru elvárhatott volna. Pálmalevélbe csomagolt rizs, gyümölcsök, halak és pita, ami agyag edény belső falán sült ropogósra.
Mikor odaértek a fához, szó nélkül letették ajándékukat. Guru áhítatából nem ocsúdott fel, inkább úgy látszott, mintha még távolabb volt volna a valóságtól. Szakállából kikandikáló pár fogai között imát mormolt. Miliék nem értették, ők is leborultak és imádkoztak Shivához. Egyszer csak megszólalt a guru.
- A tánc jogos. Meg kell történnie, aki előbb meghal, az meghal. A másiké minden és mindenki, két hónapot kaptok. Távozzatok. – fennkölten intett a térdelő családnak és folytatta meditációját.
Egy szó sem hagyta el ajkukat hazáig. Tudták, hogy a guru szavai egyértelműek. Coalnak és Alexnek halálig kell táncolniuk.  A zenészek sem kelhetek fel addig, míg el nem dúlt a tánc kimenetele. Ha két nap, két nap, ha több nap, több nap. Mili tudta, hogy fel kell készítenie Alexet. Két hetük van arra, hogy felkészüljenek és megküzdjenek.
Hazaérve Alex kérdőn nézett Milire. Mili egy fejmozdulattal félrehívta és mindent elmondott, mit a guru mondott. Alex komolyan gondolta, hogy végig kell tennie, hiszen már Bizáncba hallott erről nevelőszüleitől. Mélyen magába nézett. Tudta, hogy meg tudja csinálni. Amióta felépült, állandóan erősítette lábizmait és felső testét. A kínaitól tanult kungfu alapok segítségével könnyedén ment ez. Mili, Alex alsónadrágját látván többször elpirult, de titokban remélte, hogy szerelme lesz a győztes. Csodálta felső testét, amely kidolgozott volt és erős. A lábmunkától újra visszanyerte combjai feszességét. Mili csodálta.
Minden reggel a szokásos ház körüli munkát elvégezve Alex szabott időt a kungfu gyakorlására is. Többi korán kelő indiai csak nevette, de valahol a belsejük mélyén ők is csodálták kitartását. Coal nem különben edzette magát. Bár jóval vékonyabb volt Alexnél, de a kitartása éppolyan erős volt benne, mint Alexben.
Késő este volt, mikor Alex végzett a juhok körüli munkával. Mili csak nézte, hogy szerelme dolgozik, és arra gondolt titokba, mi lesz, ha Alex elveszti a táncot.
Őrült gondolat fordult meg fejében. Egyesülniük kell. Odament Alexhez, aki épp egy bárányt tett be a karámba. Átölelte, és a barátnőitől tanult európai csókkal határozottan megfogta Alex fejét. Alex nem ellenkezett. Viszonozta. A csók mély volt és hosszantartó.
Mindketten lázba jöttek, a lány vetkőztetni kezdte Alexet. Alex pedig őt. Mikor Mili meglátta Alex hatalmas chiarájából kimeredő péniszét megijedt, de ijedségében segített, hogy tudta, Alex gyengéd lesz őhozzá. Lefeküdtek a szalmára. A csók és a simogatások egyre hevesebbé váltak. Alex vette át az irányítást. A „kaput” be kell törni, ez járt fejébe. Széttette (inkább Mili tette szét) a lábát, és gyengéden beléhatolt. A lány teste engedett, és a reszketése alább hagyott. Kis sikoly hagyta el ajkát. Az aktus alig pár perces volt, de úgy érezték mindketten, hogy Shari mezejére együtt léptek be. A görcsös kezek lassan-lassan elernyedtek. A mellbimbók feszessége még tartott, de az is visszaállt a normális helyzetében.
Késő este volt, még fogták egymás kezét és csendben hallgatták egy anyját kereső bárány keserves bégetését. Az éj titkokat rejt el. Az övékét is. Boldogok voltak.
Két hét telt el testi kapcsolatuk után, de már a falu várta a zenészeket. Az idő kegyetlen, az semmivel sem törődve lassan-nyugodtan előre megy. Kínoz mindent és mindenkit, de fel is szabadít, ezzel boldogságot szerezve mindenkinek. A tánc reggelén Alex és Mili együtt léptek ki a kunyhóból.
„Ma eldől minden” gondolta Alex. Tudta, hogy nem lesz könnyű. Shivához fohászkodva jóga gyakorlatokat végzett. Közben a falu készülődött. Ez egy olyan ünnepség volt, ahol a falu lakói is vetélkedtek egymással. Ki tudott több ételt és egyéb javat a majdani nyertes részére letenni. Volt, aki többet, volt, aki kevesebbet. A törzsfőnök Bucháék is megérkeztek. A tömegből felcsendült az első dobszólam, ami inkább toborzó ütem volt, mintsem táncba hívó.
Az összecsődülő tömegből megjelent a két táncos. A törzsfőnök egy szót sem szólt, hanem gondosan végignézett a jelölteken. A zenekar, akik doboltak, sípoltak és szitároztak, befejezték zenéjüket és tekintetüket a törzs vezetőjére szegezték. Hosel bólintott a zenészeknek, akik ütemesen elkezdték a küzdő tánc zenéjét. A két táncos kilépett, mind a két táncos chiarába volt és mezítelen lábakkal, ütemesen elkezdték a táncot. A nép figyelt és volt olyan köztük is, akik szintén tánccal kísérték a két küzdő felet. Az óra már dél-felé járt. A meleg elviselhetetlen volt. A két küzdő táncolt. Alex szomjas volt, Mili odavitt neki egy agyagedényt, amiből ivott, és odasúgta neki: „küzdj hármunkért” és a hasára mutatott. Alexbe új erő költözött. Tovább folytatta a táncot. Coal is így tett. Délutánra a zene ritmusa felpörgött. A két küzdő gyorsabbra fogta a táncot. A ritmus élt és mozgott mindkettejük testében, lábában. A nap gyönyörűséggel nézett a két küzdőre. Ez idáig egyenlőnek tűnt a küzdelem. Mili és családja legyezőkkel hűtötte magát, és lesték a tánc kimenetelét. Coal teste feszült volt. Izmai megfeszültek, egyre több energiát fogyasztottak. Coal néha-néha megrogyott, de talpon maradt és táncolt tovább. Alex a kungfunak köszönhetően lazára vette izmait, és úgy táncolt. Fáradt volt ő is. Mindkettejükről patakzott az izzadság. A tánc még este is folytatódott, mikor a hűs szellővel és tábortűzzel bevilágított küzdőterepre ráborult a meleg indiai sötétség. Alex bírta, összeszorított foggal táncolt. Lábai engedelmesen mozdultak a zene ütemére. Coalba alig volt erő. Kétszer is a földre került, de felállt és folytatta. Tudta, hogy veszíteni fog, de a törvény kimondja: halálig. Az éjszaka is megjött a maga fülledtségével, Alex is fáradtan ingott meg. Lábai az ütemet nehezen követték, de felállt és folytatta. Coalba alig volt élet. A törzs vezetőjére nézett segítséget remélve, de az szigorúan továbbot intett. A nézők száma nem hogy csökkent volna, inkább nőtt. A szomszéd faluból is jöttek ki-ki a maga ajándékát hozva magával. Egyszer csak a zenének hirtelen véve lett.
Coal holtan esett össze. A gyógyító odarohant, leellenőrizte a tetemet, és felemelte kezét. Nem mindenki örült a jelnek. Coal családja sírva, beletörődve hagyták ott a küzdőterepet. Alex lerogyott a földre. Tudta, hogy a kungfu és a sok edzésnek köszönhetően győzött. De micsoda győzelem volt. A falu apraja-nagyja körbe ugrálták és tánccal, énekkel ajándékozták meg Alexet. Végképp övé volt Mili. Sajnálta Coalt, de tudta, hogy az indiai szokásban ez benn volt. Valakinek mennie kell. És ment is.

Bizánci konspiráció

Szép arcú gyermek volt. Alig 16 évesen nem értette az életet, de szerette és tele volt életerővel. A bizánci város népes utcáin végigsétált, hónalja alatt egy összetekert levél és könyv alakú becsomagolt tárgy, fáklyákkal kitűzdelt házak falán bevilágították az úti célját. A könyvkereskedőnek szedett-vetett kis lakása, üzlete volt. A melegbe ingét kigombolva sétált fütyörészve. Mire odaért a sötét kapualjhoz, csak annyit látott, hogy egy pengeszerű tárgy rohan irtózatos erővel a nyaka felé. Sötét lett. Végleg.

- Exelenciádnak tudnia kell, hogy a nép túl együgyű állat ahhoz, hogy önálló döntéseivel a hatalomba részt vehessen, mint irányító. – mondta Ericles császár az ortodox egyház fejének.
- Igen, tisztában vagyok vele, de azért fenség, óvatosságra intem önt – mondta csendesen. Ericles hosszasan nézett az egyházfőre.
- Tudja mi a ronda dolog a konspirációban? – kérdezte. Az egyházfő válaszát meg nem várva ő felelt kérdésére. – Az, hogy hátulról jön és nem meri felvállalni, hogy a szemedbe nézzen. Ezek az emberek férgek. A kancelláriai hivatalomtól tudom, hogy meg akarnak ölni. Na, nem! Azt nem várom meg – dühödten az asztalra csapott. Majd folytatta – Az csodálattal töltené el ellenségeimet, ha a hivatal bejelentené a császár tragikus hirtelenséggel elhunyt. – nevetni kezdett.
- Nem, nem drága atyám, én túléltem mindent és mindenkit, látja, atyám! Elküldtem Alexet, a hunt, a kínai császárhoz titkos üzenetemmel. Hónapok kérdése és a problémám megoldódik, mint kereskedelmi mind katonai kérdésben. – elégedetten dörzsölte meg szakállát, a fehér palástjáról vidáman lepöckölt egy parányi libatollat.
- Az atya megszólalt, reszelt a torkán először és elkezdte:
- Nem hinném, hogy Alex visszatér majd, ugyanis hírt kaptam, hogy Pakisztánba kolera és pestis ütötte fel fejét. A hittérítőim szerint többen is látták a kolerában elhunyt megbízottját és csapatát. Beazonosították. Igen, uram, császárom, ez történt – elhallgatott. Síri csend ült a fogadóteremre.
- Hát jó, akkor még egy küldöttséget küldök a kínai császárhoz. Van még használható emberem. – mondta lakonikusan. Intett kezével és az egyházfő hátrálva kitolatott a nagyteremből.
Ericles elgondolkodott. Az utcán kisebb csődület volt. Mindenki a levágott fejű fiatal fiút akarta látni. Egy temetéssel foglalkozó arab lovas kocsijával helyet csinált és a lefejezett hullát a faládába tette. De előbb átnézte ruháit, talál-e valami használható dolgot a halottnál. Talált. Egy aranyat. Szájába vette, hogy meggyőződjön valódiságáról, majd a bugyellárisába tette, és a tetemet beletette a fadobozva. Mint a fiú korábban, ő is fütyörészve baktatott lovas kocsijával és a lefejezett tetemével a temető felé. „Az éjszaka legjobb barátja a halál” – gondolta magában. Elvigyorodott. A patikus jobbnak találta, ha kimarad a tömegből. Elsomfordált. A lábát, ahogy tudta, úgy szedte, és azon mérgelődött közben, hogy odaveszett tíz köbcenti ciánja és egy levélben megírt fontos üzenete. Hazaérve azon gondolkozott, hogy a kárt hogyan enyhítse. Az ötlet átcikázott agyán. Alig várta a másnapot.
Leopold alig múlt el tizenhat éves. A patikustól kapott két arannyal a zsebébe és egy rongyba csavart kicsiny dobozkába melyben a méreg volt, a palota felé vette útját. A gyermek jóképű volt, törékeny, de izmos teste feltűnt minden korabeli lánynak. Volt egy barátnője, Sára, akibe nagyon szerelmes volt. Testi kapcsolatuk még nem volt, inkább csak plátói kapcsolat volt ez. Tudták mind a ketten. Leopold ezen fantáziált, mikor egy lovas kocsi megállt mellette.
- Szállj fel kölyök – mondta a kocsis.
A batárszerű kocsiba annak fülkéjébe egy jól öltözött férfi volt. Európai arcvonással, napbarnított arca volt. Leopoldnak fogalma sem volt, mi fog vele történni, de mikor a férfi karját meglátta, nem volt értelme, hogy ellenkezzen. Ezt tisztán tudja. Tehát beszállt a kocsiba.
- Vedd fel ezeket, itt előttem – mondta nyersen a férfi.
- Az aranyaidat tedd a kaftánod zsebébe. A dobozt is. – mondta a fiúnak nyersen. Megtette. Most már, mint egy uralkodó házi fiatalember ült a tovadöcögő kocsiban.
- Ha belépünk a császár palotájába, te az ágyasaként kell, hogy bemutatkozz – mondta ellenkezést nem tűrő hangon.
- Ha bejutsz a szobájába, mindent megteszel neki, amit mond és kér. Az után, hogy elalszik, a kapott dobozból kiveszed a fiolát, és a boros poharába öntöd. Arany és gyémánttal díszített pohárból fog inni a császár. Abba öntsd, miután elalszik. Amikor reggel lesz, felöltözöl és a városi börtön előtt várnak szüleid szabadon, szabadság levéllel és dúsan gazdagon. Értetted? - a kérdés szintén ellentmondást nem volt. A fiú bólintott.
A császári palotába érve az őrök alapos kutatás után nevetgélve a fiúra kacsintottak és beengedték a kocsit. Hosszú lépcsősor vitt fel a császári fogadó szobába. A férfi bólintott egy ajtónál és azt mondta „itt várj, majd hívnak”. Azzal elment. Leopold soha nem látta többé a különös férfit. Az ajtó nyikorogva kinyílt és egy lány nem sokkal idősebb, mint ő, bevezette a szobába. Bent több lány is volt, de csak ez az egy lány foglalkozott vele.
- Vetkőzz le meztelenre. Le kell fürdened. - mondta invitálóan kedvesen.
Leopold egy fürdőkáddal beépített fürdőbe lépett. A meleg gőzölgő víz már várta. Levetkőzött. A lány közben oda sem figyelt, csak akkor nézett oda, mikor már Leopold benn volt a vízben. A lány illatos vizeket, olajokat töltött a kádba, és illatos szappannal mosdani kezdte a fiút. Érdekes, de ez nem izgatta fel Leopoldot. Még önmaga is csodálkozott ezen. Miután aranyozott köntösbe öltöztették, bevezették a császár szobájába, ahol az ételek és italok csodálatos tömkelege várta. Éhes volt. Azonnal nekilátott enni. Legtöbb ételt nem is ismerte, de nem törődött vele, hanem habzsolta azokat.
- Csak lassan fiam, mert elrontod a gyomrod – szólalt meg egy férfihang valahonnan a másik szobaajtó felől.
A fiú feltekintett. Rögtön lerogyott a császár előtt. A császár odalépett és felemelte Leopoldot.
- Ez nem szükséges egy ilyen csinos ágyasnak – mondta.
Leopold a félig értett szavak mögül csak a szülei sorságra tett ígéretek jártak a fejébe. A császár intett és a szolgahad kihordta az ételeket és italokat. Ericles felemelt egy Burgundis üveget.
- Ez marad – mondta a szolgáknak, azok hátrálva kimentek a szobából.
A császár odalépett kandallójához és elvett egy gyertyatartót. Letette az ágy mellé, intett a fiúnak, hogy lépjen közelebb hozzá. A fiú megtette. Ericles keze lassan, finoman, mint egy szobrász, végigsimogatta a selyem köntöst. Morgott magába valamit, és egy határozott mozdulattal letépte a ruhadarabot a fiúról. Leopold meglepődve állt ott. Ericles is meglepődött, mikor Leopold lába közöttiét meglátta. Nyelvével csettintett egyet, elismeréseként. A fiú testét simogatva lassan erekció lépett fel, ami Ericlest kegyetlenül felizgatott. Mint egy bika rávetette magát a fiúra, szájába érezte a fiú hímtagját és annak levét, míg császárként el nem végezte piszkos közösülési munkáját. Ericles elernyedt az ágyán úgy meztelenül, ahogy volt. A fiú várt, hátha még valamit kell csinálnia, vagy egy újabb rohamra kell, hogy számítson. De nem! A császár elaludt. A fiú felkelt, felöltözött, majd a zsebéből előhalászta a fiolát. Odalépett a császár ágya melletti asztalhoz, ahol az aranyozott gyémánttal díszített pohár volt, és a burgundi borból töltött. Tele. Fogta a fiolát, és tartalmát beleöntötte mind. A reggel hamar eljött. A fiút kiengedték a palotából, és fogott egy lovas kocsit és a börtön elé vitette magát. Ott már várta egy másik ismeretlen férfi.
- Megtetted? – kérdezte tömören.
- Igen – válaszolt reménykedve a fiú. Szüleit gyilkosságért ítélték el. A férfi odalépett hozzá és a fülébe súgta.
- Amit megígértem neked, az itt van!
Kinyílt a börtön ajtaja és két halott testet szállító batár gurult ki rajta. Leopold előtt állt meg. Rögtön felismerte szüleit, de mielőtt kérdőre vonta volna az idegent, már a szívébe döfött késre nézhetett meglepődve.
Császár csengetett. Hozzon ón poharat. Mondta.
- Igen fenség. – a szolga elhagyva a szobát, Ericles nyújtózkodott egyet. „Nem volt rossz ez az este” gondolta. Elvigyorodott. Egy huppanást hallott a folyosóról. Kiszólt.
- Azt mondtam, hogy egy ón poharat hozzanak.

Tigana

Ez a törzs, vagy inkább nevezzük csoportnak, brahman Isten talpából „ugrottak” ki.  Húsz egy néhány törzset takar. Ezeknek a törzseknek volt egy úgynevezett fő gurujuk, aki a teljes megvilágosodással bírt. A fentebb lévő kasztok jósaik, bölcseik is elfogadták őt. Volt neki olyan múltja, amiért tisztességesen újjászülethetett. Mindig férfiként és bölcsként. Legalább a kasztok így fogadták el őt. Bölcsessége a Buddháéval vetekedett. Tisztelték őt tudásáért nagyon. Utar államban nagyon ritkán lehetett őt látni. Ha éppen Gangesznál vagy a Kába kövénél vallotta Allahot vagy Buddhát, úgy tíz évenként megjelent Utar államban is. A népek félték őt és szavait isteni megnyilatkoztatásnak tartották. Jóval Alex haláltánc küzdelme után két év telt el, mikor elment. A törzseknél az a hír járta, hogy Tigana csoport guruja Mali jön hozzájuk. Alex családjába belefészkelődött az izgalom. Az ünnepre való felkészülés próbára tette a ház asszonyait és férfitagjait is. Alex dolgozott. Hozzájárulni igyekezett az ajándék özönhöz, melyet Mali elé visznek majd.
Mili egy kisfiú kezét fogta, aki alig lehetett másfél éves. Még kicsi volt, de a félvér szemébe valami ott csillogott, amit megfogalmazni nem lehetett. Gondos szeretet vette körül. Mire az ünnepi felkészülés megtörtént, Miliék rögtön útra keltek. Bivaly hajtotta szekérre szálltak gyerekestül, ajándékostul, mindenestül. Branistan városa messze volt. Legalább három nap csak oda. Alexék elindultak.
Rengeteg gyalogos illetve szekeres népet lehetett látni az utakon. Minden törzsből több százan vagy ezren jöttek. A látvány elképesztő volt. Malira többen voltak kíváncsiak, mint bárki gondolta volna. A város tele volt. Mindenhonnan, minden kasztból több ezren jöttek, hogy hallgassák a bölcset. Alexék szekere is befordult és ők is elindultak egy fához, mely centruma volt a tömegnek. A bölcs szemei csukva voltak. Ápolatlan szakállán még talán a múlt heti ételmaradványok is ott billegtek. Sovány, aszott testén a rásütő napfény aranyként világította meg barna bőrét. Kezébe vörös szalag volt, melyen jellegzetes indiai írás volt. Alex és családja jól látta a gurut. A szeme még mindig csukva volt. A fát körülvevő körmenetben síri néma csend lett. Csak közeli templomba randalírozó makákók hangját és a madarak csiripelését lehetett hallani.
Guru hangosan megszólalt.
- Láttam, mit látnom kellett. Irtózatos. Hallottam, mit hallanom kellett. Káli és Shiva büntet. Népeim a büntetést meg kell osztanom veletek. Az ország elszegényedett. Sokan vagytok, nincs mit ennetek. Önmagatokat sem tudjátok fenntartani. Shivához és Khalihoz fohászkodjatok, hogy segítsen rajtatok. Gyermekeiteket gyilkoljátok Khalinak, fölöslegesen. Idegen hadak irtják népeiteket. Asszonyaitok utcára mennek, fiaitok állatokká válnak, és hogy megmeneküljetek az újjászületés egyik legborzasztóbb formájától, a féregtől, nem riadtok vissza Khalinak adni fiaitok, lányaitok testét, remélve bűnötök semmivé válásában. Tévedtek. Mennetek kell. Hogy hová? Amerre a nap lenyugszik. Tehát vegyétek szeretteitek barmaitokat, családotokat és induljatok nyugatra. Nehéz lesz. Több száz évig el fog tartani, míg úti célotokhoz nem értek, de addig sokat fogtok az idegenektől szenvedni, kínlódni. De Buddha megmutatta nekem, hogy tudásotokkal, ismereteitekkel befogadnak, boldogulásotok lesz. De ott nyugaton nem fog ez sokáig tartani. Jön egy olyan világ, ami jobb és szebb lesz. Nektek nem szabad lemaradni tőlük. Tehát menjetek, vándoroljatok. Kevés lett a brachman Isten talpaiból kipattant népnek ez az ország. Menjetek. Káli és Shiva kísérjen utatokon. Elcsendesült. Nehezen feltápászkodott és kísérői csoportjaival eltűnt az épületek között.

Áldozat

A félelem olyan úr, amely ha beleissza magát a véredbe, akkor véged. Még az írmagjaidnak is átadod, azok tovább örökítik és így tovább. A hiedelemvilág, mint jó pásztor, mellé szegődik és kíséri, kíséri.
Poju és családja, szegény család lévén, tisztelte a bölcsek hitvilágát. Átvette tőlük a szokásokat és a szerint élt. Nem volt több negyven évesnél, de a fa megmunkálásából jól élt. Felesége zavarta meg munkája közben.
- Jaj, láttam Khali vérszomjas száját, követeli a hasamba lévő magzatomat… ember, figyelj rám! – rázta meg Poju vállát, és siránkozva a földre dobta magát.
- Hát, akkor így lesz. Mondta röviden. Majd felállt és bement a kunyhójába.
Pár hónap múlva Poju felesége nagy kínok közt, egy életképes kislányt hozott a világra. Gyógyító elvégezvén munkáját, ajánlott egy gyógynövényt a szülő asszonynak, azzal kiment a házikóból. Poju bement a kunyhóba, magához vette néhány perces újszülöttjét és a kését. AZ asszony sikítva sírt, követelte vissza a kicsinyét. A hite azonban hamar nyugalomra intette. A férfi mögött bezárult az ajtó.
A város szentélye ott állt a templomuk mellett. Poju odasétált és belépett. A kicsi sírása és az ő imája furcsa keveréket hozott a szentély légterébe. Felállt és a szentély márvány asztalára tette az újszülöttet. Khalihoz fohászkodott, majd az égő gyertyafényeknél a pici szívébe döfte a kést, majd eszméletlenül roskadt le a padlóra.

Tigana csoport

Alsó, a legalsóbb – talán ezt jelenti a szó. De a jó Isten tudta, hogy mi az eredeti jelentése. A fejekben így maradt meg. A guru állásfoglalása után több Tigana csoport kezdte meg útját nyugatra. Szekeresen, gyalog, de elindultak. Alex családja is készült. Hosel a Bucha törzsnek elmondta, hogy guru szavát hogy kell értelmezni. Térképük nem volt, de volt egy Alexük, akinek volt ilyen papírhalmaza. Alex kész volt segíteni. A csoport készülődött. Körülbelül a falu lakosságának, úgy háromszáz főjéről lehetett szó, aki vándorútra akart kelni. Mosel ezt azzal jutalmazta az itt maradóknak, hogy odaadta az üresen maradt házakat és a földeket. Alex csoportja elindult. Cél Bizánc volt. Tudta, hogy veszélyes világba viszi családját és népét, ezért Kirgiziára gondolva, másik úti célt is megjelölt a térképen. Sok napon meneteltek már mikor Indus völgyének hegyesebbik felére jutottak. Mosel tábort üttetett és pár napra elengedte jószágait a mezőre. Alex közben bejárta a terepet és megállapította, rövid időn beáll a monszun. Az esőzések hosszú ideig tartottak. A hegyekből, amelyet majd át kell kelniük, sárfolyamok képződnek és zúdulnak le a folyó partjai felé. Alex ezt ismertette Mosellel is. Mosel elrendelte az azonnali indulást. Aznap este Mili magához hívta Alexet. Alex megsímogatta Mili terhes pocakját – ez már a második és pár hét, és itt van a kicsi – mondta Milinek. Mili forrón megcsókolta Alexet. Biztonságban érezte magát mellette. A csapat aznap este folytatta útját jószágaival, mindenestül. Az első éjszaka szemerkélve nekieredt. Reggelre olyan vastagon esett, mintha dézsából öntenék ki. Mosel megálljt parancsolt és egy mezőn, a hegy védelmében bízva, letáboroztak. Mindannyian fáradtak voltak és álmosak. Gyerekekkel volt a legtöbb probléma. Mosel gondoskodott a tábor nyugalmáról, őröket állított fel, és úgy tervezte Alexszel, hogy pár hétig itt maradnak. A csoport aludt. Némely füstölgő tűzhely árulta csak el, hogy korábban főztek rajta. Fa a közeli erdőben volt, tehát a tüzelővel nem volt gond. Alexék aludtak.
Másnap sátrában megtervezte az átkelést, a hegyen tudta, hogy ha a keleti részén megy, akkor kevésbé lesz kockázatos. Igaz, alaposan átáznak, megfáznak, amit a törzs nem ismert. Kockáztatnia kellett, Mosel egyetértett Alex elképzeléseivel. Így hát aznap a hegynek vették útjukat. A fárasztó út nem is volt olyan könnyű. A szekérkerekek alig bírták a kavicsos fövenyt. A levegő párássá és nehézzé vált. Az útjukat folytatták. Az első karaván jóval magasabbra jutott, mikor észrevettek valamit. Sárlavina volt, ami veszélyesen közeledett feléjük. Alexék megállították a hegyre felkapaszkodó csoportot és reményük szerinti biztos helyre terelték az utazókat. A laár jött. A laár vitt mindent, ami az útjába került. Az eső csak esett, hígítva így is a veszélyes sarat. Az előőrs kapta el először a laárt. Későn vették észre az iszonyú erővel lezúduló sártömeget. Ami borzasztó erővel viszi a szekereket, a lovakat, a barmokat, embereket. Már csak egy célja volt. A családja megmentése. A hegyben volt egy beugró rész, és oda terelte családját. Laár iszonyú erővel lecsapott. Mosel sátrát, a kísérők sátrát magával rántva zúdult a mélybe. Mosel bent volt az oldalsó sátorban. Alexnek úgy tűnt, hangot már nem hall, csak dübörgő laár folyamot. Egyszer csak azt vette észre, hogy felesége, Mili, egy kiugró sziklafalba kapaszkodik és sikít.
- A kicsim, Alex. Segíts! – sikította. A laár csak folyt nagy erővel.
Alex csak azt látta, hogy Miliből egy csecsemő lóg ki, melyet a köldökzsinór és a kezére tekeredett szári zsinór tartott. Megijedt a látványtól. Erős kezével utána nyúlt asszonya kezéhez. Erősen átfogta és szinte megdöbbentette, amit látott. A pici testét sárhalmaz fogta körül.
- A picink – segíts Alex – kérte Mili Alexet.
Alex minden erejét beleadva húzta mindkettejüket. Érezte, hogy gyengül. A gravitáció és a látvány csak húzta lefele. Egyszer csak egy erős fekete gyűrűs kéz markolta meg kezét. A kéz tulajdonosa fekete volt. Szerecsen. Alex nem foglalkozott vele, hanem közös erővel kihúzták Milit és a kicsit. A néger alaposan átnézte az asszonyt, aki megszülte a magzatlepényt is közben. Ellátta, fehér ronggyal kimosta az erősen vérző gátját, majd a picihez fordult. A kicsi nem mozdult. Üveget szedett elő, melyben tiszta víz volt, alaposan kimosta a baba száját, orrát, majd lábánál fogva fejre állítva, paskolni kezdte a hátát, már jó egy néhány perce csinálta, amikor a pici felsírt. Mili öröme szertelen volt. Boldogan ölelte magához a kicsit. Nem érdekelte, hogy sáros, ő is és a kisbaba is. Szerecsen levett lovának hátáról egy zsákot és érthetetlen nyelven mondott valamit Milinek. Alex próbálkozott minden általa ismert nyelven megértetni magát a szerecsennel, de egyiken sem tudtak értekezni. Mili a ledobott zsákban női ruhát talált. De nagy örömére fehér rongyot, vastagot is talált, amiben a gyereket tekerhette. Alex keresni kezdte anyósát és annak öreganyját és a kisfiát, nem látta sehol sem őket. A laár őket is elsodorta? Kis idő múlva alig tompa hangon, gyermeksírást, inkább nyögést hallott a beugró mélyéről. Szólongatta, kereste fiát. Mikor már közelebb ért a nyöszörgő hanghoz, akkor döbbent meg igazán. Egy óriáskígyó, piton fonta körül az apróságot. Szorítva belőle ki a szuszt. Nem volt ideje Alexnek. Odaugrott, késével elkapta a kígyó fejét és egy mozdulattal, az éles pengével levágta a fejét. A kígyó még halála után is szorította a gyermekét. Elkezdte lecsavarni a bestiát fia körül. Nagy nehezen, kis idő múlva, sikerült is. Boldogan ölelte magához a kétéves kisfiát. A szerecsen közben megmosdatta a babát, betekerte a rongyba, és odaadta Milinek. Az asszony miután megtudta, hogy elvesztette szüleit, sírt még egy kicsit, majd a kisdedet szoptatva várták meg négyesben a laár dühöngését. Az eső szakadt tovább.

Bizánci konklúzió

Ericles fogadta az ortodox egyház fejét. Az egyházfő mélyen meghajolt a császár előtt.
- Van híre számomra excellenciádnak? – kérdezte unottan.
- Ó igen fenség. Az úr segedelmével kaptam híreket. Sok nép tart hazánk felé. Már a határon vannak. Az ottani hittérítő elmondása szerint, aki beszéli az indiaiak nyelvét, magukat Tiganáknak nevezik.
- Hányan vannak?
- Úgy háromszázat számoltak öregestül, gyerekestül, összesen.
- Hát ez a 767-es év is hoz számunkra valamit – mondta Ericles és beleivott poharába.
- Miféle népek ezek excellenciás uram? – köhintett egyet.
- Barna bőrű, európai arcformával, táncolnak, szerszámokat és faárukat készítenek. A kovácsaik gyönyörű munkát végeznek. Nézze csak, császárom. Pár példány a munkájukból – nyújtott egy vasat és réz tárgyat tartalmazó tálcát.
Ericles hosszasan nézegette a darabokat.
- Szépek, de nem lesznek problémák ezekkel a ti… hogyishívjákokkal? – kérdezte.
- Csak az úr útjai kiismerhetetlenek. Azért császárom, egy próbát megérhet az országba való beengedésük.
Ericles hosszasan gondolkozott.
- Lehet – mondta – legyen meg az úr akarata. – azzal kezével intett, és az ortodox egyház feje kihátrált.
- Álljon meg egy szóra excellenciád! – szólalt meg hirtelen Ericles. – Egy kis vérfrissítés nekünk sem árthat meg. 

Méreg

Az út hosszú, véget nem érő. Alex tudta, hogy sokat kell menekülniük. Nem különben találni kellett egy menetelő Tigana karavánt. Ez volt életben maradásuk egyetlen feltétele. Mili egyetértett vele. Miután utolértek egy Tigana csoportot, melléjük szegődtek. Elmondták vezetőjüknek, Phalinak, mi történt törzsükkel. Phali sajnálta a dolgot és magához vette Alexet és családját. Már jócskán elhagyták Utort, és Bihart, most Pakisztán felé vették útjukat.
Phali megálljt parancsolt egy kavicsos, szikár mezőn törzsének és letáboroztak. Alexék kaptak egy sátrat. Mili tüzet rakott. Egy indiai nő segített neki a pici körül. Kaptak lisztet, húst és vizet. Késő este volt, mikor lefeküdtek. Mili és Alex sokáig nézték egymást. Nehezen tudtak elaludni. A sok kísérteties emlék még ott égett mindkettejük elméjében. Megfogták egymás kezét, átölelve a kisdedet. A kicsi nem emlékezett semmire. Egész nap elvolt a többi kicsi gyerekkel. Elaludtak. Egyikük sem gondolta, hogy szomszédként kapnak valakit. Egy kobrát.
A kígyó becsúszott a sátor résén Alex és Mili összefonódott kezei alatt. A hő érzékelője egy rugdalózó kisember sziluettjét adták, a parányi gyilkolni képes agyába. Felágaskodott és a másodperc töredéke alatt a kisded combjába mart. Alex felriadt. Amit látott iszonyatosan megijesztette. Már kiskora óta undorodott a kígyóktól.  De ez a példány tudta, hogy halálos mérget hordoz fogaiban. Kését előrántva, a sikítozó Milit félrelökve, átszúrta a kobra fejét. Földhöz szegezte az agonizáló bestiát. Még veszélyes volt így is. Rádobott egy zsákdarabot és egy követ rakott rá.
- Kicsim – sikította Mili.
A síró kislányát ölébe vette, és kutatta a harapás nyomát. Alex fáklya fényénél meg is találta. Két apró lyuk. De a méreg nagy dózisú volt. A kisded haldoklott.
- Vigyük a gyógyítóhoz – sikította Mili ütögetve Alex vállát.
Alex megfogta a kicsit és a sátorból kikászálódva rohanni kezdtek a gyógyító sátrához.
- Tegyétek a földre – szólt a gyógyító.
Tudta mivel áll szemben. Vízszínű folyadékkal bekente a kislány combját, majd késével kivágta körkörösen a lyukak körül a marás helyét. Hagyta, hogy a vér folyjék. Egy nádszállal vizet eresztett a lyukas sebre, majd valami fekete kenőcsöt kent belé. Azután bekötötte.
Ha reggelig kibírja, akkor megmarad – mondta szigorúan Milinek. Mili belekapaszkodott Alexbe. A kislány szája körül már kékült, a vágott seb körül hólyagok keletkeztek. De már eltelt két óra. A gyógyító sátra körül tolongtak a palli törzs tagjai. Az éjszaka hamar elszállt. Senki sem aludt. Alexék számára örökkévalóság volt, míg reggel lett. A gyógyító ült és imádkozott egész éjszaka. A ded alig lélegzett, végül mellecskéje nem mozdult. Mili sikítva ragadta meg a gyógyító karját. Az, egy kézintéssel nyugalomra intette és oda lépett az élettelen viaszszerű babához. Egy nádszállal a karján lévő vénájába szúrt és egy vörös üvegből, egy lónak a vérsavóját töltötte bele. A lóvér savójában volt valami szer. Közben a mellét masszírozta. Nem történt semmi. Mili sírva borult leánya testére és könyörgött Kálihoz, hogy fogadja áldozatul a kis testet. Káli döntött. Neki nem kell ez a csenevész jószág. A kislány keze megmozdult, melle lassan emelkedni kezdett. Lélegzett. A szúrt vénájából csendben csordogált a vér. A jó vér. A gyógyító csak kitartóan adagolta a lóvér savót a parányi kezecske, parányi vénájába. Mili boldog volt. Nagyon. A sok megpróbáltatás miatt eszméletlenül hevert a kislány mellett. Alex ölbe vitte haza az ő sátrába. A kígyót kidobta és vizes ronggyal dörzsölni kezdte Mili arcát. A törzs boldogan, de szótlanul nézte az esetet. Gyógyítónak igen nagy lett az értéke.
Az este ugyan úgy köszönt rá a táborra, mint mindig. A napi események kit rossz alvással, kit jó alvással töltöttek el. Mili rosszul aludt. Másnap reggel kegyetlen ordítozásra lettek figyelmesek. A tábor végéből jött a hang. Egy jól megtermett indiai alsó nélkül futkározott a táboron keresztül. A sátrakból felkelő asszonyok, gyerekek nem kis derültségére. Tanti volt az ki ordítozott. Altestét jókora hólyagok borították. Ugrándozott az égő fájdalomtól, mint egy bakkecske. Palli is hamar felkelt és ő is követte az ordítozót, aki a gyógyító sátra felé tartott. Gyógyító nem vette rossz néven Tantit, hiszen tudta róla, hogy kicsit lökött, nem különben a felesége is. De ezt a párost Palli törzse szerette. A gyereket közben csúfolódva a gyógyító sátra köré gyűltek. A gyógyító gondosan megvizsgálta Tantit, majd megkérdezte:
- Hol jártál Tanti?
- Hát mentem a dolgomat elvégezni egy földkupacra mikor apró dögök százai, mit százai, ezrei támadtak meg. Nézzed gyógyító. – mutatott péniszére – még ezt is megtámadták. Alaposan be volt dagadva.
Tanti altestét pici hólyagok borították. A gyógyító tégelyekből összeállította a kenőcsöt és lekente vele Tanti altestét. Mikor a péniszéhez ért Tanti ordítani kezdett.
- Jaj, azt óvatosan csináld, elég, ha csak a fájdalmat szeded ki, a méret az maradhat.
A gyógyító és a sátorban tolongók mind nevettek. Miután ellátta új, fehér kendőszerű alsónak való ruhadarabot adott neki.
       -   Máskor kerüld a hangyákat Tanti. Főleg ne a várukba végezd el a dolgodat. – És odadobta neki a ruhadarabot.
       -  Hangyás Tanti, hangyás Tanti - csúfolták a gyerekek. Palli csendet intett és táborbontásra szólította fel törzsét. Még hallani lehetett, amint Tanti felesége veszekszik, mindennek elmondva az óbégató párját.
A völgybe leszáll a hűs levegő. Tovább kellett menniük.

Uhri

Uhri városa kicsiny város volt. A határ szélén feküdt. Pakisztánhoz tartozott, szépséges környezetben. Az erdei, mezői megművelt területek, mind a kornak ellent mondtak de a közeli Triha folyó bőségesen táplálta a rizsföldjeit. Szikhek dolgoztak a földeken. Békés napnak indult akkor is az élet. Már délután volt, mikor a hun csapatok rontottak be a területre. A földeken dolgozó embereket lekaszabolták, majd a város felé lovagoltak. Vasból készült vértjeiken, fegyvereiken olykor- olykor megcsillant a fény. Mikor betörtek a városkába felgyújtottak mindent mi éghető volt. A házakból kimenekülő asszonyokat, gyermekeket, időseket lekaszabolták. Vérfürdőt hagytak maguk után. Ellenállás nem volt. A városkának nem volt katonasága.
Ide érkezett meg Palli törzse. A látványtól és a terjengő rothadó emberi- és állati maradványoktól iszonyú bűz volt. Palli megállította embereit és végignézte az égő város füstölgő maradványait. Tudta, hogy a város halott. Teljesen halott. Alex Palliktól megkérdezte, hogy építészeti képzettségével tud-e segíteni. Palli komoran körülnézett és alig észrevehetően bólintott.
- Honnan veszünk építő anyagokat az újjáépítéshez? – kérdezte
- Hát csinálunk. – mondta Alex gyorsan.
- Nos jól van, tégy belátásod szerint. – mondta Palli csoportvezető.
Az embereknek elmondta, hogy mi lesz a teendő. Egész nap dolgoztak. A hullákat eltemették, megsiratták, a férfiak a füstölgő gerendákat oltották és hordták egy tisztább területre. Alex olyan készüléket fabrikált, amivel vályogtéglákat lehet gyártani. Mindegyik csoportnak, amelyek tízesével voltak elosztva, készített egy ilyen téglagyártó szerkezetet.
Már több mint két hete dolgoztak a városuk újjáépítésén. A közeli agyagos földterületről hordták szekér szám az agyagot. A földeken maradt száraz szalmából és a vizes agyagból kocka alakú formába öntött téglákat csináltak, és azokat kemencékbe tették, hogy forrósága kiszárítsa őket. A falazás sár és agyag keverékéből gyorsan ment. A faanyagokat a közeli erdőből hozták és kifűrészelve, méretre szabva kerültek a csupasz házak tetejére. A zsindelyt szintén úgy gyártották le, mint a téglát csak szalmát nem tettek bele, sőt a szerkezetet, amit Alex gyártott úgy képezte ki, hogy az aljából nyelvecske lógjon ki, ami a léceken megmarad és nem gurul le.
Több mint két hónapot dolgoztak, mire a régi Uhri helyébe új Uhrit építettek. Bár folyamatosan építették a várost, arculata lassan kezdett kialakulni. Alexnek tetszett. Milinek megmondta,hogy szeretne itt élni és felnevelni gyermekeit. Milinek tetszett az ötlet. Tíz év telt el azóta, hogy Palli törzsével várost építettek. A rizsföldeken dolgozott tizenegy éves fia megkérdezte:
- Apám, el fogunk innen is menni egyszer?
- Nem tudom fiam. Azt egyedül te fogod tudni, de akkor majd elmeséled az unokáidnak te magad.
- Megfordult és folytatta saját munkáját.

Beások

Biztos vagyok benne, hogy sok vitát fog kavarni történetem, de csak anyám meséjére tudok hivatkozni. Az alapvető történet, ötlet tőle származik, én csak megpróbálom gatyába rázni. A mese sokszínű, de a valóság még több színt kavar.
Az 1860-as évek vége felé, a magyar szabadságharc következményeként a „fehér rabszolgáknak” fellélegzést hozott. Megszabadultak a bojárok igái alól és ezek a fehér rabszolgák útjukat vették Magyarország felé. Az akkori Románia nem nézte jó szemmel.
Ionesch jól megtermett bojár volt. Akár több felesége, kitartottja is lehetett volna. Míg csak élt ezt sosem hagyja ki. Mira egy gyönyörű szép bukhárdi lány volt. Apja zenélésből tartotta el tizenegy fős családját. Nagyon jó zenész lehetett, hiszen mindenhová hívták. Esküvőkre, lakodalmakra, temetésekre, mindenhová. Persze a busás pénz és élelem nem maradt el. Hónalja alá csapta hegedűjét, a hegedűtokban hozta haza a pénzt, a vállán az ételt zsákban. Miráék kis földkunyhóban éltek a havasok völgyében. A közeli városba naponta megfordultak. Vettek mindent, amire szükségük volt. Legdrágább a petróleum volt, de tellett rá, így hát azt is liter számra vették meg. Ilyenkor csak a nagyobbak mentek el vásárolni anyjukkal. Egy idősebb nővér azért otthon maradt a kisebbekkel. Mosott, főzött, takarított. A kunyhó kicsiny volt, de a tisztaság benne makulátlan volt. Tízen hárman nagyon jól elfértek benne. Mirának volt a nyakában egy réz karika, valamilyen írással rajta, végén egy kődarab, ami egyesek szerint a szerencséjüket hozza. Irigykedtek is sokat rájuk. Mira öreganyja meghalt. Halála előtt oda adta a fiatal unokájának és lelkére kötötte: ne adja el semmi áron. Ez a buchárdiak egyetlen öröksége, ami több száz éven keresztül szállt anyáról lányára. Ezután is így legyen.
(Jaj, majdnem elfelejtettem, a beás szó azt jelenti magyarul: bányászok, kiszolgálók.)
Szóval Mira nyakában őrizte az örökséget. Többször mondta neki az apja, archaikus románul:
- Ha túl adsz rajta, akkor vigánknak! Meghalunk éhen!
Az éhség nagy úr volt. Több vigához tartozó családon segített az öreg zenész. Azért valahol rosszallását fejezte ki nem egyszer, hogy lopásból és csencselésből próbáltak megélni. Mondta is a feleségének: „De jó, amíg ismered őket, mert engem is utálnál ezek miatt.”
Felesége bojár származású volt, fehér asszony, valamikor igen szép asszony volt. De hát az „idő az ocsmány fintor”. Ez a gazdag Ionesch szemet vetett Mirára, mint mondottam. Küldöncöket küldött a földkunyhóhoz, hogy a szülőket megpuhítsák: „Adják feleségül, ennek fejébe gazdaggá teszi őket.” Így ment már ez vagy két éve. A zenész megunta és elment ehhez a bojárhoz. Tisztelettel bemutatkozott és kerek-perec megmondta a nagydarab bojárnak, a lánya nem eladó. A bojár begurult, hatalmas haragra gerjedt és lovas csapataival földig rombolta a földkunyhót. Az apróságok alig tudtak elmenekülni a lovak patája elől. Akkor az öreg Buchardi a pokolig átkozta a bojárt. Családját összeszedte és határozottam kijelentette, „Irány Magyarország, ott is meg tudunk a zenémmel élni.” Bajszát és szakállát megpödörte és rágyújtott egy pipára. Ugyan így tett felesége is. Rágyújtott ő is egy jókora pipára.
A mesélő egyik hibája, hogy kihagy fontosnak tűnő részeket. Volt a családban egy tizennégy év körüli fiú, aki perfektül beszélt és írt latinul, magyarul, románul. Bár iskolába nem járt, tudományát egy jómódú családból származó erdélyi magyar fiú tananyagából szerezte. Jó barátok lévén kölcsönösen tanulták egymás nyelvét. A magyar fiú anyanyelvi szinten beszélte az archaikus románt. Mind amellett rengeteg dalt is megtanultak egymástól. A magyar fiú sokszor lejárt a fiúhoz. Ott is evett roma ételeket. Punyát, macá-ku pacát lecsósan és krumplit mindenféle módon. Mira szerette ezt a csendes, halk szavú fiút.
Na, de térjünk vissza az őrjöngő bojárra. Udvartartása mind mondottam nagy volt. Megkapott minden bojár nőt, akit csak akart. Neki nem volt ez elég. Neki a világ összes nője kellett. Csak hát a világ (szerencsére) fukar volt e téren-, ha már irigy a világ. Ez a tigana törzs Buchardi lánya minden képet, amit a nőkről hitt kitörölt. Számára csak Mira létezett. Petonics Mira. Petronics Mira – hajtogatta magában. Mikor kilovagolt embereivel, hogy megkeresse a lányt, helyén nem találva iszonyú düh vett rajta erőt. Kardjának lapjával verte katonái hátát. Mira ismeretlen helyen volt.
Két csoport indult el Magyarország felé Erdélyen át. Buchárdiak és Csugaiak. Ez vagy kétszáz embert jelentett. Vezetőként Goriánt nevezték ki, aki ismerte már a magyar földet, amin lókupecként sokszor megfordult ott. Mira testvéreivel és szüleivel Gorián csoportjába került. A kis erdélyi gyermek is megszökve szüleitől a csoporthoz csapódott. Buchardi ezt rossz néven vette. Meg is jegyezte, hogy mindenki a fajtájánál maradjon.

Másutt

Ferenc Ferdinánd felnézett irataiból. A bécsi püspök állt előtte. A szokásos etikett után a püspök azonnal belekezdett a mondandójába.
- Monarchiánkon belül jelentették, hogy több ezer cigány lépi át az erdélyi – román határ vonalát. Felséged nem gondolja, hogy árthat megítélésünkön? A Monarchia nem tud több embert eltartani.
- Nyugalom püspök úr! – válaszolt a császár – Tulajdonképpen kikről van szó? Cigányokról, akik komoly kézműipari tudással rendelkeznek? Már Mária Terézia is tudott volt ez. Sajnos iskolapad mellé nem sikerült ültetnünk őket. Ők megőrizték hagyományukat, nem avatkoznak bele a politikánkba. Úgyhogy felőlük én nem aggódnék. A magyarok ezt a kisebbségi békát úgy is nehezen nyelik le. De le fogják nyelni.
- De fenség, ezek a cigányok nem azok a cigányok, akiket évszázadok óta ismerünk. Ők az úgy nevezett „fehér rabszolgák” a román földről. Magukat beásoknak hívják. Törzsben élik az életüket. Orsókat, fateknőket, kosarakat készítenek és lótenyésztésből élnek. Igen, tökéletesen igaza van felség. Kézműves népség, csak attól tartok, hogy szokásaik nem egyeznek a keresztény szokásokkal.
- Na, ez egy olyan probléma, ami önhöz áll közelebb. Tegye őket hithű keresztényekké és Monarchia elfogadóvá. Nem kell ezt felfújni. Ha pedig úgy gondolja, terelje őket a szerb határhoz. Ott majd a szerbeknek és horvátoknak gondja lesz ezen a probléma megoldásában. Ön dönt püspök uram.  – Különben had kérdezzem meg, megkapta az ajándék francia könyveket?

Bojárok

Ők voltak Románia középső uralkodó réteg csoportja. Felül volt a román király, utána ők jöttek, utánuk pedig a parasztság illetve a középosztályt kiszolgáló beások. Ionesch is közéjük tartozott, de ezért a beás leány tekintetéért mindent ott tudott volna hagyni. Sejtette, hogy a csoportok átléptél a magyar határt és azok Erdélybe igyekeznek, de nem igazán füllőtt hozzá a foga, hogy ujjat húzva az Osztrák- Magyar Monarchiával kövesse lovas csapatával a szökevényeket. Visszafordult a román havasok felé. Ahogy a távolság és az idő nő, úgy kopik szívünkben a vágy, hogy szerelmünket keressük. Idővel elfelejtjük őket és a múltba temetjük az emlékeket, de ez Ioneschnél másként volt. Az osztrák katonák a határon a csoportot elfordították nyugatra, Szerbia felé. Mira egy másik vigába tartozó fiúra vetette ki a hálóját. A fiú csendesen, a törzsnek dolgos tagjaként élte mindennapos életét. Csugei- ként tudta, hogy nagy szerencséje van a lánnyal. Azonnal beleszeretett. A lány ugyan kérette magát, de anyja és apja rábeszélésére és némi aranyozott nyaklánc megtette a hatását.
A többszöri találkozás ellenére a csókon kívül nem igen volt testiség közöttük. A lány húzta – halasztotta, amíg csak lehetett. Apja nagy örömére a másik viga törzs vezetője Kanalas jött, hogy megkérje a lánya kezét tőle. Bár a vándor csoport olykor – olykor megállt, hogy az állatokat megetesse és élelmiszer, illetve ruha készletét feltöltse, de arra mindig volt idő, hogy a két viga ilyen horderejű kérdésben lemaradjon és megtárgyalja. A muzsikus Buchardi élelmet és ruhát, valamint egy pár lovat kért a frigyért. Az üzletet mindkét fél megelégedésére megkötötték. Az időpontot megérkezés után két hétre tették, ahol azután, mind a két csoport ehet, ihat, táncolhat. Az öreg Bucha vállalta a zenét, a Csugai pedig az ételt és a lány esküvői ruháját.

A pap

Épp Rómából tartott haza, ugyanis ott tanult és frissen avatták fel papnak. Magyar lévén azt a feladatot kapta a Vatikántól, hogy térítse meg a hitetlen, nem rég felszabadult cigány népséget. Úti célt megkapta és el is indult. Az út hosszú és nehézkes volt. Tudta, hogy számára veszélyes küldetés volt a megbízás, de hitt fiatalos erejében és abban, hogy meg tudja tenni. Előtte álltak évei. Magabiztossággal indult el. Kapott egy Vatikáni menetlevelet, melyet az ortodox egyházfő is aláírt, Horvátország és Szerbia nyitva volt előtte. Beérve Szerbiába, Belgrádtól nem messze keresni kezdte a Romániából jött idegen cigányokat. Templomába, ahol meghúzta magát sokat hallott e népségről. Egy hit társa mesélte, hogy náluk a cigány szó embert jelent. Ők erre büszkék voltak. A tiszteletes kérte társát, hogy vigyék hozzájuk. Társa nem igazán állt rá a dologra, hiszen a hírek róluk, a cigányokról nem épp a legjobbak voltak. Loptak, öltek, erőszakoskodtak. Na, de a szerbeket sem kellett sajnálni. Ők ugyan úgy viszonozták a cigányok hozzáállását. Sokszor volt ezért köztük erőszakos nézeteltérés. A szerbek ezeket a romákat úgy nevezték, hogy „muncsánt”. Jelentése nem volt, talán csak annyi, hogy halászok.
„Na ez érdekes helyzet!” – gondolta a fiatal pap. „Jó helyre kerültem.”
A tábort alig 50km-re találta meg Belgrádtól. A településen agyagból tapasztott pélh tetős, fedeles tetejű építmények voltak. A szag, ami szétterjengett, az inkább dögkút szagra emlékeztette a fiatal papot. De egyet megállapított, szép tiszta volt mindegyik kunyhónak a környezete. Néhol látott lovakat a kocsijuk elé fogva, látott szabadon kószáló disznót és rengeteg kutyát.

A bán ötven év körüli volt. Magas beosztása volt a Monarchiának. Ha valami kirívó eset volt a szerb vagy az orvát oldalon, rögtön jelentette a Monarchia bírósági hivatalának Budapestre. Ez esetben is ezt tette.
A jelentés: „Tisztelt Bíróság! Jelentem, hogy Vizsnyice határában találunk egy holttestet, ami inkább csak maradvány volna, ugyanis tépések okozta sebek (nagyon nagy sebek) voltak rajta. A Belgrádi Orvostudományi Egyetemnek elküldtem a tetemet, ahol megállapították, hogy az elhunytat foggal tépték szét. Az orvostani jelentést mellékelem. Elfogtunk két fiatal cigány férfit, akik bevallották, hogy az áldozatot megfojtották majd, mivel éhesek voltak, ettek az elhunyt teteméből. A mellékelt ügyirat alapján kannibalizmussal vádolom és kérem tisztes büntetésüket! Tisztelettel Jovanovics Gróf, Mistic bánja.
U.i.: A két elkövetőt rabszállító kocsival Budapestre küldtem, különös elővigyázatossággal. Jovanovics bán.”
Budapesten az esetet több bíróság tárgyalta. Tolmács kellett, hiszen csak románul beszéltek az elkövetők. A budapesti fegyházban rendre vallatták őket, bevetve minden eszközt. A rabok még azt is bevallották, amit nem követtel el. Szereztek Horvátországból két olyan tanút, akik látták az esetet és készek voltak tanúként megjelenni a tisztelt Magyar Bíróságon. A tárgyalás is vezényelve ment le. A két szerencsétlennek esélye sem volt. Az esetbírósági tárgyalása jó másfél évet vett igénybe. A két „latort” halálra ítélték. A pesti megyés püspök is üdvözölte az ítéletet és teljes pompájával kivonult az akasztásra.
A felfalt ember nem más volt, mint a mi fiatal hittérítő papunk, legalábbis így hitték sokan. A kivégzés napján ezrek gyűltek össze a főtéren. Mindenki kíváncsi volt a „kannibálok” akasztására. Mikor rab kocsival meghozták őket a nép „fújolni” kezdett. Eléggé lincselő hangulat alakult ki kettejük ellen.
A dísztribünön ott volt az egész városvezetés és a bíróság, na meg a keresztény egyház vezetője is.
A kötelet hamar rátették a két lator nyakára és a bíró intésére a kart meghúzták. A csigolyák eltörtek és lógva lebegtek a semmibe. Mindketten halottak voltak, mikor egy erélyes hang megszólalt:
- Én vagyon Simon Pál esperes, akit ezek ketten megettek. Itt a Vatikáni menetlevelem.  – lebegtette.
A tömeg némán utat nyitott. Az elöljáróság megdöbbenten nézett egymásra. Tudták, hogy valami baj van. Baj volt. A sajtó megfordult és az érkező reverendást fényképezték. A baj még nagyobb volt, mikor az egyházfő elolvasta a menetlevelet. Már tudták, hogy ártatlanokat ítéltek halálra.
A pap elmondta, hogy a tetem egy román volt, akiről annyit tudni, hogy a határ menti városkában élt, nem éppen szegényként.
A holttestét a kutyák szaggatták meg. A sajtó ezt is kiszellőztette, bár ezt is az utolsó oldalon apró betűkkel. Az államot védeni

Kérdések - válaszok

A bécsi püspök fogadta a váci püspököt. Természetesen németül folyt a beszélgetés.
- Tudja eminenciás uram, mi magyarok szeretjük, ha dolgaink sínen vannak. Igaz, Deák készül kiegyezni az Önök kormányával, de a hasznosságát csak hosszú távon lehet csak mérni. Nem gondolja eminenciád?
- Nézze, a Monarchia kezében tartja a politikai vezetést, közös lesz a pénzügy, a fejlesztés és a bank. Ez Önöknek is jobb. Ami persze a belpolitikájukat illeti az egyértelműen az Önöké. Az oktatás, nyelv és a kultúra meg minden. Természetesen hadd térjek ki a téves akasztási esetükre. Ha a kisebbségüket ilyen eszközökkel tudják féken tartani, császárom szerint legyen, ámbár a kép, amit kialakítanak magukról közel sem lesz jó eminenciás uram. Nem de?
- Óh, Uram a tanúm rá, hogy keresztényi tévedés volt az egész. Vegyék úgy a cigányok, hogy áldozatot hoztak a hazájukért ilyen értelemben is.
- Ha ha ha…, mi sem vagyunk jobbak, ez igaz, de a kelet bekebelezésével sok újítást és gazdasági nüánszot hoztunk a fejletlen országunknak. Arról nem is beszélve, hogy kinyitottuk Európa kapuit. Ez sem egy utolsó dolog, gondolom.
- Nos, méltóságos Uram, hazám hív. Köszönöm a tanulságos beszélgetést, ahogy pedig Jézus mondaná: „Az Úr útjai kifürkészhetetlenek!” Búcsúznom kell.

Az esküvő

Mira készülődött. Nagyon szép akart lenni. A kapott ruháján, fehér alapon, fekete övszerű kötő, a ruhája alján színes foltok voltak bevarrva. A szerb szabó jó munkát végzett. Kanalas faáruval fizetett. Különös, hogy a vőlegényről csak futólag tettem szót, de azért részletesen bemutatom őt. Huszonöt éves fiatalember, barna bőrű, hosszú hajú és bajszú ember volt. Iskolába nem járt, de a drót és a fémedények feldolgozása az ő területe volt. Abban az időben sok falun és városon ment keresztül szolgáltatásával, minden esetre jól keresett vele. Drótháló készítése, edények ónozása, füleinek megjavítása és egyéb munkák. Szerették is a szerb emberek. Lopni nem lopott, hiszen mindent megkapott az emberektől munkájáért cserébe.
Perovics Józsefnek hívták, hisz családja rokkához nélkülözhetetlen orsó faragással foglalkozott már az évszázadok során. A fonal pedig kellett. Ez a beás fiú is kiöltözött az esküvőre. Először Gorián elé mennek, majd a keresztény egyház emberéhez, hogy áldja meg a frigyüket. Így is történt. Gorián elmondta az ősi házassági szöveget, rózsát szórt a megfogott kezekre és térdre borult. A keresztény egyház embere is megáldotta majd anyakönyvezte a házasulandókat. Pál atya áldása is meglepő volt, hiszen ő is úgy hajolt meg Miráék előtt, mint Gorián, a törzs vezetője.
Ami történt, az szinte leírhatatlan. Mint mesélőnek bizony össze kell szednem magam, hogy érzelmek nélkül leírhassam, ami az esküvőt követően történt.
Ionesch, mint egy őrült bika úgy rontott be a tömegbe. Lerántotta Mirát a földre és azt ordította, hogy „enyém leszel, ez a házasság érvénytelen. Mira ruháit leszaggatván tovább ordítozott és ököllel csépelni kezdte a meglepődött nőt. A tömeg állt, csak állt és egy darabig még nem történt semmi, csak a sírás és nyöszörgés hallatszott Mira szájából. Egy nagydarab cigány kivált a csugai vigából és iszonyatos erővel leütötte a dúvad bojárt. A földre esett és elájult. A férj csak állt és a pillanat másodpercei alatt azt sem tudta, hogy mi történik körülötte. Oszkár (mert így hívták) az izmos beás leszedte Miráról a bojárt és egy fához vonszolta.
 A tömeg ekkor ocsúdott fel. Minden eszközzel, dárdákkal, kövekkel és késekkel felfegyverkezve rohantak a fához. Lincselni akartak. Gorián felemelte botját és lenyugtatta a feldühödött tömeget.
- Nem, még nem romanokriszit tartunk! – ordította túl a tömeg hangavarát.
A romanokriszi az egyik legelterjedtebb ítélkező csoport volt, amely három főből állt. A tagokat a törzs vezetője választotta ki. Ez esetben nem volt kérdéses a romanokriszi. Mikor a vad bojár magához tért már a fához volt kötve. Mozdulni sem tudott. Az asszonyok Mira körül serénykedtek. Mámi a vajákos öregasszony egyszer csak felkiáltott
- Elmegy a gyereke! Vérzik! Asszonyok vigyük a kunyhójába.
A férj lehajtotta fejét és elszégyellte magát. Tudta, hogy ő is a romanikriszi elé kerül majd. A szokás az volt, hogy a házasulandók nem ismerhetik egymás testét a házasság előtt. Ha netán ez megtörtént, annak súlyos következménye volt. A meghívottak összesúgtak. Ez már baj volt. Mind Mira, mind József részéről. Mámi közben ellátta Mirát a kunyhóba és fekvést javasolt neki.
A romanokriszi összeült.

Romanokriszi

A három fő alapos és rendkívüli bölcsességgel megáldott személyek voltak. Tudományukat a lovári cigányoktól tanulták meg. Ők évszázadok óta használták, így a befogadó ország rendfenntartói nem szóltak bele. Az ítéletek pedig súlyosak voltak. Lábvágás, kéz levágás, nem ritkán kivégzés. A bojár hallott romanokrisziről. Megijedve, mint egy kisfiú, úgy állt kikötözve a fánál. Szerelmi vihara alább hagyott. Tudta, hogy neki vége. A romanokriszi megkezdődött.
Gorián elmondta, hogy mit láttak és, hogy a bojár mit tett Mirával. A másik kettő is ugyan azt mondta, de kiegészítették azzal, hogy meg kell halnia a dúvadnak. Nem vették észre, hogy szerb csendőrök jöttek a telepre. Meglátták a kikötözött Ionescht és Goriánt megkérdezték, mi történik itt. Gorian elmondta. A csendőr parancsnok bólintott és kérte Goriánt, hogy ha lehet adja át a csendőrségnek Ionescht. A bojár kaján vigyorral nézte az eseményeket. Gorian nemet intett fejével és emlékeztette a parancsnokot, hogy milyen megállapodás van köztük és a szerb állam között. A parancsnok idegesen piszkálta gombját, majd bólintott a törzs vezetőinek. Intett csapatának és eltávoztak. A bojár most ijedt meg csak igazán. Feszegetni kezdte a köteleit. A kötelek nem engedtek.
A háromtagú vezetés odarendelte az óriás csugait és hosszasan beszélgetni kezdtek. Az óriás a fához lépett és egytlen egy mozdulattal kitekerte Ionesch nyakát A test lelógott. Eloldozták a köteleket és kivitték az erdő mélyébe.
Pár nap múlva szerb katonai különítmény találta meg szétmarcangolva. Nahát, a kannibálok története így indult útjára.
Mira és férje később lettek megtárgyalva. Mindkettőnek a romanokriszi megbocsátott, mondván hasonló eset már történt, de a delikvensek ítéletet nem kaptak. Így hát a dolog részükről lerendeződött.
Mira hamar felépült mámi gyógynövényes kezelésének köszönhetően. Mondta is sokszor az asszonykának:
- Nem baj egy elmegy, majd jön helyette tíz másik.  – biztatta Mámi Józsit és Mirát.

Thali

Thali bolond volt. Így született. Sokszor olyan dolgokat csinált, amitől Gorian haja is égnek állt. Egyszer fogott egy viperát és azzal kergette a lányokat. Volt olyan eset, mikor emberi ürülékkel bekenve magát, oda feküdt a rekkenő hőségtől a mezőn alvóasszonyok mellé. Ilyenkor ütötték, elmondván minden bolondnak, de azért csak az lett a vége a dolognak, hogy lemosták, tiszta ruhát adtak rá és útjára bocsátották. Na, a gyerekek imádták. Volt Thalinak egy szeretője, aki kissé lüttyő volt, de sosem álltak össze. Ha testileg összejöttek, annak mindig volt nézőközönsége. Egyszer a gyerekek felmásztak a szénaboglya tetejére és onnan lesték Thalit és a nőjét, amint ép szerelmeskedtek. Az asszony szerette a beleülős figurát, tehát Thali alul volt. A gyerekek összeszedtek egy pár macskát, békát. Az aktus közben a nő azt vette észre, hogy a levegőből békék, macskák repülnek a hátára. Sikonyálva felugrott, s mikor észrevette az elkövető gézengúzokat, kegyetlen átkokat szórt a gyerekek felé. Ilyenkor felemelte szoknyáját és szervét verve átkozta őket. Thali bebújt a kazalba. Jó mélyen.
Amikor a faluba járt WC-t pucolni pár garasért, szalonnáért vagy kenyérért, a faluban gondosan kikerülték a kissé dülöngélő Thalit. Mikor beért a telepre nője és némely asszony megfürdették majd a tiszta ruha ráadása után a merev részeg Thali elaludt. Gorian vette észre, hogy Thali nem lélegzik. Thali meghalt. Mindenki sírt. A temetésen pár szerb család is ott volt. A végtisztességet lerótták és hazamentek.

A Dráva átúszása

Mira esete után négy évvel két gyermeknek adott életet. A fehér fiú és a barátja megnősültek és csatlakoztak, ki – ki a maga vigájához. A fiúk, akik idővel férfivá serdültek Kanalas kitűnő segítségére voltak. Nekik is volt családjuk, az erdélyinek összesen négy gyermeket, a cigánynak hét puját sikerült összehozni. A barátság köztük töretlen volt.
Az öreg Buchardi továbbra is családfenntartó volt. Megtanulta a szerb zenélést és a zenéjüket, nem különben a horvátokét is. A magyar zenékből, nótákból már eleget tudott, de úgy érezte, hogy több van benne, mint azt ő most jelenleg látja.
Gyermekeit, főleg a legidősebbet tanította meg hegedülni. A középső, ötödik gyerek egy csángótól tanult meg citerázni. Évekig tanulták hangszereiken, miután az öreg Petrovics meghalt komoly rutinnal rendelkező személyek maradtak utódul, akik professzionálisan művelték tudományukat. Fülhallással tanulták meg a zenét. Kottát nem ismerték, de ez más történet.
Miután Mira harminc éves lett négy gyereke lett. Gorián összehívta a tanácsot, véneket és eldöntötték, hogy tovább mennek magyarba. Gorián, mint kitűnő lókupec Szerbiában eladott négy rozzant gebét jó pénzen. Kellet a pénz. Értett ahhoz, hogy a gebéket miként javítsa fel és az átfestésükhöz is értett. Mire a szerb parasztok észbe kaptak már árkon – bokron túl volt. Gorián jó üzleti érzékkel ellátott cigány vezető volt. Felesége sem különben, aki kiváló kosárfonó volt. Mindenféle kosarat és fonott terméket jóval az eredeti áron el tudott adni. Igazi asszony volt a javából. Össze is illettek Goriánnal. A vándorlásig volt pár hét, így mulatsággal, zenéléssel és eszem – iszommal teltek a napok.

Indulás

Gorián vezette a csapatot. A csoport négy vigából állt. Az út hosszú és keserves volt. Néha megálltak, hogy a jószágokat és a lovakat megitassák, maguk is egyenek és pár órát aludjanak. Mire a magyar határhoz értek nem láttak senkit sem. Katonákra, csendőrökre számítottak. De sehol senki. Az éj leple alatt jutottak el a Dráváig. A reggelt a part mentén várták meg, majd jó korán munkához láttak. Külön dolgozott minden viga. Elsősorban a gyermekek és asszonyok átjuttatása volt a főbb feladat. Gorián jól látta, hogy a Dráva heves sodrású folyó volt. Nem is a szélessége aggasztotta, hanem az örvények gyakorisága. A férfiakat beállította fát kivágni, amiből tutajt csináltak. Volt olyan család, aki úgynevezett parton hagyott, jó állapotban lévő bödön hajóval kelt át. Evezni nemigen tudtak, de a folyam lassabb részén elég jól el tudták irányítani a hajójukat. Estére mindenki átkelt, de azért volt egy megrázó jelenet.
A csugai csoport ticus bandájából, egy kislány belefordult véletlen a folyóba. A sodrás azonnal elkapta. Hol felhozta őt a víz felszínére, hol lehúzta őt a víz alá. Mindenki ordított, csak Ferku nem. Ő szó nélkül beleugrott a hideg vízbe és úszott a kislány után. Mindenkiben megállt az ütő. Mámi hangosan imádkozott. Kerete a Mi Atyánk- ot az ortodox ima szöveggel. Mindegy volt neki. Ez ima volt. Úgy látszik meghallgatásra talált az Úrnál, mert Ferku feje megjelent a víz felszínén. A kislányt nyakánál fogta, aki kapálózott. Odaúszott a bödön csónakhoz és átadta társainak a fuldokló kislányt. Majd ő is beszállt a hajóba. Gorián megvárta, míg kiért minden úszó alkalmatosság állatostul- mindenestül. Megvoltak. Odafordult a többi viga főnökhöz és egyszerűen azt mondta:
  - A mi vigánk marad, ti menjetek nyugatra, keletre, északra. Próbáljatok szerencsét.
A parton nem messze némely kisebb társaság sziluettje bontakozott ki. Magyarok voltak. Vezetőjük egy jól megtermett bajszos, de frissen borotvált paraszt volt. Kezében egy kantár, melynek végén egy kövérre hizlalt ló volt.
  - Mit kerestek ti itt? És kik vagytok? – kérdezte fenyegető hangon.
Az erdélyi fiú előállt és a válaszolni készülődő Gorián helyett válaszolt magyarul:
- Cigányok. Beások. Kereskedünk, és faipari termékeket gyártunk, valamint kézművességgel is fogalakozunk. Állataink is vannak.  – fejezte be.
- Nem kelletek ti ide, cigányok főleg nem. – mondta a paraszt.
- Nos, akkor elmegyünk, de hasznotokra lehetünk.  – mondta szerényen a fiú.
- Látom, hogy te magyar vagy. Miért álltál össze ezekkel?  - kérdezte a fiút.
- Mert ismerem őket. Jó emberek, és különben is köztük van a feleségem, zenész család tagja.
- Nos, akkor had halljunk valamit tőletek.
A banda hamar felállt és elkezdték játszani a pacsirtát. De a zenéjükben benne volt minden. A parasztok pillanatra meghatódtak és a zene után baráti kezet nyújtottak a cigányoknak. Gorián félrehívta a magyar fiút és megköszönte neki.

Két nap múlva a falu határánál lévő malom melletti erdőben kaptak helyet. Volt forrás és faanyag. Gorián a vigájával ide költözött. Az életük egybeforrt a faluéval. Volt benne rossz, volt benne jó, de egy biztos, hogy szóváltásnál több nem volt a cigányok és magyarok közt, sőt kialakult olyan kapcsolat, amely függött az egyik a másikétól. QA kenyérért köztisztasági munkát vállaltak a cigányok, részt vettek a szántásban, a szüretnél, sőt a bálokban, ahol zenészeik játszottak. Mindent elvállaltak a jószomszédi viszonyért. Nekik sikerült.

Konklúzió

Ferenc Ferdinánd séta közben a kutyáiban gyönyörködött. Faj tiszta német vizslák és volt köztük egy agár is. Szerette a kutyáit. Felesége halála után nem igen beszélt belpolitikai kérdésekről, főleg nem magyar belügyekről. Kedvenc embere egy magyar pénzügyi zseni volt, akivel minden kérdésről jó el tudott beszélgetni.
- Gondolja fenség, hogy a Romániából beáramló cigányok gazdasági problémát jelentenek majd nekünk?
- Nem hinném Jánosom, ugyanis úgy tudom, önfenntartók. Ahogy az egyházmegye ír róluk, nem hiszem, hogy tartani kell tőlük. Dolgoznak, termelnek, jól megállják a helyüket a mezőgazdaságban is. Nem hiszem… - mondta a császár elmélázva és egy cukordarabkát dobott az agárnak.
- Szeretném hinni fenség, szeretném.  – mondta a szakember. De képzetlenek, mint tudja, az angol példa nem hoz jó gyümölcsöt a Monarchiának.
- Hát… tegyen róla, hogy ne így legyen. Nézze szociális szemüvegen is az oktatásukat, tegyen hozzá kényszerítő erőt és éljen a hatalmával.  – hátba veregette zseni barátját.
- Jövőjüket hogyan látja fenséged? – kérdezte a hátba veregetett.
- Látja a varjakat ott a mezőn? Figyelje meg őket. Egyenként szállnak fel. Nem egyszerre. Nem gondolja barátom, hogy velük is ugyanez fog történni?