Figyelj rám kedves

Figyelj rám kedves, valamit súgok rögvest,

A fán egy bagoly huhog, s szárnya suhog itten,

Lépteid figyelik apró madárka szemek!

Mily kecses, mily becses, 

S ajkad mosolyához

Oda repül egy titkos lepke.

Szívemnek tavaszát idézi nevetésed,

Csókra izgatja hullámzó tested, forró számat,

Mint a tó vize amint egy szitakötő reppen rája. 

Tétova mozdulatlan fa árnyéka

Vetül a házikómra, s bennem felsikolt az elmúlás dala.

A nap mosolyog, felhőt szelet űz,

S te már nem vagy sehol, eléget a kegyetlen tűz.

Úgy mentél el, mint akit a rossz sorsa sért,

Visszasírom régi időm, s kérdezem az elmúló ősztől, Miért?

November 1

                                                              

Szürke köddel húzza el a függönyt az október

November elsején rám tör emlékek özöne

Agyamba tódúl, a kérdések tömkelege,

Belém hasít, mint kés a vajban,

 „Apu, a halottak fáznak?”

Apu kabátját szótlan összébb húzza.

„S ha éhesek esznek e valami finomat,

Vagy csak sírhalmuk zsíros földje simul ajkukra.

Apu, testüket melegíti valami ruha?

Vagy rég megfagyott jeges csontokat

Siratja a novemberi szél?

Apu, a deres- vizes hant is vele sírdogál még?

S ha én meghalok, valaki könnyes szemmel

Ott áll e majd a keresztnél, és nevemet hívja e még?

Szerelmes szerető asszony borul e síromra? Kérdem én,

És mint kislányos fonott hajjal cirógatja e lelkem lebegő

Levegőjét!

Az ősz virág esőt, gyertyafényt önt a temetőre, 

Miközben ezer angyal,  

Himnuszt énekel.” 

A régi kérdések válaszolatlanok,

Kínoznak, s álmodni sem hagynak.

Elengedem kezed Apa, Alakod a ködbe veszik,

És hangja a hegedűdnek már alig hallik, 

S választ, a szél susog a síri csendben, 

Ebben hideg esős November elsején.

Mindegy

Mindegy

Ordít a szél a fákon, rázza sikoltva az erdőt, 

Egy alak siet, kabátjába burkolódzva, szívében egy tőr,

Asszony nyelve döfte belé

Kígyó mérge járja át, bánat öli szívét.

Mindent meg tenne, hogy családja és becsülete visszajöjjön, 

De, fekete szívében a hűtlenség átka ül, harag benne őrjöng

Tépi önvád, mást szeretett hosszú időn át, 

Gyermekeit elhagyta hitványul, mostohán.

Szegény ágra jutott, nem várja család otthon, semmi más,

Idegen a táj ahol jár, új életet kezdeni nem tud már,

Nem is akar, 

Arcán a fagyos földnek ránca,

Vonala, s az idő  bőrén hagyott táj olyan, mint egy

Megszaggatott rongy darab, amit egy betegség falt fel hamar.

Élete megírva, valahol magasan a mennyekben 

S tenni nem tud és nem is akar ellene,

És hiszi! Neki már minden, minden mindegy!