Balog Gyurka

Sötét éjen át fut az ifjú Balog György

Ágak arcát csapkodják, s fönt

Ágak közt riad a nesztöl az éjivilág.

Zsibongva feleselnek egymással a fák,

S távolról  kutyák ugatása hallik.

Elhagyta emlékeinek házát

Mert azt hitte hogy asszonya megcsalta,

Látta egy férfival ölelkezni a Házának kicsinyke ablakából!

Agya járt mint a motolla

Szétszedi morzsára őt a Féltékenység, és a gonosz gondolat!

A sűrü erdőbe rohan,

Hogy belevesse magát terveibe, Őrült gondolataiba.

Előveszi kabátjából, almaborát

És lassan iddogál. Meglát egy vén fát, 

És az öreg tölgyfa alá ül!

Bódúl a feje, teste felhevül.

Egyhúzóra maradék borát megissza...

S fent hallkan suhannak a baglyok 

Susognak a fenyő fák!

Ingujjban talál rá a hideg novemberi holdsugár!

Szemében még táncol egy halovány fényfoszlány,

S szemébe beköltözik a tejfehér

Köd!

Ötödnap a patak menti erdőn

Megtalálják Balog Györgyöt

A vén tölgyfa alatt,

Nincs már benne élet!

Megfagyott a teste a deres

Novemberi hidegbe!

Egy madár sem énekel fenn az ágon 

Csak egy tölgyfa levèl, himbálódzik egy vékony ökörnyálon!

Cigányasszony rohan sírva sikoltva az erdőszélre.

Népek álldogálnak riadtan ottan,

(Anyja volt az ifjú Balognak,)

Követi őt, fiatal asszonyka.

"Mit tettél magaddal édes egy fiam

Mi játszott az elméddel

Hogy itt hagytad családodat!"

sikolt a szülőanyja.

Akkor sírtak az asszonynépek, 

Mikor a dolognak híre ment

Ezerkilencszázhatvanyolcban  Egy dél-somogyi cigánytelepen!

Árva lett Balog Gyurka

Mindkét gyönyörű gyermeke, 

És hervadó orchidáját, 

A kunyhójában, egyedül nézi

Kisírt szemmel, 

Balogné a György felesége.

 

Őszi szinfónia

Alunni készül a nyár

Lusta ködök szelleme száll

Melege elillan lassan

S a hideg októberi éjszaka

Csendben betakar!

Most a szeptembernek hava

Siklik az égen, 

S hamar tova röppennek vele  az őszi levelek.

Veszem a kalapom

Mögöttem halkan becsukódik az ajtó!

Holnap erdőre megyek fáért, 

(Kell az télre..!)

Ha marad időm, gombát is szedek! Nicsak,

Egy őzet láttam, megijedt tőlem

Valamitől én  is megijedek, s már már

észreveszem a tisztáson túl

A vaddisznó csordát.

Nem félek tőled november barátom

Miattad húzom összébb a kabátom

Igaz az első napod szomorú,

A sírokat ellepi a sok virág,  

A koszorú,

De valami csoda vár, érzem a szívembe

Télnek  hava jön hamar,

És ajtómon kopogtat..

S csillogó fényeivel

Beköszönt  az ünnep, s megszületik az élet,

A szent gyermek, az Istennek fia, 

A kis Jézuska!

Télen

ALUNNI KÉSZÜL A NYÁR

LUSTA KÖDÖK SZELLEME SZÁLL

MELEGE ELILLAN LASSAN

S A HIDEG OKTÓBERI ÉJSZAKA

CSENDBEN BETAKAR!

MOST A SZEPTEMBER HAVA

SIKLIK AZ ÉGEN, S HAMAR

ELROHANNAK VELE A NAPOK, S AZ ÉVEK!

VESZEM A KALAPOM

MÖGÖTTEM HALKAN BECSUKÓDIK  AZ AJTÓ!

ERDŐRE FÁÉRT MEGYEK, KELL A TÉLRE

HA LESZ IDŐM, GOMBÁT IS SZEDEK.

EGY ŐZET LÁTOK, MEGIJEDT TŐLEM,

ÉN IS MEG IJEDEK MÁR MÁR,

ÉS SOK SOK SZARVAS ŐZ KÖVETI A CSORDÁT.

NEM FÉLEK TŐLED NOVEMBER

CSAK EGY KICSIT HIDEG VAGY

ELSŐNAPOD SZOMORÚ

A SÍROKAT, ELLEPI A SOK VIRÁG, A KOSZORÚ,

DE VALAMI CSODA VÁR, ÉRZEM A SZÍBEMBEN

TÉL ANYÓ, JÖN ES KOPOGTAT

AJTÓMON, S CSILOGÓ FÉNYEIVEL

BELÉP A SZENT KARÁCSONY!

Poema sui Laura

Még tombol bennem a múlt

Lomhán, majd durván felém nyúl

Bűneim miatt fetrengek barnára sült bőrömben Atyám,

S te mindent tudsz rólam, azt is hol ér utol a halál!

Ma még nem ettem! Fehér az ajkam

Álmom megkisért, mint tolvajt a hajnal

És a bolt mellől, kenyeret, tejet loptam.

És Laurám álmomban  megcsókoltalak.

Szerelmem, s te akkor rám szóltál

"Hagyj békén, mit csinálsz!"

Elloptam ifjúságodat, s majdnem az öreg korodat is,

Kihasználtam azt, s én a bűnös, a hamis.

Titokba megcsaltalak!

Nem írnék a múltról verseket

De ma már nehéz a szívem

Ősz fejjel, megértettem,

A lopott szerelem, nem mindig édes,

De fáj, ha ott hagy egyedül

És egy életen át sír értem

A húrnélküli kopott hegedűn.

Konok lett bennem az élet mára,

S megöregedtem Laura.

Még fájnak bennem az emlékek

Néha meghasogatják a fekete szívemet!

Bűnöző vagyok Lauraa!

Látod? Ilyen volt az életem!

Felgombolyodott a cérnaszál

S én konok a gödrömbe végzem, nélküled.

Tudod, tántorog bennem a szeretet

Mint, részegben a hordónyi szesz,

Kései szerelem ez az ige, ami mozgat már, 

Túlélni érted minden mást!

Bankos Jóska

Ezerkilencszáz ötvennyolc

végén,

Bankos József  siheder, elindult a Német utcán, ott ni! Futott, lihegett

Sietett tiltott újságokat osztani! Derekában tűzött egy nemzeti szín papírzászlót,

Amit egy ház ablakából lopott.

Csóró gyerek lévén

Harcolni akart a helytartók ellen korábban,  már gyerekként haragudott mindenkire,

Akik nyomorba taszították őt népét és családját, a nemzetét!

Hitte is, amit gondolt, s fejét büszkén felszegte,

Úgy osztotta a színes papírokat, és a toborzó fecniket.

Otthon, fapuskával fel-alá járkált a kunyhóvilág szélén,

nevették is a lányok, mondván, " Bolond ez, a Legény!"

Egy éjjel, az állam rendőrsége őt is elfogta

Bilincsbe verték a sárral tapasztott kunyhóba.

Deres tájak mentén, 

Megverve megtépázva jött haza,

Ezerkilencszázötvennyolcban!

Anyja sírva, és átkozódva fogadta!

"Hol voltál? Mi történt veled Jóska?"

De a gyermek nem szólt egy szót sem,

Leheveredett a priccsre, kunyhója plafonját egyre csak nézte!

Bankos József negyed nap megint elindult Német utcába,

Összeszedni a lejárt idejű újságokat, és plakátokat

És titkos rejtek helyét

Mariska néni juhainak akolját, meglelni ahol eldugta egyéb cuccait!

Sok a spicli, mint a döglegyek, mennek, repülnek, mindenkit beköpni,

Szájukon lakat nincs, a titok számukra nem kincs.

Két fickó jött, és rendőrautóba tuszkolták,

S az őrszobán megrugdosták. Remélték kiszednek belőle valami titkokat!

De hallgatott, a fiú, a szája nem mozdult

Bezárta azt makacsul  s pimaszul! 

Miután elpáholták, belerúgtak

Kidobták a folyópartra leköpték  s majd távozott a horda!

A hideg ősz, takarót vont fölé,

És Sírtak a varjak.

Ifjú Bankos József

Mivé lettél?

A Fiú fázott didergett szegény,

Éhes volt, kúszva mászott az országút felé

És a hangok irányába fordult,

S Két kocsit látott.

Szíve megvidámodott,

Azt hitte övéi szállnak ki a abból,

(De nem ők voltak...)

Rosszarcú emberek szálltak ki a kopott autóból.

S újra autóba rakták. Sírt a Bankos Jóska,

Véres kabátja meg csak lógott rajta,

Lassú volt az idő, ment mint a lajhár

Es a verés után,

Egy tisztáson találta magát! 

Mászott míg a keze bírta

Lábai eltörve,  és sajgott a bordája!

Nem messze az úttól, várta egy tisztára sepert pajta,

Pajta, pajta, nagy ajtó van rajta.

Ott érte a vég Bankos Jóskát,

Akit nem szeretett a haza...

Verték rugdosták, tépték,

Hangosan gúnyolták,

"Nocsak purdé, áruld el, 

Hányszor vágtad haza anyád?"

Egy fiatal roma gyerek, tizenhárom éves fiúcska

Aki írni sem tudott, de jobbá akart tenni a világot,

Vérét adta, a hazájáért.

S a többi bátor lakos, meg várta, hogy magától jöjjön el a megváltó!

És mire a gyermek 

Végre haza érhetett volna, 

Számára minden véget ért!

Német utca helyett, lesz a Szent Mihály Lova várta,

Lett temetője egy hársfa alja,

Oh Szűz Mária! Ne légy fiaidhoz mostoha!