Cigányerdő

Cigány erdő fái közt, meg állt az élet,

Cigány erdő ágai közt, nem szól a madár ének.
Az avarba néhány hangya, s  bogár....
Csend borul az erdőre!
Rajtam kívül egy lélek sem jár!
Valaha jobb napokat megélt fák közt,
Kunyhók nyoma enyészik,
S a földbe ásott romoshelyek, csendesek mit a sír.
Imitt-amott vályogtéglák, 
És egy rongybaba feje árulkodik az az elmúlt évekről.
S mintha felhangozna egy elfeledett roma zene, valahonnan messziről,
Madarak csivitelnek, és a csendes erdő fái felett, varjak sírnak
keservesen.
Az erdő mellett rétek, mezők, Gubbasztanak, 
Szélein, a vadmálna bokrok
Kóbor őzeket ugrasztanak.
A szeder bokrok közé beszorult egy sün
Leguggolok kabátom ujjába csavarom, és valahol távolba, egy udvarba, fellobban egy kicsinyke láng.
Egy magányos lélek gyújt  pipát. 
Fejére lehull, a lebukó napsugár.
Hátra nézek, és Józsi az erdőmester Köszön, s dohánnyal kínál engem.
Szép lassan megismerem a Cigány erdő régvoltát, 
Míg mesél megsimogatom Kutyáját a németvizslát.
Lassacskán haza kéne mennem
Falum Berzence aludni kész
És még hetet kongat a harang.
Lipéki- patak mentén haza visz göröngyös utam.
Az otthonom kapujába farkát csóválja kutyám a Csukma.
Megetetem, és magamba hálát adok az úrnak,
"Egy nappal többel tartozom a világnak." 
Talán ma éjszaka meglátogat az éji tündér.,
S kialszom végre magam,
Holnap elindulok, Berzencei- várrom és a vízimalmok felé
Lipéki - folyónk mentén, 
Az utam Jalcinai- öreg platánjához vezet majd, és
Az ablakomba a sötétség, 
Mint egy szálló vendég,
Hogy bejöhessen, engedélyt kér!

Az én Kései siratóm

Nem neveltél, nem is etettél anyám Eldobtál engem mint egy csonkig égett szál gyufát!
felnevelt az intézet, ahol sürün Csattantak a pofonok
Rossz voltam azért, ha nem, hát azért.

Senkiházinak becéztél, és utcára tettél
Helyet adott a kazal, s társam lett
Egy picinyke egér.
Hideg volt, és ablakokban csillogtak
A karácsonyi fények.
Irigyeltem tőletek a meleget, a
Pompát, a szenteket és a jó istent.

Futottak az ünnepek elöttem, mint a
megvadult lovak
Nem bántam már akkor, de olykor belém nyilal az emlékek tüskéi
Megrezzenek mikor meghallok egy Zizegő zacskót,
És ábrándomba beledudál egy teherautó.

Nincs otthonom, nincs senkim, Családomat elvesztettem régen,
S keresem társam.
Végrehajtott Eckert és a Hegyi, Elvitte a Házam, 

S felét az  Tulajdonomat képező aprópénznek, a mindenit!
Ordít bennem a düh és a bánat,
S sikít a szegénységem.

Mamár mosolyogva kelt a berzencei reggel, otthonra leltem nálad,
Kicsiny falumba költözőtt a szeretet
Ezen hűvös karácsonyi reggelen.
Szeretet otthon a hazám immár
Égnek száll feléd a hálaadó imám
Nehéz kenyér az emberi sors!
Hideg felleged terítsd rám,
Sárgán világító öreg decemberi hold.

Nő vagy

Nő vagy akkor is, ha megtépett az élet. Akkor is, ha nem tudod merre menj tovább. Akkor is nő vagy, ha nem mész a strandra fürdeni, mert szégyent érzel a tükörbe nézve, és akkor is, ha a tested mindenki előtt vállalod és vannak irigyeid is. Nő vagy, akkor is, ha elárultak, ha úgy érzed, megállt az élet. És akkor is, ha ősz hajszálak keresztezik a ráncoktól vésett arcod. Nő vagy, ha büszkén vállalod, és nő vagy akkor is, ha az időt az ellenségedként gyűlölöd. Nő vagy akkor is, ha bántanak, és akkor is, akkor leginkább, ha eldöntöd, többé nem hagyod. Nő vagy, egy gyerekkel, hárommal vagy többel, és nem kevesebb attól, aki ezt nem vállalta. Nő vagy! Nő vagy akkor is ha megérted, ha lépsz, ha állsz, ha futsz, vagy éppen menekülsz. Nő vagy, erővel, és néha gyengén, sírva, de mindig remélve. Nő vagy hittel, mögötted számtalan öleléssel és pofonnal. Nő vagy. Szép vagy. Hidd el.
Boldog Nőnapot nektek Csajok!