Kórkép
- Hallod Guszti? Ma este tiéd a folyosó és a vizesblokk. Enyém a betegek szobái. Nálad vannak a kulcsok?- itt vannak az asztalon. Szólt Guszti halkan.
- Csak egy órára megyek el, míg beszélgetek a betegekkel egy kicsit. Úgy sem néznek tévét.
- Jól van. A kulcsok a zsebembe vannak. Nyugodt lehetsz. Előbb ki megyek a teraszra dohányozni. jól van?
- Okés! A Tamás bácsit zavard be légyszíves, mert szerintem megfagyott odakint. Kottára szívja azt a büdös cigarettát. Már félórája kint van.
- Melyik szobába mész!
Ilonka szobájába, utána Józsi bácsiékhoz.
- Megtalálsz ha gond van.
- Bácsi! Maga szerint én értelmes ember vagyok?
- Miért kérded?
- Mert az egyik nővér az előző kórházban ahol voltam, azt mondta, hogy csak buta, és agybeteg embereket utalnak be hozzájuk a körzetiorvosok! Én is olyan vagyok?
- Á! Ez azért így nem igaz! Ide olyan embereket utalnak be, akik lelkileg, személyiségüket elvesztették. Akik lélekben megsérűltek vagy szuicidra hajlamosak mint én!
A szobára csend borult egy kis időre.
- Mi az az a szucid?
- Az nem szucid, hanem szuicid! Öngyilkosságra való hajlamosság.
- Én nem vagyok ilyen! Maga szerint én értelmisérült vagyok?
- Ézt meg honnan veszed? Ki mondta ezt neked? Miért úgy érzed?
- Nem, csak amikor kis gyerek voltam, mondták a felnőttek a tanárok, a nevelők. A gyerekek is.
- Régen volt az! Nem kell velük foglalkozni.
- És maga szerint, szerethető ember vagyok?
- Miért kérded? Szerintem valamilyen szinten, mindenki az! Na jól van!
Elálmosodtam. Aludjunk! Késő van!
Tíz óra elmúlt. A folyosóról lépések zaja hallatszott.
A fiatalabb ápoló benézett a kóterembe, és csendre intett minket.
- Nem tudok aludni. Nem vagyok álmos. Beszéljünk halkan. Tudja mit? Suttogjunk! Jó játék lesz. - Itt pár másodperc szünetet tartott, és folytatta de már suttogva.
- Én Alex vagyok. Huszonhat éves! Magát hogy hívják, és hány éves?
- Az én nevem György ötvennégy éves vagyok.
- Tegezhetlek?
- Ha akarod! - suttogtam, és kezet fogtam vele. A folyosó beszűrődő fényénél eléggé tisztán láttam Alex kezét.
-Van családod?
- Csak volt. Majdnem...Meghalt a feleségem...már régen!
- Hmm.. az nem jó. Miben halt meg?
- Hosszú! Majd egyszer elmondom.
- Majd egyszer elmondod? Hogy érted? Tudom már! Ez titok?
- Nem titok, csak nem tudok beszélni róla. Egyenlőre!
- Ja! Értem! Ezért vagy itt a kórházba?
- Az én szüleimet nem ismertem. Intézetben nevelkedtem fel. Gyógypedagógiai Iskolába jártam.
Most nincs hol lakjak. Azt mondták, hogy beadták a papírjaimat egy Szociális Otthonba.- Ömlött belőle a szó! Kintről a fiatalabb Ápoló hangja hallattszott be a szobába.
(Valaki a w.c- re csoszogott.)
- Pista Bácsi, tudja
magának rossz a lába. Nem rég operálták.
Óvatosan menjen! Szóljon ha kell segítség! -szólt a fiatalabb Ápoló.
- Gyerekeid vannak? kérdezte Alex hírtelen.
- Nagyon sokat kérdezel. Ha szeretnéd tudni, van egy kisfiam, aki most három hónapos.
- Hol van most.
- A nővéremnél. Ideiglenesen.
Ha haza megyek magamhoz veszem...Még nem láttam őt.. De hogy őszinte legyek, félek a talákozás pillanatától.Nem értek a gyerekekhez..- szóltam inkább magamhoz
- De jó neked, akkor nem sokára mehetsz haza..? És már tudod, hogy mikor...?
- Jövő héten hétfőn. Válaszoltam.
És Alex te, honnan jöttél ide? Gondolkodott egy kicsit és el- kezdte mondani az élete történetét.
- Egy határmenti kisfaluból. Kaptam egy kis pénzt az államtól, és abból vettem egy régiparaszt házat, és abban éltem ötévig. Múlt hónapban összedőlt, mert annyi esőt kapott- súgta hallkan.- Vályog ház volt.
Csend lett. majd váratlanul megkérdezte.
- Meg kérdezhetem újra, a te feleséged miben halt meg? De, ne haragudj meg ezért rám.
- Nem haragszom! Szülés után betolták a megfigyelőbe, elvérzett, ott halt meg a váróba. Sóhajtottam egyet. Nagyon rövid idő alatt.
- Ilyenbe is meglehet halni? Nem volt vér a kórházban? Nem értem!
- Aznap sok volt a szülés. Nem tudott jönni egy orvos sem, hogy segítsen. Hiába hívták őket.
Azt mondták, Aneurizma.
- Az mi?
- Nem tudom! Az egy súlyos betegség. Árvává tesz minden családot ha valahol felüti a fejét. Gondolom...! De, azt mondják hogy már gyógyítható.
- Én is árva vagyok. Soha nem láttam a szüleimet! Ha majd kint leszel, ki viszel engem? Legyél az Apukám...
- Nem tudlak Alex ki vinni innen. Mindennek az elején vagyok. Magam életét is fel építenem
Meg aztán, gondnokolt vagy. Ez még bonyolultabbá tenné. Sajnos nem lehet.
Egy pillanatra könny csillant meg Alex szemébe. Szótlanná váltunk mindketten.
Kintről a folyósóról csoszogás hallatszott. Egy néni ment a szobájába. "Pisilni voltam Gusztika" - szabadkozott, az Ápolónak.
-Pszt! Aludjunk, majd holnap dumálunk. Szia Alex!
- Jó éjszakát neked Gyuri bácsi!
Kis idő múlva:
- Kornél Ápoló vagyok. Ne ijedjenek meg! Elnézést kérek, hogy illetlenül kihallgattam önöket! - súgta nekünk, mosolygott, ahogy a folyosó fénye megvilágította kerek arcát. Felállt, s csendben becsukta maga mögött az ajtót!
Orsós György