kettőezerhuszonkettő

Akkor még hideg volt a levegő

Februárt írt az az esztendő

Kettőezerhuszonkettőben

Társam lettél  te bájos nő!

Feladatot kaptam a sorstól, s tény

Gondoskodni, tőrödni kell veled,

Mert te rokkantkocsiban élsz.

És most mint mindig, rám figyelsz!

Szomorú arccal gondolok a sorsomra,

Te meg mosolyogsz, úgy mint ma, tegnap, holnap,

Mert tudod, hogy itt a sorsdöntő pillanat.

S boldoggá tesz minket egy szó  egy közös ima.

Azóta  elgurult velünk tizenöt hónap

Hatvanöt lettem

Ősz a hajam, és boldog a szívem.

Felneveltem fiatalon

Két gyermeket, mert az asszony meghalt

Egy kórházi ágyon

Volt bajom gondom, két sivalkodó

Gyerkőccel, szegénységben gazdagsában,

Felelősségben.

Igen, felneveltem a két lurkót. 

Nősülni már nem akartam,

Család voltunk hárman,

És azóta idegen lett számomra,

Születésem városa. Most itt vagy velem 

Vénségemre, társam lettél

Ember és Isten  elött.

Nem baj ha kocsidban élsz,

Ajándék vagy nekem, míg élek

És erre az ajandékra,  (igérem)!

Vigyázni fogok mint kufár a pénzére 

Mig ezen a föld felszínén leszek.

Légy mellettem örökre

Mert akkor kétezehuszonkettőbben,

Velünk volt a legnagyobb támaszunk

Sorsunk nagy esketője, maga a jó Isten!)