Izabella

Orsós György

IZABELLA

(novella)

 Tizenhárom évesen az ember gyereke jóformán nem tud semmit a világról, főleg egy lány. Roma lévén vagy sejtette ösztönösen vagy nem, de úgy gondolta, neki áll a világ. Az otthoni történéseket megunva útra kelt. Két nap múlva találta meg a mezőben egy kaszáló férfi, épp akkor, mikor a kitolási fázisban volt. Gyermeket szült.

─ Edd meg azt a ebédet, ne a macskáddal foglalkozz, te lány – szólt az anyja, az ágyon hempergő, cicával játszó lányhoz.

Izabella egy szép arcú, fehérbőrű lány volt. Roma származása ellenére szép hamvas, fehér bőre volt. Az osztálytársai nem bántották. Szerintük az nem igaz, hogy roma lány, hiszen fehér bőrű, zöld szemű lány volt. Az pedig, hogy ismerte a cigány nyelvet, hát istenem, ismerte, beszélte és kész! Sokan vannak így!

Tanárai szerették is, meg nem is. Hiszen tudták róla, hogy mocskos szája van, és eléggé kötekedő volt, főleg a fiúkkal szemben.
Ha Izabella valakit szeretett, az, az öreganyja volt, akivel titokban ráhúzott a cherrys kávéra, mi több, még bagót is megtanult tőle rágni. A cherryt beöntik a kávéba és úgy isszák. A bagótól az asszony foga fekete lett, a sok sercintés miatt.
Izabella megtanulta mindezt, és titokban csinálta is. Tanárai azt hitték, hogy dohányzik, de amikor megmutatta a szájából kivett agyonrágott fekete dohányt, undorodva küldték fogat mosni. Tanulótársai csak kuncogtak rajta.

De azért elfogadták. Annak ellenére, hogy Izabella rágta a dohányt, Izabella fogai a kortársaihoz képest szépek és egészségesek voltak. Amikor reggel megmosta fogkrémmel a száját, csak úgy világított szájában a fehér foga.

Ruházata a többiekétől kissé elütött. Az öreganyja inspirálta holmikat vett fel, ezért otthon volt neki nemulass. Izabella jobban szerette a cigányos rózsás mintás szoknyát és blúzt, valamint egy nagykendőt, amit a vállára tehetett volna, mikor az idő így kívánta. Egyszóval e különleges teremtéssel sok baja volt az anyjának és apjának, de azért szerették. Utálták benne a bagózását és a cherrys kávét amit előszeretettel iszogatott reggelente, de különleges hibája lévén még titokban ezt is elnézték neki. Amit öreganyja adni tudott neki, Izabella számára nem mindennapi volt. Megtanította neki az eredeti roma és a nem roma ételek elkészítését.

Kedvence a szódaporos punya volt, amolyan kenyérforma, csak élesztő nélküli sült tészta. Izabella nagyon szerette, amikor megpróbálta megcsinálni. Öreganyja vizsla tekintettel figyelte, ahogy unokája gyúrja a tésztát. Sokszor beleszólt, ámbár ezt inkább csak azért tette, hogy látszata legyen, hogy ő a főnök a konyhában. Igaz a macá-ku pacá elkészítése Izabellának nem volt ínyére, de amikor anyja megcsinálta, akkor tudta meg, hogy lecsósan, isteni volt. Addig piszkálta öreganyját azon a nyáron, míg az be nem szerezte az alapanyagokat, malactartót, fodrot, belet, paprikát, paradicsomot és töménytelen hagymát.

Az öregasszony vizet öntött a bél nyílásába és ide-oda való lötyköléssel kimosta a belet. Addig- addig csinálta, ismételgette a dolgot, míg az teljesen tiszta lett. Majd sós-ecetes vízbe rakta állni egy éjszakára. Másnap a szagtól megszabadított belet feldarabolta, és lecsósan megcsinálta. Fűszerezte Izabella ízlésének megfelelően, jó csípősen. A lánynak ízlett a végtermék. Nagyanyja nagy megelégedésére látta, hogy az unokájának ízlett a főztje, külön leíratta vele, hogyan készül a mácá. Igazolásképpen a leírt receptet, amit bediktált unokájának átnézte, bólogatott, hogy így helyes, pedig nem tudott írni, olvasni. Izabella levelet írt barátnőjének, amiben a városi piacra hívta őt. A nagymama elégedetten rágcsálta tovább a csibukot és unokájának is adott a dohányból. Izabella elfogadta.

Azon a nyáron Izabella apjának sok munkája volt. Több nyárfa rönköt hozott haza, hogy teknőket, orsókat és fakanalakat, kanalakat csináljon. Lánya sokáig nézte apja munkáját. Volt, amikor rákérdezett valamire, de a válasz nem késlekedett. A munkamenet közben látta, hogy a vonókés milyen irányba hatol bele a nyárfa húsába. Apja kezébe adta a csöcsös kést, és azt mondta lányának, hogy próbáljon mélyedéseket csinálni a rönkbe. Izabellának sok erőfeszítésébe került, mire lassan ráérzett apja technikájára. Később már ketten végezték a vájást. A lány a kisebb tárgyakat faragta, csiszolta, apja meg a nagyobb, nehezebb darabokat. Hiába küldték játszani Izabellát, esze ágában sem volt játszani menni.

─       Miért inkább nem fiút szültél asszony! – dohogott az apja.

Tera, az anyja ilyenkor vállat vont és bement a kunyhóba. Onnan szólt ki a férjének, hogy az ötödikes könyvekért el kéne menni a lánnyal az iskolába.

Izabella tanulmányi eredménye nem volt rossz, bár az iskolai magatartása hármas, de a szorgalma kitűnő volt. Egy magyar kislány mellé ültették, aki többször szóvá tette, hogy szaga van a cigánylánynak. Miután megbeszélték a dolgot az osztályfőnökkel, az anya mosóporral, öblítővel mosott ruhát adott a lányára. Minden este fürdeni kellett neki a vasteknőben, őszintén szólva  kezdett belejönni a fürdés örömébe.

A lealázó hangok is megszűntek, mi több, már a magyar kislány is tett egy-két látogatást Izabelláéknál. Jó barátnők lettek. Sokat pusmogtak a sarokban, főleg a fiúkról. Ekkor árulta el, hogy van egy tizenhat éves srác, aki tetszik neki.

─       Megőrültél – mondta neki a barátnője –, te még csak tizenkettő vagy!

─       Na és? Mutatok valamit. Van neked ilyened? – azzal letolta bugyiját és a szőrzetére mutatott.

A barátnő elkerekedett szemmel tagadóan bólogatott.

─       Hogy-hogy neked van szőröd, nekem meg nincs? – kérdezte irigykedve.

─       Hát úgy, ahogy az Isten adta. Ezt az öreganyámtól tudom.

─       Igaz is, neked van vérzésed havonta egyszer ott lent? – kérdezett vissza.

─       Nem tudom. Nem vettem észre. Lehet, hogy fájna, és ha eddig nem éreztem, akkor biztos nincs – mondta a barátnő.

─       Van szűzhártyád? – kérdezte váratlanul.

─       Az mi a fene? – kérdezte vissza Izabella.

─       Ott bent egy hártya, ha az kilyukad, akkor voltál fiúval – magyarázta tudományos hangon.

─       Ja, azt mondod, amikor a fiú a fütyijével kilyukasztja, van nekem olyan, de a mama szerint nem sokáig lesz ott. Azt is mondta, hogy egy kicsit fájni fog, de a jó érzés megszünteti.

─       De jó, hogy van neked ilyen mamád, aki mindent elmond neked – irigykedett a barátnő.

─       Tudod mit – szólalt meg kis idő múlva Izabella –, dobáljuk meg egymást dagonyával, és utána fürödjünk meg. Jó kis játék.

─       Ja, nektek nincs is fürdőszobátok – nézett a kunyhóra.

─       De van bádogkád, jó nagy. Na, gyere, élvezni fogod.

Megragadta barátnője kezét és futni kezdtek a disznók által kivájt dagonya felé. Miután kidobálózták magukat, koszosan fürödni mentek.

─       Egy 12 éves roma lány korábban érik, mint a vele egyidős nem roma lány. Értse meg anyuka, hogy a fiát el kell különíteni a kis cigánylánytól – mondta a tanár István szüleinek.

Azok dühösen, szipogva hallgattak. A 70-es évekbeli bútorok és a színes tv valamilyen hierarchiába sorolta őket. Istvánt nem érdekelte a hierarchia. Szobájának ajtaján hallgatózott. Utálta a tanárt, mert úgy érezte, beleavatkozik az életébe. Amikor Izabellával elkezdődött, a véletlenek sorozata volt minden.

A város piacterén találkoztak, észrevette a lány szemén, hogy érdeklődés van benne iránta.

Neki is tetszett ez a kis fejlett roma csaj. Egy öreganyóval volt együtt, aki ugyan úgy volt öltözve, mint a kiscsaj. Ez tetszett neki. Észrevette, hogy rágnak valamit. Biztosan rágógumi – gondolta. Amikor egymás mellett elmentek és rámosolyogtak egymásra, Istvánban megállt az ütő. A lány és az anyó fogazata barna volt. Megrántotta a vállát és hosszasan gondolkodva nézte a két ringó szoknyát. Valahogy a fiatalabb szoknya jobban tetszett neki. Másnap egy copfba kötött hajú, farmernadrágos, pulóveres lányba botlott, aki kicsit ismerős volt neki. Egy haverjától megkérdezte, ki ez a csaj.

─       Izabella – hangzott a pásztázó tekintet alól a válasz.

─       Hohó, öregem, lassan a testtel! Ipi-apacs, ő az enyém – rántott haverja vállán István.

Az órák végét alig várta, távolról, de hazakísérte a lányt. Félórányi gyaloglás után rájött, hogy a cigánytelepen van. Azt nem látta, hogy a lány hova ment, de sok olyan lányt látott, akik hosszú szoknyában körbe táncolták őt. Kis idő múlva megjelent az ismerős arc, immár kibontott hajjal és rózsás-cifra szoknyában, zöld, lobogó blúzban. Ő volt az. A szíve erősen megdobbant, mikor látta a lány mosolyát, amint egy hatéves forma purdéra mosolygott.

Foga fehéren csillogott. István azt gondolta, hogy ez egy boszorkány. A kis boszorkány útját a mezők felé vetve rohant valamerre. István alig tudott kiszabadulni a sok gyerkőc fogságából. A lány eltűnt a szeme elől. Még sokáig álldogált a mező szélén, de már nem látta Izabellát. A szíve már tudta, ki kell neki. Halálosan beleszeretett a lányba. Eldöntött egy fontos dolgot: beszélni fog vele.

Másnap Izabella ismét látta Istvánt. Egy pillanatra találkozott tekintetük, de csak egy pillanatra. A sok tanuló sodrása őket is magával sodorta. A lány kapott a nagyszünetben egy kancsal fiútól egy háromszögbe hajtogatott levélkét, rajta az ő nevével: ”Izabellának”.

Elrakta, úgy gondolta, hogy az órák végén elolvassa Marikával, a barátnőjével. Az idő ólomlábakon járt István érzése szerint. Kicsit agonizált azon, hogy a lány el sem olvassa, hanem egyszerűen a szemetesbe dobja. Szíve hevesen dobogott, az órákon alig tudott figyelni. Egy rózsás-cifra ruhás cigányt látott maga előtt, aki épp egy kisfiú felé mosolygott. Bárcsak övé lehetne ez a mosoly, István szeretett volna a kisfiú helyében lenni.

Délután Marika és Izabella az iskola parkjában olvasták el a levelet.

„Drága Izabellám! Te nem ismersz, csak láttál, drága Izabellám. Én láttalak, de nem ismerlek. Fáj ez így nekem, tegyünk róla, hogy ez másképp legyen. Beszélgessünk holnap este a Korzónál. Ha tudsz, gyere egyedül!” – így szólt a levélke.

A két lány összekuncogott és gondosan visszahajtogatták a levélkét. Izabella egy papírszalvétára annyit írt: „Jó.”

A két barátnő aznap délután alaposan megtárgyalta a fiúval történő majdani dolgokat. Fantáziájuk szárnyalt. Mikor Marika felvitte szobájába barátnőjét, anyjának bemutatta. Az anya melegen, barátságosan köszöntötte lánya új barátnőjét. Mikor megtudta, hogy majdnem mindenből ötös, szinte áradozott az örömtől. Marika nem mondta meg anyjának, hogy barátnője cigánylány és arra kérte, hogy náluk a lány ne rágja a bagót. Izabella nehezen, de megtette, amit a barátnője kért. A kölcsönös felvilágosítás tovább folyt. Mikor Marika mamája belépett, hogy teát és süteményt adjon a két somolygó lánynak, látta, hogy lánya igazi barátnőre tett szert. Leült közéjük és csevegni kezdtek mindenféle iskolai dolgokról. Egyszer csak megkérdezte, hogy milyen Izabellának hívják.

─       Kalányos Izabella – mondta természetesen a kérdezett.

─       Örülök – sötétedett el az anya tekintete.

Azzal – kimentve magát, hogy a konyhába megy – távozott tőlük. A lányok semmit sem értettek a látottakból.

A fiú bátrabb lett. Odament Izabella csoportjához és csendben várakozott. Izabella észrevette, rámosolygott.

─       Mennyi órád van még vissza? – kérdezte.

─       Kettő. Akkor este hatkor a Korzónál?

─       Persze, ha komolyan gondolod. Azzal ellépett a fiútól. Marika félrehívta a lányt.

─       Te! Valami fontosat akarok mondani, de félek, hogy megsértődsz.

─       Na, mi az?

─       Amikor elmentél tőlünk, anyám apámmal és velem veszekedett temiattad. Az a baja, hogy cigány vagy. És tetűt és rühességet hozol be a házba. Apám azt mondta, hogy baromság, hiszen látszik rajtad, hogy tiszta vagy. Tudod, ez olyan előítélet-féleség. Ami nekem a legjobban fájt, az, hogy megtiltotta, hogy hozzád járjak. De tudod mit, ezt ni!- mutatott egy csúnyát az ujjaival. -
-  Akkor is megyek hozzátok, eszek a kajátokból, lefekszek az ágyadra, felmegyek veled a nagymamádhoz. Le van tojva a világ véleménye. Te vagy a legjobb barátnőm. Teszek anyámra. Apu velem van, ez a lényeg.

─    Te voltál orvosnál, hogy megnézesd a hajad és a bőröd? Na, nem azért mondom, inkább hogy megnyugodjak.

─       Te barom – mondta sértődötten Izabella.

A beszélgetést követően két hétig nem beszéltek. Izabella orvoshoz ment és beszerezte a biztonság kedvéért az igazolást, amit a fiújának is bemutatott.

─       Nem papír fecnik által kell, hogy szeresselek. Ezt nem írhatja elő nekem senki sem. Én így szeretlek, a többi le van tojva – mondta egy forró csók után István.

─       A te szüleid elfogadnának? – kérdezte félénken.

─       Természetesen, ők értelmiségiek, nem bunkók. Az ilyen kisebbségi dolgok nem zavarják őket. Sőt, ha jól tudom, apám ahol tanít az egyetemen, egyszer mondta, hogy van egy cigány fiú, akire különösen büszke. Úgyhogy ne aggódj. Majd bemutatlak neki.

─       Az jó mondta Izabella és belesimult a fiú karjába.

─       Tudod, hogy veszélyes játékot játszunk – mondta váratlanul István és mélyen Izabella szemébe nézett.

─       Milyen játékot? Ezt játéknak nevezed? – hördült fel Izabella.

─       Nem azért mondom te kis csacsi, hanem, hogy te 13 vagy én pedig 16.

─       Tudod, engem anyám 15 évesen szült meg, öreganyám anyámat 13 évesen, akkor mi itt a veszély?

─       Az, hogy fiatal vagy hozzám és a családvédelem piszkálni fog.

─       Nem érdekel, szeretlek, és punktum. Meg, aztán örökbe adhatjuk. Egy két hónapra. Aztán meg visszakérnénk, ha rendeződtek a gondjaink. nem? – mondta naivan Izabella. Érezte, hogy az örökbe adás lehetőségével végleg kizárná magát a gyermek életéből. Nem jó ez így, bólogatott. „Valakit meg kell” kérdeznem – gondolta.

Valahol egy kutya ugatása zavart meg egy patkányt a járda szélén egy elejtett kukoricacső rágcsálásában. A Hold szelíden nevetett.

Izabella otthon volt, mikor kopogást hallott a kunyhó ajtaján.

─       Ki az? – kiabált kifelé, miközben a macskát letessékelte az ágyáról.

Tipikus roma ruházatban volt. A belépő Marika volt. Egy darabig álltak egymás előtt, és mint akik több éve nem találkoztak, egymás nyakába borultak.

─       Bocsáss meg – kérte Marika Izabellát.

─       Á, hagyd a francba, nem haragszom rád – mondta Izabella.

─      Gyere! Ülj ide mellém – mondta, és átkarolta barátnője vállát.

Valahonnan igazi zene szólt. Talpalávaló beás zene.

─       Táncolunk? – kérdezte Izabella.

─       Nem vagyok úgy öltözve – mondta Marika.

─       Nem gond – ugrott egy szekrényhez Izabella.

Hamar előkerült egy rózsás rikító szoknya és blúz.

─       Vedd fel. Cipő nem kell, azt hagyd itt – osztotta utasításait Izabella.

Mind a ketten boldogan mosolyogtak egymásra. Marikán a ruha csodálatosan állt. Mindketten kimentek a zeneszó helyszínére. Ott valami ünnepséget tarthattak, mert a cigányok összejöttek és táncoltak. Izabella is beszállt a táncba. A bőgő és a ceglédi kanna üteme Marikát is táncra késztette. Sok kisgyerek körbevette őket és közösen táncoltak. A zene mindenkit összehoz. A tánc egész este tartott. Marika mikor hazatért, már aludtak otthon. Csak a kutyák ugatása jelezte, hogy valaki jár az utcán, éjfél volt.

Az ABBA egyik száma ordított a rádión, mikor István a parkban találkozott Izabellával. Valahonnan, egy ablakba kitett hangszórón szólt a „Day before came„ című Abba dal, amikor Izabella érezte, hogy vállát erős kezek ölelték át. A találkozás csókja Istvánnal hosszú volt. A sötétség a legjobb barátja a szerelemnek és bűnözésnek. Izabella úgy tartotta Istvánt, mint aki soha nem akar elszakadni tőle. A fiú ugyanígy érzett. A természet titkos leple alatt mindketten mezítelenre vetkőztek. A lány nem látott a fiúból semmit, csak érezte. A fiú is így volt vele. A szerelmi aktusuk hosszan és sokáig tartott. Távol a zene és az ölelő karok, s az egybe fort testek, mintha az Isten áldását adva, egy felhőt kergetett volna el a világító Hold elől. A látvány Istvánt lenyűgözte. Izabella szégyenlősen felöltözött, és tekintetét egy távoli pontra helyezte. István ugyanígy tett. Mikor már készen voltak, a hosszú kínos csendet a fiú szakította meg.

─       Nem fázol?

─       Nem, csak furcsán érzem magam – mondta Izabella.

─       Fájt? – kérdezte a fiú gyámoltalanul.

─       Nem, de éreztem, boldog vagyok – húzódott a fiúhoz közelebb Izabella.

─       Tudod, ha kisbabánk lesz, én feleségül veszlek – szólt váratlanul István.

─       Ha-ha-ha – nevetett Izabella.

─       Mit nevetsz? – kérdezte István Izabellát, akit meglepett István mondata.

─       Azon, hogy öreganyám kitekerné a nyakadat, ha nem előtte kérnél meg – szólt nevetve Izabella.

─       Na, jó. Az öreganyádtól holnap megkérem a kezedet. Tényleg mi a neve az Öreganyádnak? – kérdezte, miután „nem tudom” választ kapott a lánytól, indulni készült.

─       Nem mersz lejönni a cigánytelepre, te úri gyerek vagy!

─       Már voltam lent, nem bántottak. Kilestelek, igaz már régen volt az – mondta nevetve István.

Izabella ütni kezdte István vállát.

─       Te szemét…, ezt miért nem mondtad soha? – civakodott.

─       Iza! – szólalt meg komoly hangon István – kérdezhetek valamit?

─       Persze – figyelt fel a fiú komolyságára Izabella.

─       Hány éves vagy, de igazán?

─       Tizenhárom leszek novemberben – mondta komolyan Izabella.

─       És én mikor vehetlek feleségül?

─       Ha elvégezted az iskoláidat mamlasz. Miből tartasz el bennünket, ha netán gyermekeink lesznek?

─       Ja! Igaz.

─       Késő van, hazakísérsz? – kérdezte Izabella Istvánt.

─       Természetesen – mondta a fiú.

Elindultak. Valami ismeretlen dolog történt meg velük. Mindketten érezték, hogy különleges kapocsról van szó. Egy szót sem szólhattak még a legjobb barátaiknak sem. István boldog volt, hogy Iza az övé lett. Iza is, csak félt valamitől. El kell mondani mindent az öreganyjának. Majd holnap megteszi, határozta el magát. Otthon álommanó is várja már. Egy csókkal és mosollyal lezárta a fáradt lány szemét.

Kifürkészhetetlen az öreg cigányasszony logikája. Ahogy gondolkodnak, viselkednek, szinte a fiatalabb hozzátartozóikból kiszedik a legféltettebb titkot is. Izabellát is megállásra késztette az öregasszony állj szava.

─       Mi van nagyi? – kérdezte Izabella meglepetten.

─       Te voltál az este vagy a napokban fiúval. Ne tagadd cigánylány! – mutatott unokájára.

─       Mi a te szemed, röntgen? – kérdezett vissza szemtelenül Izabella.

─       Hohó öregem, öreganyád többet lát a félvak szemével, mintsem azt gondolnád – mondta. Na, pedig most ülj le és mondj el mindent, de előbb eszel, mert ez az őrült nagy szerelem leszedi a húsodat.

Izabella nevetett és mindent elmondott öreganyjának a tegnap estéről Istvánnal.

─       Nem semmi, van egy felnőtt unokám – mondta szemeivel kutatgatva a lányt.

─       Mami, már megint a röntgen szem – szólt rá Izabella.

─       Hagyd azt a francos szót! Isten nyilát, azt sem tudom mi az. Csak nézlek drágám. De most egyél. Lehet, kettő helyett eszel – mondta az öreganyja Izabellának.

─       Na, menj már mami, ezzel nem jó szórakozni – komolyodott el Izabella.

─       De az mindent tud, akár tetszik, akár nem – mutatott az ég felé az öregasszony.

A franc essen bele, talán még igaza lesz. Ha az anyám megtudná, szálanként tépné ki a hajamat – gondolta. Az étel fenséges volt. Krumpli hússal és uborkasalátával.

Marika szinte úgy esett be Izabellához.

─       Csókolom, Izabella otthon van? – kérdezte udvariasan.

A lány anyja szomorúan kisírt szemmel halkan azt mondta, hogy a nagymamájánál van.

─       Tudod, hol lakik? – kérdezte a megszeppent lánytól.

Az tagadóan rázta meg a fejét.

─       Na, akkor gyere velem. Elviszlek oda – mondta az asszony, és sálját magára terítette.

Miután a dombra értek, nagy tömeg fogadta őket. Valahogy a csend és megszeppentség nem illett a suttogó romák tömegéhez. Volt egy hang, aki magyarul mondta, hogy „éjszaka meghalt az öreg Cila néni”. Marika ismerte Izabella nagyanyját, csak fogalma sem volt, hogy Cilának hívták. A csoport kettévált, mikor Izabella anyja belépett a kőkunyhóba. A csendet itt is vágni lehetett. A doktornő épp mosta a kezét, mikor észrevette Cila néni lányát.

─       Hát Terikém, a szíve vitte el. Öreg volt már, ritka nálatok a hetven év – mondta együtt érzően. A papírokat majd kiállítom, valamelyikőtök, majd bejön érte. Mindjárt itt a halottas kocsi is – mondta egy szuszra.

Marika tisztán hallotta Izabella síró könyörgését amint rázza öreganyja kezeit és mondja egyfolytában „ne halj meg nagyi, gyere vissza”! Marika szemébe könnyek szöktek. Az apja gyengéden elvitte arrább Izabellát, amikor a halottas kocsi megjött. Izabellán furcsa izgatottság lett úrrá. Kirohant a házból, és a farakás mögé ment. Hányt. Mellét fogva kapkodta a levegőt. Az anyja követte, sejtett valamit, de úgy döntött, hogy később beszél a lányával.

Miután a nagyit eltemették, Izabella csendesebb volt, mint előtte. Marikán kívül senkit sem tűrt meg igazából maga mellett. István, ha szólni akart, csak kezét felemelte, és tovább ment a dolgára. István többször kérdőre vonta Marikát Izabelláról, de ő sem tudott többet mondani. Két hónap múlt el a nagyi temetése óta. Izabella lassan visszatért a korábbi rendes önmagához. Az anyja kérdésére, hogy mi volt az a hányás, csak megrántotta vállát. Kis idő múlva vallotta be, hogy lehet, hogy terhes. Feszülnek, fájnak a mellei, hányingere van többször is. Már tudta is, hogy mitől, de kérdés volt, hogy a fiú tud-e róla. Eldöntötte magában, hogy valamikor beszél a gyerek fejével is. A hetek rohantak. Izabellán kezdett látszani a terhesség jele. A kérdésekre, melyet az osztálytársai tettek fel, csak annyit mondott, hogy jóllakott. Amikor Tera elment a fiú szülei házához, csak egy vadul ugató ebet látott. Megnyomta a csengőt. Kisvártatva egy korosodó kötényes nő lépett ki az ajtón.

─       Hol találom a tulajdonosokat? – kérdezte.

─       Hát kérem azok már Pesten élnek, meg különben is, mi köze hozzá. Tán tartoznak magának? – förmedt Terára az asszonyság.

─       Talán – mondta, és csendben elkullogott a háztól.

A kutya egész végig ugatott, amíg el nem tűnt az utcából.

A konfliktus olyan virág, hogy nem kell öntözni, az szárazon is olyan visszataszítóan ellenséges tud lenni. Két népcsoport konfliktusa nem új keletű. Mindegyik védi a maga civilizációs igazát, de ha ütköznek, sokszor erőszak és vadság lesz úrrá. Pfuj. Undorodom tőle. Bár azt el kell, hogy ismerjem, tud olaj lenni a gépezetbe, és tűz a száraz szalmára is.

A szociális gondozó jól fésült, gondosan öltözött fiatalember volt. Sok emberrel találkozott, és sok konfliktushelyzetre próbált már megoldást keresni. Bár ő a romák életkörülményeinek javítását kapta feladatul, de sokszor ütközött olyan akadályokba, ahol tehetetlennek bizonyult. Amikor Teráékhoz bekopogott, sajátságos roma szag ütötte meg orrát. Megszokta már, nem törődött vele. Az asszony beengedte, és tudta, hogy miért jött a szociális ember. Természetesen így hívta Tamást. Tamás miután leült egy gondosan bevetett priccsre, körülnézett. Mindenhol tisztaságot és gondozottságot látott a kunyhóban. Csak a levegővel nem volt kibékülve.

─       Cirka levél főzet a fájós lábra – reagált Tamás arckifejezésére –, jó a fájós lábra, meg aztán a szülés utáni ráncokat is elmulasztja.

Tamás bólintott. Az illata olyan volt, mint a madárürüléknek, de állítólag tiszta ruhára téve és testre való felvitele után csodákra volt képes. A romák szerették ezt a masszát.

─       Azt megértem, hogy Izabella nem jön iskolába – kezdte mondókáját Tamás igazítva szemüvegén –, de orvoshoz miért nem megy?

─       Mert annak itt vagyok én – feleselt vissza az asszony.

Na – gondolta magában Tamás –, kemény dió lesz ez a nő.

─       De hát, azért ha egy nőgyógyász látná a kislányt, az nem ártana – mondta.

─       Nézze fiatalember, én egyedül hordtam ki három gyereket. Őket orvos nem látta. Még szülésnél sem. Sima szülés volt mindhárom. Van egy néni, aki tizenegy gyermeket szült. Az lett köztünk a bába. Ő segítette világra az Izabellámat. Ezt a porontyot is ő fogja világra segíteni. Érti? – és közben kevert egyet a rotyogó masszán.

A bűz elviselhetetlen volt.

─       Nem lehetne az ajtót kinyitni egy kicsit? – kérdezte a kardos menyecskét.

─       Nem! Akkor összemegy a főzet és dobhatom ki. Üljön a helyén és gyújtson rá vagy rágjon bagót – azzal mindkettőt, egy pipát és egy ujjnyi bagót nyújtott Tamás felé, aki elhárította a szíves invitálást.

─       A lány végig jól tanult. Az egész élete egy fiú miatt tönkrement. Igaz a lánya is benne volt a dologban – mondta Tamás. Nem gondolja, ha megszülte a gyermekét, akkor vissza kellene ülni az iskolapadba, legalább a nyolc osztálya legyen meg.

A papírok hangosan zörögtek a combján.

─       Nézze jó uram! A lányom, amikor a fiúja eltűnt, két hétig lelki beteg volt, egyedül én ápolgattam. A maguk fajtájáról megvan a véleményem. Ugyanis önök közül egy tette teherbe. Ha tudni szeretné, gazdag főiskolai tanár és tanárnő szülőkkel. Hogy hol vannak, hát valahol Pesten. A szobalány ezt mondta nekem és rám csapta az ajtót. Hát nekem ne mondja, hogy a magyarok tisztességesek.

─       Hé, hé, hé, asszonyom, álljon meg egy szóra. Nem mi tettük teherbe az ön lányát, hanem R. István, gimnáziumi tanuló.

─       Na, jól van. Akkor, ha én lopok egy csirkét, akkor a cigányok lopnak, ha maguk teherbe raknak egy nőt, mindjárt van neve az elkövetőnek. Ez szép!

─       Nézze asszonyom! Bevallom, hogy van igazság a mondókájában, de elsősorban a lánya és az unokája sorsáról van szó!

─       Azzal ne törődjön – lépett be Izabella az ajtón. Jaj, anyu, megint azt a büdös lábfájós masszát főzöd!

─       Jól van picim! Csak bántsd szegény anyádat, de ha odaérsz a szüléshez, ezek a büdös dolgok jól jönnek.

─       Mi van velem? – kérdezte Izabella Tamástól, közben anyját csendre intve mellé állt.

─       Hát az Izabella, hogy ha megszülte a gyermekét, ideiglenesen az édesanyja volna a gyámja a picinek, utána természetesen, ha végzett az általánossal, ön lenne.

─       Így is, úgy is én vagyok az anyja nem? Addig is had közöljem álláspontomat. A gyerek megszületése után az iskolát folytatni fogom, mi több, még tovább is megyek és amellett kedves uram, nevelem a gyermekemet.

─       Hallgass te lány! Miket beszélsz? Mire kész vagy az iskoláiddal, kellesz majd a fehéreknek te így bagót rágva és ilyen hacukával? -Azt nem hinném!

─       Nézd drágaságom, közösen felneveljük a picit és kész. A tanács menjen, ahova akar.

─       Látja asszonyom, még a lányának is más a véleménye. - mutatott Tamás a lányra

─       Hallgasson, nem tudom kicsoda úr, az anyámmal ne beszéljen így! Ha olyan helyzetbe kerülök, maga jön és kisegít a bajból? Nem! Azt már nem. Önök ne avatkozzanak a dolgainkba. Anya, keverd meg azt a büdöset!

─       Ej, ej, te lány, hagyd a flancos iskolát, inkább maradj itthon velünk!

─       Orvoshoz miért nem megy Izabella? Azt sem tudjuk hány hónapos a magzata.

─       Én tudom és kész. Az orvosokra nem vagyok kíváncsi.

─       A pipás Rozi vagy öreganyád az segít neked megszülni, meglátod. Úgyis szült már kilenc gyereket, van gyakorlata!

─       Na, látja!

─       Jó, jó! Nem vitatkozom tovább önökkel, de ígérje meg, ha probléma lesz, itt megkeres – azzal egy papírt adott Izabellának.

─       Jó rendben van!

─       Nem akar kenőcsöt a lábára uram?

A férfi visszautasító arckifejezésén ott ült a menni akarás is.

Tera vett Izabellának egy gyönyörű terhes mamaruhát. Marika a látvánnyal meg volt elégedve. Az új fekete cipő és a fehér és bézs színű ruházat kiemelte a lány szép arcát, formás anyai vonalait.

Aznap kora hajnalban kelt. Tudta, hogy anyja napszámba ment a krumpli szedő gép mellé, így csak este várta vissza. Miután rendbe rakta a kunyhót, elégedetten masszírozta meg kilenchónapos hasát.

A fájdalom hirtelen jött. Először azt hitte, hogy a húsba rúgott, mint ahogy már jó ideje. A szép ruháján vérfolt jelent meg. Tudta. Ez már az a pillanat. Valahogy el kell jutnia Marikához a dombon túlra. Kilépett az ajtón és futni kezdett, kicsit alábbhagyott a fájdalom. Lassan leért a domb aljára. Hallotta, amint egy tehergépkocsi hangja szeli át a földutat. Hátranézett. Látta is. A sofőr észrevette a menekülő, véres ruhájú lányt, és leállította a tehergépkocsi motorját. Mire odaért, a lány már hanyatt és széttett lábakkal feküdt. A férfi rögtön tudta, hogy itt szülés van. Hirtelen jött zavarában csak nézte a tolási fájdalommal küszködő lányt.

─       Mit néz? Inkább menjen fel a domb túloldalára, ott lakik Fellegi Mária, szóljon neki – nyögte fájdalmában, alig hallható hangon.

A férfi, mint a mérgezett egér, rohant a dombtetőre, kis idő múlva eltűnt. Míg Marika megérkezett, a baba megvolt. Vérben és mocsokban született. Marika leterítette fehér kötött pulóverét, és a kisbabát becsavarta.
A férfi a bicskájával elvágta a köldökzsinórt, és azt a cipőfűző darabkával elszorította.

─       Uram – szólt Marika –, menjen, és szóljon a mentőknek!

─       Jól van, azonnal!

És a férfi már rohant is.

─       Fájt? – kérdezte Marika.

─       Azt hittem, borzalmasabb lesz. Mi lett?

─       Fiú. Állandóan sír. Ráteszem a melledre.

Azzal úgy is tett. Betakarta őket a levett pulóverével és leült barátnője mellé. Az ég meleg kékje már sötétedett, mire megjött a mentő.

─       Tudod miért sírtam a legjobban? Azért, mert István nem volt velem, hogy fogja a kezem. Ez mindennél jobban fáj! – szólt gyenge hangon Izabella.

Megfogta barátnője kezét és beszálltak a mentőbe.

Valahol titokban tudta, hogy a gyereke kit az előbb szült meg, nem lesz az övé. Fáradt volt. Nagyon fáradt volt ezen gondolkodni ráér töprengeni, majd később.
A fák rohantak, valami újat igért a  késő nyár neki. Nyugodt volt, nagyon nyugodt.

V É G E