kettőezerhuszonkettő

Akkor még hideg volt a levegő

Februárt írt az az esztendő

Kettőezerhuszonkettőben

Társam lettél  te bájos nő!

Feladatot kaptam a sorstól, s tény

Gondoskodni, tőrödni kell veled,

Mert te rokkantkocsiban élsz.

És most mint mindig, rám figyelsz!

Szomorú arccal gondolok a sorsomra,

Te meg mosolyogsz, úgy mint ma, tegnap, holnap,

Mert tudod, hogy itt a sorsdöntő pillanat.

S boldoggá tesz minket egy szó  egy közös ima.

Azóta  elgurult velünk tizenöt hónap

Hatvanöt lettem

Ősz a hajam, és boldog a szívem.

Felneveltem fiatalon

Két gyermeket, mert az asszony meghalt

Egy kórházi ágyon

Volt bajom gondom, két sivalkodó

Gyerkőccel, szegénységben gazdagsában,

Felelősségben.

Igen, felneveltem a két lurkót. 

Nősülni már nem akartam,

Család voltunk hárman,

És azóta idegen lett számomra,

Születésem városa. Most itt vagy velem 

Vénségemre, társam lettél

Ember és Isten  elött.

Nem baj ha kocsidban élsz,

Ajándék vagy nekem, míg élek

És erre az ajandékra,  (igérem)!

Vigyázni fogok mint kufár a pénzére 

Mig ezen a föld felszínén leszek.

Légy mellettem örökre

Mert akkor kétezehuszonkettőbben,

Velünk volt a legnagyobb támaszunk

Sorsunk nagy esketője, maga a jó Isten!)

Rossz nevelés

Orsós György

ROSSZ NEVELÉS

Ajánlom orvosomnak, dr.Bollok Sándornak aki
gyógyítani, embert tisztelni
és szeretni képes.

Orsós György

1973. június 5.  

A börtön ajtaja hangosan csikorogva nyílt ki. A marcona külsejű férfi kilépett rajta, vállán egy kopottas zsák, melyben ruhái voltak. Az ajtó ugyanolyan csattanással-nyikorgással be is zárult mögötte. Idegesen hátranézett, de senkit sem látott. Hirtelen a szabadság érzésével nem tudott mit kezdeni. Nem várta senki. A börtön előtti országúton autók rohantak úticéljuk felé. Hirtelen vágyat érzett, hogy visszaforduljon és bezörgessen. Úgy is tett, a kis ablak kinyílt.

–        Mit akar? – kérdezte egy marcona hang.

–        Vissza akarok menni – mondta halkan.

–        Maga szabad, menjen. Ha vissza akar kerülni, kövessen el még egy bűncselekményt. Nem volt elég itt magának?  – kérdezte az őr.

Emberünk megfordult és csendben mackós léptekkel elindult a város felé. Nem tudta, mi vár rá, azzal tisztában volt, hogy némaságra és agresszivitásra van ítélve. A sors már csak ilyen. Van, akit szavak és cselekedetek tesznek szabaddá, de emberünket a szűkszavúságába zárta.

Az út porát a késő délutáni fények halványították el. Egy levelet vett elő belső zsebéből – „Tárna u. 5. Kozma Illésnek ”. Ez volt ő, csak egy cím, ahová kellett mennie, és a saját neve. Az út kezdete és vége közt sok a meglepetés, legyen az nehézség, kudarc, csalódás. Egy valami biztos, az ember arcára írja ki ezt az utat. Emberünk beérve a városba, hamar eljutott a szélső kocsmába. Meglepődve látta, hogy van játékgép, sőt pókergép. Ennek megörült. A pultnál kért egy fél pálinkát, és leült a pókergép mellé. A felváltott pénzből, a kocsmáros asszony beállított kétezer forintos tétet. A játék monoton és itt-ott változatos volt. A gép ritkán kiáltott fel, jelezvén, hogy a gombjait nyomogató gazdája nyert. Illés egykedvűen nyomogatta a gombokat. Egyszer csak royal flushe volt. A bank tejel – gondolta. Az egykedvűség megmaradt még akkor is, mikor a kocsmárosnéhoz ment, addig minden italozó a géphez ment.

Egymást hátba veregetve ismerték el az ismeretlen férfi szerencséjét. Az asszony odament a géphez, és megállapította, hogy a nyeremény jogos, kétszázezer forint. Az emberünk még most is merev arccal nézte a monitort, miután kifizették nyereményét, a hátizsákjába tette a pénzt, és kilépett a kocsmaajtón az utcára.

 Az intézet komor fala óriásként nyújtózkodott az ég felé. Az erdők faágai védőn ölelték át az 1910-es években készült kastély. Gábor 8 éves, barna bőrű, mindenre rácsodálkozó tekintetű kisfiú volt. Értelmes kis kölyök révén, sokat olvasott, és rendkívül szépen írt.
Iskolai eredményei kitűnő volt. Bár a testneveléssel baja volt, szeretett futkározni, legurulni az intézmény háta mögötti lakás dombocskájáról. Barátai nem igen voltak, de azért mindenkivel elbeszélgetett. Sovány testalkata, gracilitása, különösen célpontja volt a nevelőinek. Cigánygyerek volt, aki magáról nem hitte, hogy az, de intézeti társai nem hagyták ki soha, hogy hova tartozik. Ezt szószoros értelmébe a fejébe verték.
Egyszer a falu könyvtárában járt, és kikölcsönözte a „Nyomorultak” című könyvet. Esténként lámpaoltás előtt olvasta, nem igazán értette, de mélyen belül megmozdult valami. Szerette volna elmondani valakinek, de megszólítani senkit sem mert. Pedagógusai szigorúak voltak, csak a tananyag fejekbe töltésével foglalkoztak, nyolc órát ledolgozva befejezettnek tekintették a „nevelést”. Nem különben a nevelők, akiknek az volt a dolguk, hogy a több mint 300 gyerektől megköveteljék a személyi higiéniát, a fegyelmet, és minden olyan dolgot, amit úgy gondolnak, hozzá tartozik a neveléshez.
Az igazgató egy igazi vadállat volt. Bocsánat a jelzőért, de aki a lámpát tartó alumínium csövet összefonva, rendszeresen verte irodájában a „renitenskedőket” arról virágnyelven nem tudok szólni. Nos, az 1970-80-as évek ilyen sorsot kaptak a gondozottak.
Ami öröm és némi szabadság volt, ha az intézet háta mögötti foci pályáján focizhattak. Üdülés vagy ilyesmi, az csak álom volt.
Gábor aznap, mikor lefürdött éppen, szál alsógatyába lépett be a szobájába, szétszórva találta a szekrénye ruháit. A nevelőnője kezében egy fa vállfa volt és kérdőn nézett Gáborra.

─       Tied? – kérdezte.

─       Igen – mondta elhaló hangon –, az enyém.

─       Gyere közelebb! – dörgött most már a nevelőnő.

Gábor szótlanul lépett előre. Abban a szent pillanatban hátán csattant a vállfa, úgy érezte, hogy beszakad a háta a fájdalomtól.

─       Ezt azért kaptad, mert rendetlen volt a szekrényed! – ordította a nevelőnő. Told  le a gatyád!

Gábor úgy tett, a fájdalomtól könny szökött a szemébe.

─       Á, szarosak vagyunk, borulj be fiacskám!

Az az egy két gyerek, akik épp benn tartózkodtak a szobába, megszeppenve álltak ágyuk mellett. Tenni úgy sem tudtak Margit nénivel szemben. A nevelőnő ütlegelni kezdte Gábort, ahol érte. A gyerek hátából, fejéből és fenekéből kiserkedt a vér, de kesőbb kék foltot hagyva maga után a bőrén. A nevelőnő akkor fejezte be az ütlegelést, mikor úgy érezte, hogy elfáradt a keze. A szobában síri csend, csak csend, szipogás és összegömbölyödött mezítelen test, belül sikító fájdalom volt. A tehetetlenség mindenki szemén látszott, a nevelőnő úgy lépett ki a szobából, mint egy farkashorda vezér nősténye, aki leterítette a régen áhított áldozatát. Odaordította Gábornak:

─       Csinálj rendet! Visszajövök.

A többiek még egy darabig nézték a fekvő pihegő testet és szó nélkül a ruhákat katonás rendben visszatették a szekrénybe. Gábort ágyáig vitték és lefektették. Milyen érdekes a sors, ha a gyengébb felett hatalmat adnak, az rövid időn belül állattá válik, és a gyengébb nem mer szólni cselekedni. Az életben is így van.Lincoln már akkor megmomdta, " Ha egy ember jellemét megakarod ismerni, adj neki hatalmat!"
Másnap mintha mi sem történt volna, a nevelők a szokásos követelményükkel teli dolgaikkal voltak elfoglalva. Az este történtekről nem beszélt senki sem. Az idő majd minden sebet begyógyít? Talán ebben reménykedtek mindkét oldalon. Gábor viszonylag sebei hamar begyógyultak. Az egészségügyi nővér azt mondta, hogy ne menjen iskolába, és az orvosnak a homloka miatt azt mondja, hogy leesett az ágyról.
Két hét múlva mindenki fátylat borított a történtekre. Gábor homloka is begyógyult. Egyik este a fegyelem fellazult. Két nő volt az éjszakás, ők inkább azzal voltak elfoglalva, hogy milyen kozmetikumokat használjanak az arcukra öregedés ellen. Egy 14 éves és egy 8 éves fiú, László és Gábor voltak csak bent a fürdőben. Mindketten szerettek olvasni, tehát volt témájuk. Gábor megkedvelte ezt a ritkán szóló fiút, lassan barátok lettek. Aznap este Laci kérte Gábort, hogy mellé telepedhessen, és együtt olvassák a "Nyomorultak" című könyvet.
Gábor mondta, hogy ő inkább a kis Cosettel szimpatizál, hiszen hasonló az élete az övével. Laci váltig arról beszélt, hogy Jean Valjean az igazi hős, mert sok embernekt tett jót.

─       Igaz hogy börtönben volt kenyérlopásért, de megjavult és az elesetteket segíti – mondta, és újdonsült barátja vállát átölelte.

Gábornak ez jól esett. Már későre járt.

─       Nem mész aludni? – kérdezte Gábor, de abban a pillanatban Laci szája fogta be az ő száját.

Megremegett: A barátja szájon csókolta. Furcsának érezte a dolgot, de barátjától ilyenfajta szeretetet nyilvánítás jobb, mint az állandó verés. Belement a játékba. Laci a 14 évével, rohamot váltott. Az merev volt. Mindketten fogták egymást, bár Gábor érezte, hogy nem lesz ennek jó vége és elhúzta barátjáról a kezét. Laci bedühödve Gábor fejét nyomkodni kezdte. Laci erősebb volt, győzött az erőszak. Ami utána történt, Gábor soha nem felejtette el. Hasára fordította Laci, és hátulról erőszakolta meg. Gábor észrevette, hogy meleg folyadék hagyja el. Fölkiáltott és minden erejével ledobta magáról Lacit. A holdfénynél alig láthatóan a lepedőn vérfolt jelent meg. Ijedten nézett Lacira Gábor. 

─       Vérzel? – kérdezte suttogva.

─       Én nem, talán te – mondta ő is suttogva, és alaposan megvizsgálta magát.

Gábor a saját ánuszához nyúlt, ujjai véresek voltak. Már tudta, hogy barátja "ledöfte". Kirohant a fürdőbe és mosni kezdte végbelét, égő és fájdalmas mosakodás volt ez. Kínjában még sírni sem mert, alsóneműjével betapasztotta vérző felületeit és egy másik alsót húzott fel rá. "Barátja" sehol nem volt. Gábor a fájdalomtól sírva aludt el. Reggelre a vérzés leállt, kivette a furcsa sebtampont, és a fürdőben alaposan megmosta.

Az iskolában felelnie kellett. Tudta a kérdésekre a választ, de tompán belebámult a tanár arcába. Az valamit kiabált neki, de abban a pillanatban össze is esett.

–  A diagnózis végbélrepedés a sok erőlködéstől – mondta az orvos, miután megvizsgálta.

Az orvos egy kenőccsel teli tégelyt tett az asztalra, és utasítást adott Gábornak, hogy székelés előtt és után kenje be.
Gábor agyában formálódni látszott egy terv: menekülni innen! Ez a hely számára maga a halál volt. Még nem tudta hogyan, de meg kell tennie – gondolta. Sok nap telt az eset óta. A terv elméjében teljesen kialakult. Miután felépült és iskolába is mehetett, úgy gondolta, hogy az utolsó óra után szökik meg. Alig várta a pillanatot, az osztályban lévő tábla feletti órát leste. Mikor elérkezett az idő, hátizsákjában már benne volt minden, ami kellett, így hát nem az intézet felé vette az irányt, hanem az erdőnek.
A sok bokor és falevél csapkodta az arcát, ahogy beért a rengetegbe. Éhes volt. Észrevette, hogy a földön apró vadeper szemek pirosodnak, sorra ette a finom csemegét. Észre sem vette, hogy kiért az erdőből és egy kukoricásba került. A kukorica levelei kíméletlenül karmolták arcát és kezét, ahogy céltalanul haladt. Pici lábai fájtak, de tovább ment. A kukoricás végén ott volt a szabadság, az országúton elindult. Hogy az út hova vitte, azt nem tudta, de érezte, hogy itt valaminek kell lennie, ami felszabadítja, és boldogságot fog majd hozni. Ahogy ballagott az út szélén, egy lovaskocsi tele kukoricával megállt mellette.

─       Hé, te gyerek, hová mész? – kérdezte egy nagybajszú paraszt.

─       Hát arra – mutatott előre Gábor, s nem vette észre, hogy nem köszönt az öreg parasztnak.

─       Nem vagy fáradt, kiskomám? – kérdezte, és vizes butykost húzott elő az ülés alól.

─       De – mondta, és gyorsabban vette a lépést.

─       Hohó, öcsém-fiam, ne olyan hevesen, a város mesze van még! – szólt az öreg és a gyerek felé nyújtotta a butykost, igyál komám!

Gábor felszállt a lovaskocsira és elhelyezkedett az öreg mellett. A butykost alaposan meghúzta. Hirtelen érezte, hogy forróság önti el a torkát, nagyot prüszkölt és köpködött.

─       Mi volt ez bácsi? – kérdezte csodálkozva.

─       Pálinka, kiskomám. Jó hazai szilvórium, szereted? – kérdezte és büszkén megpödörte bajuszát.

A gyerek érezte, hogy fejébe száll az alkohol, már nem hallotta az öreg kérdéseit „honnan jössz kis komám”, vállára dőlt, és elaludt. A lovaskocsi ballagott a maga módján. Az autók. Az öreg húzott egyet a butykoson, és barátságosan intett egyet az autót vezetők felé. A nap korongja már lejjebb kúszott és észrevétlenül belopta a késő estét az utakra, a tájra, mindenhova, ahol élet van.

Lady Maria Lujza Annamáriának hívatta magát a lány, huszonnyolc évesen az utca minden csínját-bínját ismerte. Tíz év alatt a prostitúcióval összeszedett egy főbérleti lakást, rengeteg nemi betegséget és sok-sok tapasztalatot. Futtatója nem volt. Szerette a pénzt egyedül elkölteni. Ruha, ékszer, fehérnemű, és testére pár menő tetkó. Annamária úgy érezte, ezt a sorstól megérdemelte, sokat melózott a cuccokért – gondolta magában és folytatta a tükör előtt a rúzs szájra vitelének gondos menetét. Az alapozás és a krém feldolgozásával megvolt, kissé dundi testén jól állt a bugyi, amelyet egy szuper fehérneműboltban vett. Bíborvörös és bevágós. A melltartó megemelte melleit és a napsütötte bőrén szinte rásimult a testére. Miután felöltözött, táskáját vállára vette az ajtót szokásos módon nagy lendülettel kinyitotta. Majdnem szívbajt kapott, amikor meglátta, hogy egy aprócska fiú gubbaszt az ajtaja előtt. Nem ismerte, nem lakóházbeli.

─       Te ki vagy? – rázta fel az apró kisfiút.

─       Balog Gábor – mondta és az asszonyságra nézett.

─       Mit keresel itt az ajtóm előtt? – kérdezte.

─       Éhes vagyok és álmos – mondta Gábor.

─ Uram Isten, te bűzlesz a pálinkától! – mondta. Miután alaposan szemrevételezte a kisfiút, zsörtölődve odavetette a kisfiúnak, hogy neki dolgoznia kell menni.

─       Kell a lóvé, mert abból élek picim, tudod?

A kisfiú bólintott.

─       Na, egy órát még ráérek, de aztán sipirc haza!

─       Nincs hazám – mondta sírásra húzva száját Gábor.

─       Ajaj, az már baj. Várj, kitalálom: intézetis vagy, és meglógtál. Gábor bólintott.

─       No jól van, nem kell pityeregni.  Hadd lássalak!

─       Szép kis pofád van, na gyere be, invitálta az ajtón belülre. A kis fiú belépett és csodát látott. Egy otthonszerű valamit, amit ö nem ismert, de sokat hallott felőle. A rendezett bútorok és a levegő illata nyugtatóan hatott rá. Annamária, csak nevezzük egyszerűen Ladynek, ahogy ö szerette, becsukta a gyerek mögött az ajtót és alaposan végignézte Gábort. Mindamellett, hogy helyesnek találta, észrevette kezén, lábán a foltokat, úgy néztek ki, mintha karcolások lennének.

─       Összevagdostad magadat? – kérdezte egyszerűséggel. A gyerek értetlenül bámult rá.

─       Fel akartad vagdosni az ereidet?
Gábor tagadóan rázta meg a fejét.

─       Ja, akkor összevertek az intézetis haverjaid?

─       Nem.

─       Akkor a nevelők – nézett a gyerek szemébe.
Gábor nem válaszolt.

─       Na, jól van, látom éhes vagy és piszkos. Először le fürdől, és aztán eszel valamit, mondta, és levette válláról a táskáját.

A fürdőszobában Lady, amit látott, kegyetlenül ledöbbentette. A gyerek háta tele volt régi ütések nyomával, a fenekén botszerű nyomok. Le akarta mosni a kádban szivaccsal, de már a látványtól a szíve tele volt, és nem tudta folytatni. Csináld magad tovább! – és kiment a fürdőszobából. Összeszedte a gyerek összes ruháját és a maga pizsamáiból keresett egyet.

Talált is, és mikor Gábor jó félóra pancsikolással végzett a fürdéssel, kilépett a kádból. Akkor lépett be Lady és füttyentett egyet.

─       Na, téged megáldott méretekkel a teremtő. – mondta, nevetve odaadta a pizsamát Gábornak,

azzal, hogy lehet, hogy nagy lesz, de estére megfelel. A gyerek, miután felvette a Lady pizsamáját, leült a tükrös asztalhoz. Gábor most már nem idegenkedett tőle. Tudta, hogy megbízhat benne, de mit érthetett azon, hogy méret – morfondírozott el. A vacsora után, amely Gábor számára kiadós volt, azonnal a szobájába ment Lady. Elbúcsúzott azzal, hogy reggel jön, dolgozni megy.

─       Vigyázz a házra és magadra! – azzal egy puszit lehelt Gábor homlokára.Gábor hamar elaludt.

─       Te kis alkoholista! – mondta csendben lady és azzal becsukta az ajtót.

Váratlanul valaki kopogott az ajtón. Kinyitotta. Barátnője, Mimi állt előtte, erősen kifestetve, és alig combjáig érő szoknyában.

─       Meló van, drágám! – mondta harsányan, és mint egy csorda tehén, berontott az ajtón.

─   Szagot érzek, drágám – mondta vigyorogva. Biztos vagyok benne, hogy hapsit rejtegetsz, te kúrógép. Szép lóvé van kilátásban, ugye? Külföldi, magyar, pénzes ürge? – kérdezte, mint a géppuska, Lady csak a fejét rázta.

Nem hagyta barátnője szóhoz jutni, benyitott a kisfiú szobájába, ahol egy ijedt arcocskát látott az ágyban.

─       Na ne, ilyen hamar megszültél? Ki ez a gyerek?

─       Ez nem az, hanem ő, 8 éves, és rokonom, csak rövid időre jött ide fel Pestre. – magyarázta Lady.

─       Na ne mondd, hogy a rokonod, hiszen a bőre… – replikázott Mimi.

És jobban szemügyre vette a gyereket.

─     Hűha, de helyes kis srác, ha felnő, átadod egy numerára? – kérdezte Ladyt, akinek a kezét elkapva erősen szorítani kezdte.

─       Maradj már Mimi, gyere, majd mindent elmondok útközben, oké.

Azzal becsukta a szoba ajtaját.

─       De helyes minifószer – mondogatta Mimi.

─       Gyere, te örült nőszemély, meló van, és már sokan vagyunk! – mondta Lady, és a kijárati ajtó felé löködte Mimit.

A reggel hamar eljött, Gábor arra kelt fel, hogy ruhái tisztán ott hevertek az ágyán, és a reggelije a sarokba tett asztalkán egy cetlivel. "Drágám, leugrottam a boltba, veszek valami kaját, mosd meg a fogad, és öltözz fel, mindjárt jövök".
Gábornak egyre szimpatikusabb volt a nő. Ugyan, nem tudta valójában hogy mivel foglalkozik, de tegnap barátnőjétől félt egy kicsit. Felkelt, a fürdőszobába ment és egy pohárban lévő fogkefe után nyúlt. A neve rajta volt, és az is, hogy "ezt használd!".
Megmosta a fogát és felöltözött, a ruháinak különleges illata volt, ilyennel nem találkozott még az intézetben sem. Sokáig szagolgatta ingének illatát, amikor a fürdőben lévő mosógépben észre nem vett egy piros bugyit. Kivette és forgatni kezdte, az orrához emelte és bele szagolt. A nő szaga volt rajta. Hirtelen csapódott ki az ajtó.

─       Én vagyok az Gáborka! – kiabált be a nő.

Gábor ijedten tette vissza a bugyit a mosógépbe. Erekciója volt, amit alaposan lepleznie kellett, ezért az alsónadrágját feszesen feljebb húzta.

─       Itt vagy? – kérdezte kedvesen Lady a gyermeket.

─       Igen, megmostam a fogamat és jó illata van a ruháimnak.

─       Hát persze drágám, éjszaka kimostam és kitettem száradni, reggel kivasaltam, és most rajtad van. Rendesen ettél?

A gyerek tagadóan rázta a fejét.

─       Akkor gyere, egyél, utána segítesz nekem rendet rakni, délután pedig kimegyünk az állatkertbe.

Gábor szíve az örömtől megrebbent, alig várta, hogy megegye a reggelijét. Szerinte fenséges volt, és hogy a takarítás is befejeződjön, minden érzékszervét bevetette, hogy hamarabb végezzenek. Lady ezt észre is vette és mosolygósan lassabb tempóra intette. Amikor végeztek, Lady és Gábor elindultak a buszmegálló felé.  A gyerek hagyta, hogy kezét Lady megfogja, ez valahogy biztonságot adott neki. Este, mikor hazaértek, Gábor fáradt volt, és igen boldog. Állandóan arról csacsogott Ladynek, hogy milyen volt a dodgem, a ringlispil, a hullámvasút, a szellemvasút. Lady hallgatta, miközben feltette a vacsorát.

─  Félóra drágám aztán ehetsz és aztán fürdés és irány aludni – mondta anyai hangon. Valahol, mélyen s ebben az utcalányban anyai érzések törtek fel.

A korábbi művi vetélések ellenére, nem képzelte, hogy kihozza ez a gyerek belőle, amit csak jóval később tervezett. Mimi akkor robbant be barátnőjéhez, amikor Lady épp fürdette Gábort. Összecsapta kezét és felkiáltott:

─    Micsoda méretek drágám, ha felneveled, passzold át öreg barátnődnek. Na, mit főztél boszorka, éhes vagyok, akár egy farkast is be tudnék falni – mondta egyhuzamban.

Azzal a hűtőhöz rohant.

─    Lefektetem Gáborkát, aztán felöltözöm és mehetünk Mimi – szólt Lady, miközben törölgette a gyereket.

Felöltöztette korábbi pizsamájába és az alvó gyereket, aki átölelte nyakát, bevitte a szobájába. Lefektette és leoltotta a lámpát.

Illés az estét egy lépcső alatt töltötte, rongyokkal becsavarta magát, hogy ne fázzon. A hajnalok így ősz elején tudnak hidegek is lenni. A napokat azzal töltötte, hogy munkahelyeket keresett, gondolataiban az a végzetes este járt, mikor feleségét hasba szúrta. Az asszony nem halt meg, ám többet oda vidékre nem mehetett el. Mint mondtam, halkszavú, de iszonyatosan erős fizikumú ember volt. Aznap délelőtt egy építkezésen járt ahol megpróbált az építkezésvezetőtől munkát kérni. Miután a vezető megnézte a személyi igazolványát, megrázta a fejét, és bámulni kezdett az előtte lévő könyvre.

─       Uram, próbáljon ki, legalább két hétre! – kérlelte az építkezés vezetőjét.

─       Ilyen priusszal uram, nem tehetem – mondta szárazon.

Illés megvonta a vállát és kilépett az irodából.

Az állványok mellett haladt, amikor egy óriási reccsenéssel eltört az állvány egyik pallója.

A rajta lévő munkás és eszközei zuhanni kezdtek lefelé, a gravitáció az kegytlen dolog, mindent csak lefelé vonz. Illésnek annyi pillanata volt, hogy a föld felé haladó emberi test után ugorjon, elkapta, el is esett, de az erős teste fékezte a becsapódást, a munkás kábultan a sokktól nézett rá.

─       Ki... ki  maga? – motyogta.

Illés a munkást átnézte, hogy nem tört-e el valamije, de miután látta, hogy nem, az oda csődűlő tömegben rést vágva kifelé ment.

─    Álljon meg uram! – szólalt meg egy erélyes hang. Maga megmentette a legjobb emberemet, felveszem.

Ez az építésvezető volt, átölelte vállát és erőszakosan betuszkolta az irodába, ahol az előbb volt.

─       Na jól van, mit ígér? – kérdezte a vezetőt Illés.

─     A legmagasabb óradíjat kapja. Holnap kezdhet, a munkatársak majd bevezetik a munka menetébe, itt van egy nyomtatvány, töltse ki és menjen a munkásszállás gondnokához. Az egyik társa odakíséri, tegye rendbe magát, holnap reggel 6-kor várom – mondta egyszuszra.

Illés bólogatott, tudott volna albérletet szerezni, de a nyert pénzzel más volt a terve. Oda akarja adni gyermekeinek. A munka pedig jól jött, kemény volt, de jól bírta. A társai csodálták kitartását és erejét. Nem lehetett megszakítani, egy öregebb szaki mondta neki, hogy lazábban tegye, amit tesz, de Illés nem figyelt oda. Az öreg vállat vont és rakta a téglákat. Aznap a szálláson hideg élelmet evett, bár volt rezsó a mini konyhában, de jobban örült a szárazkolbásznak. Miután lefürdött, tiszta ruhát vett fel, elindult a városba, mert csatangolni volt kedve. A kirakatok csábítóan hívogatták, de nem ment be egyikbe sem.
Észrevette, hogy egy szőkére festett nő egy nyolc év körüli fekete gyereket kézen fogva vezet, megálltak egy Cola automatánál és bedobtak valamennyit a gépbe, de a gép nem adott ki semmit sem. Erre a nő rugdalni kezdte a gépet, az makacsul ragaszkodott álláspontjához. A nő már majdnem otthagyta a gépet, mikor két fiatal suhanc támadta meg őket. A gyereket félrelökték és a nő táskáját letépték válláról, elszaladtak. Illés mindent látott, de úgy gondolta, hogy semmi köze nincs a látottakhoz. Majd gondolt egyet, és a két fiatal után futott. A keresztutcában utolérte őket és finoman szólva megállásra kényszerítette őket. Mindketten a földön hevertek a hatalmas rántástól. Illés elvette tőlük a táskát és elindult a nőt és a gyereket megkeresni. Az automatánál már nem találta őket, így egy erőteljes rúgással szóra bírta a gépet. Jó pár dobozos Cola gurult ki a földre. Az aprópénzt nem is számolva, Illés a pénzt és a Colákat a nő táskájába tette, és megnézte a nő lakcímét. Arra vette az irányt, jó este lett mire megtalálta a címet. A második szinten feloltódott egy villany, így Illés tudta, hová kell mennie. Kopogott az ajtón, bentről egy női hang szólt. Illés megvárta, míg az ajtó kinyílt. Lady állt fekete hajjal előtte, már tudta, kivel áll szemben. A nő örömlány.

─       Mit akar? – kérdezte a nő.

─       Visszahoztam a táskáját, igaz a suhancoknak nem nagyon tetszett, de ez engem nem érdekelt, mondta egy szuszra. - Ja, és szóra bírtam a cola automatát, benne van a táskájában a pénz és a fájdalomdíj.

Elindult le a lépcsőn.

─     Hé, uram várjon! – kiabált utána Lady. Talán bejöhetne, hogy megköszönhessem, meg hát azt sem tudom, ki az ördög maga.

Illés visszafordult. Mikor belépett, egy rendezett és jó illatú lakást látott. Lady bevezette a konyhába és a hűtőből sört szedett elő.

─       Kösz az nem kell, inkább a cola.

─       Ez elég egy hétre, hogy csinálta, pedig én csak egyet akartam az automatából. Itt meg van vagy nyolc-tíz.  Jó szagú Isten – nézett Illésre, aki egy széken ülve a fali képeket bámulta.

─       Csak egy rúgás volt és a gép már tudta, mi a dolga – mondta halkan.

Közben bejött Gábor kezében egy játékautóval.

─       Ilyet fogok neked venni, ha nagy leszek – csacsogta Ladynek, aki megsimogatta Gábor haját.

Illés boldog volt a képtől, amit látott. A gyereket közelebbről megnézte magának, nagyon szép arcúnak találta, nem kerülte el a kezén látszó karcok hegek sem. Sejtett valamit, valahonnan ismerős volt a kép. Megitta a coláját és felállt a székből.

─       Mennem kell. Holnap dolgozom, hatkor kezdek. – mondta, azzal az ajtó felé indult.

A hatalmas robosztus teste szinte betöltötte a folyosót. Lady marasztalni akarta, de megegyezésük eredménye az lett, hogy hétvégén, szombaton egy vacsorára eljön megint. Illésnek ez szimpatikus volt. De a gyerek állapota jobban foglalkoztatta. Pont ilyen idős lehet az ő fia is, igaz félroma, de azért az csak az övé volt. Szerette volna látni. Eldöntötte, hogy hétvégén, vasárnap Szegedre megy, meglátogatja a családját. Az elhatározás kemény volt: a pénzt, amit nyert, odaadja a fiának, ezzel a tudattal aludt el aznap a munkásszállás kemény ágyán, megszokta.

Mimi pont nyolckor lépett be vasárnap az ajtón, Lady nem vette rossz néven, hiszen barátnőjét szerette. Régi szakmabéli társa volt, bár szája merészen nagy volt, de Lady megszokta. Aznap kávézás és reggeli közben kiötlötték, hogy kimennek a természet lágy ölébe. Így is lett, végül is csak ebédet kellett csomagolniuk, a gyereknek ital, maguknak sört. Sok villamosozás és autóbuszozás után a völgy felé vették útjukat. A gyerek repkedett az örömtől, egész úton be nem állt a szája. Mimi, mikor a jegyellenőrzés jött, egy szájcsókkal zárta le a gyerek fecsegő száját. A természet ősszel csodálatos, a sokszínűségével csodálatba ejti bámulóit. Leterítették a pokrócukat és hallgattak, közben nézték a völgyet. Sokan voltak kint, egy kislány spánieljével játszadozott. Gábornak tetszett a látvány. Hirtelen Lady hangja törte meg a csendet köztük. Na oké, én gurulok le előbb a völgy oldalán, utána jöttök, és elkaplak, aki győz, az kap colát. Gábor örült a játéknak. Lady gurulni kezdett, utána Gábor, utána pedig Mimi, mindannyian legurultak.

─       Fogj meg, ha tudsz! – kiabált Lady. Gábor gyorsabb tempóra kapcsolt a gurulásban.

Mimi azt kiabálta, hogy nem ér az egész, mert ő lemaradt. Nevettek mindannyian. Lady leérve a völgy aljára a majdnem neki ütközött Gábort elkapta és felemelte, majd óvatosan maga mellé tette, és figyelte, ahogy Gábor piheg. Szemük egymásba kapaszkodott. Lady megcsókolta a gyereket, és azt súgta a fülébe, hogy „szeretlek”. Gábor ettől még boldogabb volt. Átölelte Lady nyakát, és viszonozta a puszit. Életében először volt boldog. Elfelejtette a sok keserű hónapot, amit az intézetben töltött.

─       Nem ér, a mini hapsi az enyém is – kiabálta Mimi, miután ö is leért a völgy aljára.

Gábor megcsókolta őt is és perceket feküdtek egymás mellet a földön. Az égen bárányfelhők úsztak.

A rendőrségi autó csikorogva állt meg Lady háza előtt, több rendőr szállt ki belőle. Illés kezében egy csokor virággal megtorpant és egy résen figyelte, hogy mi történik Lady lakása előtt. Látta, mikor egy molett rendőrnő erőszakkal tuszkolta be Gábort, aki azt ordította:

─       Segíts mami, ne hagyj mami!

Illés szíve a látottakon majd megszakadt, tenni nem tudott semmit sem, a figyelme hirtelen Ladyn akadt meg. Egy rendőr durván hátralökte Lady-t, aki leköpte őt, és a rendőrautó felé ment szitkozódva.

─       Fiam, fiam! – ordította.

A rendőr gumibotjával iszonyú erővel arcul ütötte, és a fetrengő nőbe rúgott párszor. Beült a kocsiba, a sofőr gázt adva elsöpört a helyszínről a gyerekkel. Lady csak azt látta, hogy Gábor kétségbeesve veri az autó hátsó üvegfalát. Kivette, hogy mami segíts, segíts. Akart, de a világ elsötétedett előtte. Mikor felébredt, csak egy robosztus alakot látott maga előtt, Illés volt.

─       A fiam! – ordított Lady.

Mimi, mint egy őrült rohant be Ladyhez, mellé ült és nyugtatni kezdte a zokogó nőt. Illés elindult szótlanul és az utcán átvágva a kerületi rendőrkapitányságra ment. Egy szívélyes ügyeletes hölgy fogadta.

─       Bogdán Gábort keresem, akit a Virág u. 6-ból vittek el – szólalt meg csendben.

─       Mikor volt ez? – kérdezte a hölgy.

─       Alig félórája – mondta Illés.

A nő hosszasan vizsgálta iratait és kisvártatva megkérdezte:

─       Ki maga a kisfiúnak?

─       Az apja vagyok – hazudta szenvtelen arccal.

A nő ránézett az előtte lévő papírokra, és megszólalt:

─       Nézze uram, azt meg tudom mondani, hova vitték, de többet nem mondhatok.

Illés visszament Ladyhez, és közölte vele a gyerek holtartózkodását. Tehát visszavitték a régi intézetbe…

─       Nem baj, hárman kihozzuk Gáborkát – mondta határozottan Illés.

Másnap a kerületi gyámhivatalba ment, sokat kellett várni, míg sorra került.

─       Miben segíthetek? – kérdezte egy középkorú hölgy.

Illés elmondta,  hogy 5 évet börtönben volt, azalatt élettársa egy fiúnak adott életet . Csak annyit tud, mikor született, és a gyermeke anyjának nevét. Miután közölte az adatokat, a hölgy hosszas keresésbe kezdett az irattömbök között. Mire megtalálta, eléggé morcossá vált.

─       Az ön gyermekének neve Bogdán Gábor, született 1971. október 11-én, anyja neve Horváth Mária, jelenlegi tartózkodási helye: Móra Ferenc Gyermekotthon. Szülei a papír szerint lemondtak róla – mondta szárazon.

─       De én nem mondtam le róla – mondta Illés.

─       Az lehet, de ha jól hallottam öntől, akkor ön börtönben volt – replikált vissza az asszony.

─       Akkor én, mint apa mit tehetek, hogy visszakapjam a fiamat? – kérdezte Illés.

─       Nézze uram, nyújtson be egy kérelmet a gyámhivatalba. Töltse ki ezt a lapot és majd értesítjük önt a döntésről.

─       Körülbelül mennyi időt vesz ez igénybe? – érdeklődött Illés kissé idegesen.

─       Úgy pár hónapot – mondta a hölgy.

Illés kitöltötte a papírokat, majd aznap este Ladynél jelentkezett. Lady örült, hogy van remény Gáborka szabadulására.

Illés előszedte a százasokkal teli nylon tasakot, majd Lady felé nyújtotta:

─    Ezt tedd el. Ez a pénz Gábor fiamé, igazítsd belőle a jövőjét! – mondta Illés a meglepődött nőnek.

Az bólintott, és könnyes szemmel azt mondta:

─       Így lesz.

Mimi megkérdezte, hogy honnan van a pénz, talán megöltél valakit ezért? – mutatott a halom pénzre. Illés nevetett.

─       Á, dehogy szerencsés kezem van, nyertem pókergépen – mondta.

─       Akkor vegyél feleségül, pont ilyen hapsira van szükségem, fogta könyörgőre a dolgot Mimi.

─       Nyugi Mimi, nem a házasságkötő teremben vagyunk – ripakodott rá Lady. Első dolog most, hogy a gyámügy visszaadja Gáborkát az apjának. Ha úgy gondolod – fordult Illéshez Lady – lakhatsz itt. Így együtt vagyunk mindannyian.

Illés bólintott.

─       Nézze asszonyom, a gyerek elszökött az intézetből, ám ahogy gondolom, a rendőrségi jelentés szerint egy utcalánynál lakott. Nem hinném, hogy jó hatással van a fiúra. Az apja pedig, ha jól értettem, börtönviselt volt, aki sohasem látta a fiát. Itt minden biztosítva van neki: szállás, étel, fürdés, tisztaruha stb.

─  Úgy tudom, hogy a gyereket rendszeresen verték, sőt a gyermektől tudom, hogy homoszexualitásnak is ki volt téve. Nem hiszem, hogy ezt mindent biztosítottnak nevezhetnék.

─       Mióta dolgozik ön a gyámügynél, asszonyom?

─       Húsz éve. De ez miért érdekes?

─      Én huszonöt éve vagyok párttitkár és nevelőintézeti igazgató. Ami itt történik, az teljes mértékben az intézetre tartozik, úgy gondolom, hogy ebből a gyámügy maradjon ki. Van maguknak elég bajuk az elbitangolt gyerekekkel. Nos, köszönöm a szíves látogatást, viszont látásra.

Gábor már három napja volt az intézetben, amikor a gyámügyes hölgy kihallgatta. Rokonszenvesnek találta, így hát mindent elmondott a hölgynek. Nemigen evett, aludni sem tudott, mert félt a nagyobb fiúktól. Nem is oktalanul, Laci megint meglátogatta az egyik éjszakán. Gábor haját hátrahúzva, kényszerítette, hogy szájába vegye a péniszét. Gábor sírt, ordított, de a szoba csendes volt, és sejtette is, hogy érdektelen.  Bejött egy nevelő, kezében T-vonalzó, felkapcsolta a villanyt, és a letolt nadrágú tizennégy évestől kérdezte, hogy mi történik.

─   Már régóta rácuppant, úgyhogy zaklatása helyett inkább belementem a dologba – hazudta, és közben felhúzta a pizsamanadrágját.

A nevelő kirántotta Gábort az ágyból és a T-vonalzóval ütni kezdte a gyereket. Talán Gábornak nem is az ütések fájtak a legjobban, hanem a megalázó szavak, amik kisérték a verést. Természetesen a szoba aludt, mit sem sejtve az eseményekről. Gábor fejéből és testéből folyt a vér. Zöldeskék hurkák nyomai voltak a testén. Mikor a verés véget ért, Gábor a fájdalomtól alig tudott mozogni. Felvette ruháját, hátizsákjába tette kedvenc könyvét, a „Nyomorultakat”, és csendben, alig hallható hangon kinyitotta az ablakot. Kimászott. Hajnali kettő volt. A hideg éjszakai szél jótékonyan simogatta vérző sebeit. Átmászott a párkányon keresztül a teraszra. Ott legubbasztotta magát a sarokba, és sírva gondolkodott azon, amit a gyámügyis néni mondott neki.

─       Nézd fiam, azokhoz a hogyishívjákhoz nem kerülhetsz vissza, de apád még lehet remény. Igaz, ahhoz a megyei gyámhivatalnak is rá kell adni az áment, úgyhogy eddig kilátástalan a helyzeted, de időnk van rá, hogy megoldódjon az ügyed, fiam.

─       De én a mamit akarom – zokogta.

Egy nevelő elrángatta a székről és betuszkolta a tanuló szobába. Ott a hideg éjszakában, tudatában formálódni kezdett a szökés gondolata. Felállt és lenézett, mély volt a földig a távolság. Figyelmét felkeltette az esőeresz, úgy gondolta azon le tud mászni. Hirtelen feltépődött az erkély alja és a T-vonalzós nevelő ált vele szemben.

─       Na, gyorsan menj vissza a helyedre, mert úgy eltángállak, hogy anyád sem fog megismerni, te kis köcsög – ordította.

Gábor felmászott az erkély téglakerítésére.

─       Álljon meg, mert leugrok, kiáltotta Gábor.

─       Na csináld, úgysem mered buzikám! – gúnyolódott a nevelő.

Közben a szobákban sorra kapcsolódtak fel a lámpák, a gyerek arcok pillanatok alatt megjelentek az ablak üvegén. A nevelő csak ment lassan. Nem volt biztos magában, enyhébbre fogta a szót.

─   Gáborkám, gyere le onnan, esküszöm nem lesz semmi bajod, mondta hízelgően. Láthatod a mamidat is – folytatta a mézesmadzag húzását.

Gábor meghúzta a vállát és tagadóan megrázta a fejét, nem hitt ennek a férfinek. A gyámügyis asszony mondta, hogy vége. A pillanat gyors volt és kiszámíthatatlan. A zuhanás a mélybe tompa becsapódással végződött. A szeme nyitva volt és még a könnyek ott csillogtak. Félóra alatt olyan tumultus volt az erkély alatt, hogy még a sokat látott rendőr is meglepődött.  A halottkém megállapította, hogy B. Gábor öngyilkosságot követett el és 02:20- kor meghalt. A halottszállító és a mentő már nem csinálhatott semmit, csak annyit, hogy Gábort elszállították a városi kórház kórbonctanára. A nyomozók kihallgatták az igazgatót, a nevelőtanárt, Lacit is. A kihallgatás végén barátilag köszöntek el az igazgatótól. A csend újra leszállt a kastélyra.

                                                                              

Illés busszal hamar beért Pestre, hol Lady lakott. Hosszú ideje, hogy oda járt, valahogy kettejük kapcsolatába belopta magát a szerelem. Elsöprő és viharos volt testi kapcsolatuk. Sokat beszéltek Gáborról, Lady könnyeivel küszködött. Immár 1 hónapja, hogy a rendőrség elvitte tőlük. Mi lehet vele? Illés megígérte, hogy elmegy fiához és meglátogatja. A szombat hamar eljött, a buszozás után a város perifériáján kötött ki. Gondolta, bemegy a közeli kocsmába egy fröccsre és némi édességért, jaj, bárcsak ne tette volna.
Amikor kikérte fröccsét és a gyereknek szánt édességeket, akkor hallotta, hogy az intézet erkélyéről egy nevelő és az igazgató kidobtak egy nyolc év körüli gyereket. Ó balga nép, itt egy a betű, és pár hónap múlva már a dupla v-nél tartanak. Illés felkapta a fejét és megkérdezte a kocsmárost, hogy mi ez a történet?

─       Menjen oda ahhoz a bajszoshoz, egy sörért mindent elmond magának.

Illés kikérte a sört és odament a férfihoz. Szó nélkül letette a sört, egy darabig nézte, aztán megkérdezte:

─       Mi történt az intézetben a gyerekkel?

─       Semmi, csak leugrott az erkélyről és vége lett neki.

─       Bővebben –, és  letett egy százast.

─       Á. Így már döfi, de ki maga, hogy érdekli a dolog? Talán a gyámügytől?

─   Nem, az apja vagyok. Beszéljen! – mondta szigorúan. Jól van jól – mondta, és belekezdett a történetbe.

Illés hallgatta némán, egy szót sem szólt közben. A kép, amit a bajuszos férfi elmondott, rosszabb volt a börtönéveinél. A düh és elkeseredés volt a szívében. Már körvonalazódott benne egy terv: meg kell látogatni az igazgatót és a nevelőt. Csendben megköszönte a kapott információt és tovább magába mélyedve itta fröccsét. Vigyázott gondosan arra, hogy józan maradjon. A férfi sok mindenről beszélt a környékről és az emberekről.

─       Te haver, fizetnél még egy sört? – kérdezte Illést.

Illés felállt az asztaltól és kiment a kocsmából. Amikor útba igazították az intézethez vezető útra, azon gondolkodott, eléggé gondoskodott-e Ladyről. A nő sejtette, hogy Illés mire készül. Könyörgött, hogy maradjon otthon, de a férfi néma és hajthatatlan volt. Mennie kellett. Egy kastélyt látott maga előtt, az ablakon egy darab rács sem volt. Az udvaron gyerekek játszottak. Egy kőre leülve figyelni kezdte az épületet és lakóit. Látott két nevelőt és egy sötétkék autóból kiszálló kissé kövér öltönyös férfit. Biztosan az igazgató gondolta magában. Hallotta azért, hogy az üdvözlések az „igazgató bácsinak” szóltak, ezért azt alaposan szemügyre vette. A kocsmai pofa leírása alapján nem látta a férfinevelők között az ő emberét, pedig érte fájt a foga. Csakhamar megjelent egy fiatal huszonnyolc év körüli, kissé nőies járású melegítős férfi biciklivel, aminek színe egyezett a bajszos elmondásával. Megörült, hogy báránykái összejöttek. Kilépett a bokrok leple alól és megindult a két férfi felé. A gyerekek nem vették észre, hogy egy erős kigyúrt férfi közeleg intézetük bejárata felé. A férfiak beszélgettek, mire Illés odaért.

─       Maga Szabó Dénes igazgató és párttitkár? – kérdezte, miközben csendre intette határozottan a fiatalabb férfit.

─       Igen, de ki a fene maga, és mit akar? – kérdezte a kérdezett.

─       Sorjában – szólalt meg Illés, hangjában undorral.

─       Maga Kovács Oszkár nevelő? – fordult a fiatalabbhoz.

─       Már kérdeztem, uram, ki maga és miért kérdezősködik – indult be az igazgató fenyegetően.

─  Tehát maga az – állapította meg Illés, aki a börtön évek alatt sokat megtanult a japán küzdősportról.

Őrei nemigen foglalkoztak vele, hiszen addig nem renitenskedik. Tartottak tőle. A társai is. Egyszer egy műanyag bábu fejét, melyben vasmerevítés volt, egy villámgyors kézmozdulattal kicsavarta úgy, hogy a fej vastól leesett a földre. Ezután minden elítélt az ő barátságát kereste. Emberre ezt a gyilkos fegyvert soha nem alkalmazta.

─       Megöltétek a fiamat, de azelőtt megaláztátok és megerőszakoltátok. Te, mint igazgató a rád bízott gyerekek ellen fordultál. Soha sem védted meg őket, hanem állandóan verted őket brutálisan. A büntetésed megkapod!

─    Segítség egy őrült van itt, telefonáljatok a rendőrségre! – kiabált oda az egyik nevelőhöz aki, befutott a kastélyba.

─    Te pedig Oszkár pedofil vagy. Élvezetet találtál abban, hogy kisgyerekeket megrontsd, ennek a férfinek a védelme alatt, és halálba kergetted a fiamat. Az ítéletem ugyanaz – mondta csendesen.

Abban a szent pillanatban az igazgató nyakát elkapta, és egy mozdulattal eltörte. A férfi halottan zuhant le a földre. A másik el akart menekülni, de Illés elkapta, és mint az igazgatónál, szintén a nyakát törte. Körülnézett, látta amint a nevelő a gyerekeket terelgeti a sportpálya felé. A gyerekek semmit sem láttak, de tudták, érezték, hogy valami rendkívüli dolog történt. A rendőrségi konvoj megérkezett szirénázva. Illésnek esze-ágában sem volt, hogy elmeneküljön. A rendőrautók körbevették őt és a két tetemet. Illés látta, amint vagy tizenöt körüli állig felfegyverkezett rendőr veszi körül őt. Egy autóból civilruhás nyomozó szállt ki. Illés emlékezett erre a nyomozóra, aki Ladytől elszakította Gáborkát. A gondolat gyors és vitathatatlan volt, Illés a nyomozó nyakát eltörte. Abban a pillanatban pisztolycsövek meredtek rá. A lövések belecsapódtak a húsába, a szívébe, iszonyatos erővel. Csak az utolsó fehér fényt látta.

Két évvel később.

Lady vidéken vett egy házat, és alig több mint egy éves fiával odaköltöztek. Ladynek sok képe volt Illésről és Gáborról. Megőrizte őket, hogyha a fia felnő, megismerhesse a bátyját és az apját. A templomban tett egy fogadalmat, soha senkinek sem tesz említést Illésről és Gáborról, arról, hogy hogyan haltak meg. Ha a fiú kérdezni fogja, akkor csak annyit mond, természetes halállal haltak meg.

A pszichiáter főorvos hosszasan nézte az előtte ülő, alig 22 éves fiatalember lapját. Hangja békés és nyugodt volt.

─       Akkor ön az elhalt szülök gyermeke?

─       Igen!- felelt a fiatalember.

─       Az ön neve Bogdán Illés Gábor? – kérdezte a főorvos.

─       Igen.

─       Azzal hogy elmondta nekem a nem mindennapi történetét, mit érez?

─       Szürke színeket.

─       Honnan tudta meg az esetet?

─    Anyám halálos ágyán, egyszerűen elmesélte. Hogy miért azt nem tudom. Idegesített, és igen szomorú lettem.

─       Úgy látom hogy főiskolába jár.

─       Igen, tanár akarok lenni.

─       Az szép, kitartást hozzá.

─       Köszönöm.

─       Ha úgy érzi, zavarja, bántja a történet, jöjjön be hozzám. Segítek. Soron kívül fogadom.

─     Tudja főorvos úr számomra egy a konklúzió. Mind két fél a társadalom és az egyén is neveli egymást, tökéletes nevelés nincs.

─       Van benne valami, nos, vigyázzon magára – kezet nyújtott a fiatalembernek, aki kimért lépéssel távozott

Az orvosi szobára csend borult.

V É G E

Izabella

Orsós György

IZABELLA

(novella)

 Tizenhárom évesen az ember gyereke jóformán nem tud semmit a világról, főleg egy lány. Roma lévén vagy sejtette ösztönösen vagy nem, de úgy gondolta, neki áll a világ. Az otthoni történéseket megunva útra kelt. Két nap múlva találta meg a mezőben egy kaszáló férfi, épp akkor, mikor a kitolási fázisban volt. Gyermeket szült.

─ Edd meg azt a ebédet, ne a macskáddal foglalkozz, te lány – szólt az anyja, az ágyon hempergő, cicával játszó lányhoz.

Izabella egy szép arcú, fehérbőrű lány volt. Roma származása ellenére szép hamvas, fehér bőre volt. Az osztálytársai nem bántották. Szerintük az nem igaz, hogy roma lány, hiszen fehér bőrű, zöld szemű lány volt. Az pedig, hogy ismerte a cigány nyelvet, hát istenem, ismerte, beszélte és kész! Sokan vannak így!

Tanárai szerették is, meg nem is. Hiszen tudták róla, hogy mocskos szája van, és eléggé kötekedő volt, főleg a fiúkkal szemben.
Ha Izabella valakit szeretett, az, az öreganyja volt, akivel titokban ráhúzott a cherrys kávéra, mi több, még bagót is megtanult tőle rágni. A cherryt beöntik a kávéba és úgy isszák. A bagótól az asszony foga fekete lett, a sok sercintés miatt.
Izabella megtanulta mindezt, és titokban csinálta is. Tanárai azt hitték, hogy dohányzik, de amikor megmutatta a szájából kivett agyonrágott fekete dohányt, undorodva küldték fogat mosni. Tanulótársai csak kuncogtak rajta.

De azért elfogadták. Annak ellenére, hogy Izabella rágta a dohányt, Izabella fogai a kortársaihoz képest szépek és egészségesek voltak. Amikor reggel megmosta fogkrémmel a száját, csak úgy világított szájában a fehér foga.

Ruházata a többiekétől kissé elütött. Az öreganyja inspirálta holmikat vett fel, ezért otthon volt neki nemulass. Izabella jobban szerette a cigányos rózsás mintás szoknyát és blúzt, valamint egy nagykendőt, amit a vállára tehetett volna, mikor az idő így kívánta. Egyszóval e különleges teremtéssel sok baja volt az anyjának és apjának, de azért szerették. Utálták benne a bagózását és a cherrys kávét amit előszeretettel iszogatott reggelente, de különleges hibája lévén még titokban ezt is elnézték neki. Amit öreganyja adni tudott neki, Izabella számára nem mindennapi volt. Megtanította neki az eredeti roma és a nem roma ételek elkészítését.

Kedvence a szódaporos punya volt, amolyan kenyérforma, csak élesztő nélküli sült tészta. Izabella nagyon szerette, amikor megpróbálta megcsinálni. Öreganyja vizsla tekintettel figyelte, ahogy unokája gyúrja a tésztát. Sokszor beleszólt, ámbár ezt inkább csak azért tette, hogy látszata legyen, hogy ő a főnök a konyhában. Igaz a macá-ku pacá elkészítése Izabellának nem volt ínyére, de amikor anyja megcsinálta, akkor tudta meg, hogy lecsósan, isteni volt. Addig piszkálta öreganyját azon a nyáron, míg az be nem szerezte az alapanyagokat, malactartót, fodrot, belet, paprikát, paradicsomot és töménytelen hagymát.

Az öregasszony vizet öntött a bél nyílásába és ide-oda való lötyköléssel kimosta a belet. Addig- addig csinálta, ismételgette a dolgot, míg az teljesen tiszta lett. Majd sós-ecetes vízbe rakta állni egy éjszakára. Másnap a szagtól megszabadított belet feldarabolta, és lecsósan megcsinálta. Fűszerezte Izabella ízlésének megfelelően, jó csípősen. A lánynak ízlett a végtermék. Nagyanyja nagy megelégedésére látta, hogy az unokájának ízlett a főztje, külön leíratta vele, hogyan készül a mácá. Igazolásképpen a leírt receptet, amit bediktált unokájának átnézte, bólogatott, hogy így helyes, pedig nem tudott írni, olvasni. Izabella levelet írt barátnőjének, amiben a városi piacra hívta őt. A nagymama elégedetten rágcsálta tovább a csibukot és unokájának is adott a dohányból. Izabella elfogadta.

Azon a nyáron Izabella apjának sok munkája volt. Több nyárfa rönköt hozott haza, hogy teknőket, orsókat és fakanalakat, kanalakat csináljon. Lánya sokáig nézte apja munkáját. Volt, amikor rákérdezett valamire, de a válasz nem késlekedett. A munkamenet közben látta, hogy a vonókés milyen irányba hatol bele a nyárfa húsába. Apja kezébe adta a csöcsös kést, és azt mondta lányának, hogy próbáljon mélyedéseket csinálni a rönkbe. Izabellának sok erőfeszítésébe került, mire lassan ráérzett apja technikájára. Később már ketten végezték a vájást. A lány a kisebb tárgyakat faragta, csiszolta, apja meg a nagyobb, nehezebb darabokat. Hiába küldték játszani Izabellát, esze ágában sem volt játszani menni.

─       Miért inkább nem fiút szültél asszony! – dohogott az apja.

Tera, az anyja ilyenkor vállat vont és bement a kunyhóba. Onnan szólt ki a férjének, hogy az ötödikes könyvekért el kéne menni a lánnyal az iskolába.

Izabella tanulmányi eredménye nem volt rossz, bár az iskolai magatartása hármas, de a szorgalma kitűnő volt. Egy magyar kislány mellé ültették, aki többször szóvá tette, hogy szaga van a cigánylánynak. Miután megbeszélték a dolgot az osztályfőnökkel, az anya mosóporral, öblítővel mosott ruhát adott a lányára. Minden este fürdeni kellett neki a vasteknőben, őszintén szólva  kezdett belejönni a fürdés örömébe.

A lealázó hangok is megszűntek, mi több, már a magyar kislány is tett egy-két látogatást Izabelláéknál. Jó barátnők lettek. Sokat pusmogtak a sarokban, főleg a fiúkról. Ekkor árulta el, hogy van egy tizenhat éves srác, aki tetszik neki.

─       Megőrültél – mondta neki a barátnője –, te még csak tizenkettő vagy!

─       Na és? Mutatok valamit. Van neked ilyened? – azzal letolta bugyiját és a szőrzetére mutatott.

A barátnő elkerekedett szemmel tagadóan bólogatott.

─       Hogy-hogy neked van szőröd, nekem meg nincs? – kérdezte irigykedve.

─       Hát úgy, ahogy az Isten adta. Ezt az öreganyámtól tudom.

─       Igaz is, neked van vérzésed havonta egyszer ott lent? – kérdezett vissza.

─       Nem tudom. Nem vettem észre. Lehet, hogy fájna, és ha eddig nem éreztem, akkor biztos nincs – mondta a barátnő.

─       Van szűzhártyád? – kérdezte váratlanul.

─       Az mi a fene? – kérdezte vissza Izabella.

─       Ott bent egy hártya, ha az kilyukad, akkor voltál fiúval – magyarázta tudományos hangon.

─       Ja, azt mondod, amikor a fiú a fütyijével kilyukasztja, van nekem olyan, de a mama szerint nem sokáig lesz ott. Azt is mondta, hogy egy kicsit fájni fog, de a jó érzés megszünteti.

─       De jó, hogy van neked ilyen mamád, aki mindent elmond neked – irigykedett a barátnő.

─       Tudod mit – szólalt meg kis idő múlva Izabella –, dobáljuk meg egymást dagonyával, és utána fürödjünk meg. Jó kis játék.

─       Ja, nektek nincs is fürdőszobátok – nézett a kunyhóra.

─       De van bádogkád, jó nagy. Na, gyere, élvezni fogod.

Megragadta barátnője kezét és futni kezdtek a disznók által kivájt dagonya felé. Miután kidobálózták magukat, koszosan fürödni mentek.

─       Egy 12 éves roma lány korábban érik, mint a vele egyidős nem roma lány. Értse meg anyuka, hogy a fiát el kell különíteni a kis cigánylánytól – mondta a tanár István szüleinek.

Azok dühösen, szipogva hallgattak. A 70-es évekbeli bútorok és a színes tv valamilyen hierarchiába sorolta őket. Istvánt nem érdekelte a hierarchia. Szobájának ajtaján hallgatózott. Utálta a tanárt, mert úgy érezte, beleavatkozik az életébe. Amikor Izabellával elkezdődött, a véletlenek sorozata volt minden.

A város piacterén találkoztak, észrevette a lány szemén, hogy érdeklődés van benne iránta.

Neki is tetszett ez a kis fejlett roma csaj. Egy öreganyóval volt együtt, aki ugyan úgy volt öltözve, mint a kiscsaj. Ez tetszett neki. Észrevette, hogy rágnak valamit. Biztosan rágógumi – gondolta. Amikor egymás mellett elmentek és rámosolyogtak egymásra, Istvánban megállt az ütő. A lány és az anyó fogazata barna volt. Megrántotta a vállát és hosszasan gondolkodva nézte a két ringó szoknyát. Valahogy a fiatalabb szoknya jobban tetszett neki. Másnap egy copfba kötött hajú, farmernadrágos, pulóveres lányba botlott, aki kicsit ismerős volt neki. Egy haverjától megkérdezte, ki ez a csaj.

─       Izabella – hangzott a pásztázó tekintet alól a válasz.

─       Hohó, öregem, lassan a testtel! Ipi-apacs, ő az enyém – rántott haverja vállán István.

Az órák végét alig várta, távolról, de hazakísérte a lányt. Félórányi gyaloglás után rájött, hogy a cigánytelepen van. Azt nem látta, hogy a lány hova ment, de sok olyan lányt látott, akik hosszú szoknyában körbe táncolták őt. Kis idő múlva megjelent az ismerős arc, immár kibontott hajjal és rózsás-cifra szoknyában, zöld, lobogó blúzban. Ő volt az. A szíve erősen megdobbant, mikor látta a lány mosolyát, amint egy hatéves forma purdéra mosolygott.

Foga fehéren csillogott. István azt gondolta, hogy ez egy boszorkány. A kis boszorkány útját a mezők felé vetve rohant valamerre. István alig tudott kiszabadulni a sok gyerkőc fogságából. A lány eltűnt a szeme elől. Még sokáig álldogált a mező szélén, de már nem látta Izabellát. A szíve már tudta, ki kell neki. Halálosan beleszeretett a lányba. Eldöntött egy fontos dolgot: beszélni fog vele.

Másnap Izabella ismét látta Istvánt. Egy pillanatra találkozott tekintetük, de csak egy pillanatra. A sok tanuló sodrása őket is magával sodorta. A lány kapott a nagyszünetben egy kancsal fiútól egy háromszögbe hajtogatott levélkét, rajta az ő nevével: ”Izabellának”.

Elrakta, úgy gondolta, hogy az órák végén elolvassa Marikával, a barátnőjével. Az idő ólomlábakon járt István érzése szerint. Kicsit agonizált azon, hogy a lány el sem olvassa, hanem egyszerűen a szemetesbe dobja. Szíve hevesen dobogott, az órákon alig tudott figyelni. Egy rózsás-cifra ruhás cigányt látott maga előtt, aki épp egy kisfiú felé mosolygott. Bárcsak övé lehetne ez a mosoly, István szeretett volna a kisfiú helyében lenni.

Délután Marika és Izabella az iskola parkjában olvasták el a levelet.

„Drága Izabellám! Te nem ismersz, csak láttál, drága Izabellám. Én láttalak, de nem ismerlek. Fáj ez így nekem, tegyünk róla, hogy ez másképp legyen. Beszélgessünk holnap este a Korzónál. Ha tudsz, gyere egyedül!” – így szólt a levélke.

A két lány összekuncogott és gondosan visszahajtogatták a levélkét. Izabella egy papírszalvétára annyit írt: „Jó.”

A két barátnő aznap délután alaposan megtárgyalta a fiúval történő majdani dolgokat. Fantáziájuk szárnyalt. Mikor Marika felvitte szobájába barátnőjét, anyjának bemutatta. Az anya melegen, barátságosan köszöntötte lánya új barátnőjét. Mikor megtudta, hogy majdnem mindenből ötös, szinte áradozott az örömtől. Marika nem mondta meg anyjának, hogy barátnője cigánylány és arra kérte, hogy náluk a lány ne rágja a bagót. Izabella nehezen, de megtette, amit a barátnője kért. A kölcsönös felvilágosítás tovább folyt. Mikor Marika mamája belépett, hogy teát és süteményt adjon a két somolygó lánynak, látta, hogy lánya igazi barátnőre tett szert. Leült közéjük és csevegni kezdtek mindenféle iskolai dolgokról. Egyszer csak megkérdezte, hogy milyen Izabellának hívják.

─       Kalányos Izabella – mondta természetesen a kérdezett.

─       Örülök – sötétedett el az anya tekintete.

Azzal – kimentve magát, hogy a konyhába megy – távozott tőlük. A lányok semmit sem értettek a látottakból.

A fiú bátrabb lett. Odament Izabella csoportjához és csendben várakozott. Izabella észrevette, rámosolygott.

─       Mennyi órád van még vissza? – kérdezte.

─       Kettő. Akkor este hatkor a Korzónál?

─       Persze, ha komolyan gondolod. Azzal ellépett a fiútól. Marika félrehívta a lányt.

─       Te! Valami fontosat akarok mondani, de félek, hogy megsértődsz.

─       Na, mi az?

─       Amikor elmentél tőlünk, anyám apámmal és velem veszekedett temiattad. Az a baja, hogy cigány vagy. És tetűt és rühességet hozol be a házba. Apám azt mondta, hogy baromság, hiszen látszik rajtad, hogy tiszta vagy. Tudod, ez olyan előítélet-féleség. Ami nekem a legjobban fájt, az, hogy megtiltotta, hogy hozzád járjak. De tudod mit, ezt ni!- mutatott egy csúnyát az ujjaival. -
-  Akkor is megyek hozzátok, eszek a kajátokból, lefekszek az ágyadra, felmegyek veled a nagymamádhoz. Le van tojva a világ véleménye. Te vagy a legjobb barátnőm. Teszek anyámra. Apu velem van, ez a lényeg.

─    Te voltál orvosnál, hogy megnézesd a hajad és a bőröd? Na, nem azért mondom, inkább hogy megnyugodjak.

─       Te barom – mondta sértődötten Izabella.

A beszélgetést követően két hétig nem beszéltek. Izabella orvoshoz ment és beszerezte a biztonság kedvéért az igazolást, amit a fiújának is bemutatott.

─       Nem papír fecnik által kell, hogy szeresselek. Ezt nem írhatja elő nekem senki sem. Én így szeretlek, a többi le van tojva – mondta egy forró csók után István.

─       A te szüleid elfogadnának? – kérdezte félénken.

─       Természetesen, ők értelmiségiek, nem bunkók. Az ilyen kisebbségi dolgok nem zavarják őket. Sőt, ha jól tudom, apám ahol tanít az egyetemen, egyszer mondta, hogy van egy cigány fiú, akire különösen büszke. Úgyhogy ne aggódj. Majd bemutatlak neki.

─       Az jó mondta Izabella és belesimult a fiú karjába.

─       Tudod, hogy veszélyes játékot játszunk – mondta váratlanul István és mélyen Izabella szemébe nézett.

─       Milyen játékot? Ezt játéknak nevezed? – hördült fel Izabella.

─       Nem azért mondom te kis csacsi, hanem, hogy te 13 vagy én pedig 16.

─       Tudod, engem anyám 15 évesen szült meg, öreganyám anyámat 13 évesen, akkor mi itt a veszély?

─       Az, hogy fiatal vagy hozzám és a családvédelem piszkálni fog.

─       Nem érdekel, szeretlek, és punktum. Meg, aztán örökbe adhatjuk. Egy két hónapra. Aztán meg visszakérnénk, ha rendeződtek a gondjaink. nem? – mondta naivan Izabella. Érezte, hogy az örökbe adás lehetőségével végleg kizárná magát a gyermek életéből. Nem jó ez így, bólogatott. „Valakit meg kell” kérdeznem – gondolta.

Valahol egy kutya ugatása zavart meg egy patkányt a járda szélén egy elejtett kukoricacső rágcsálásában. A Hold szelíden nevetett.

Izabella otthon volt, mikor kopogást hallott a kunyhó ajtaján.

─       Ki az? – kiabált kifelé, miközben a macskát letessékelte az ágyáról.

Tipikus roma ruházatban volt. A belépő Marika volt. Egy darabig álltak egymás előtt, és mint akik több éve nem találkoztak, egymás nyakába borultak.

─       Bocsáss meg – kérte Marika Izabellát.

─       Á, hagyd a francba, nem haragszom rád – mondta Izabella.

─      Gyere! Ülj ide mellém – mondta, és átkarolta barátnője vállát.

Valahonnan igazi zene szólt. Talpalávaló beás zene.

─       Táncolunk? – kérdezte Izabella.

─       Nem vagyok úgy öltözve – mondta Marika.

─       Nem gond – ugrott egy szekrényhez Izabella.

Hamar előkerült egy rózsás rikító szoknya és blúz.

─       Vedd fel. Cipő nem kell, azt hagyd itt – osztotta utasításait Izabella.

Mind a ketten boldogan mosolyogtak egymásra. Marikán a ruha csodálatosan állt. Mindketten kimentek a zeneszó helyszínére. Ott valami ünnepséget tarthattak, mert a cigányok összejöttek és táncoltak. Izabella is beszállt a táncba. A bőgő és a ceglédi kanna üteme Marikát is táncra késztette. Sok kisgyerek körbevette őket és közösen táncoltak. A zene mindenkit összehoz. A tánc egész este tartott. Marika mikor hazatért, már aludtak otthon. Csak a kutyák ugatása jelezte, hogy valaki jár az utcán, éjfél volt.

Az ABBA egyik száma ordított a rádión, mikor István a parkban találkozott Izabellával. Valahonnan, egy ablakba kitett hangszórón szólt a „Day before came„ című Abba dal, amikor Izabella érezte, hogy vállát erős kezek ölelték át. A találkozás csókja Istvánnal hosszú volt. A sötétség a legjobb barátja a szerelemnek és bűnözésnek. Izabella úgy tartotta Istvánt, mint aki soha nem akar elszakadni tőle. A fiú ugyanígy érzett. A természet titkos leple alatt mindketten mezítelenre vetkőztek. A lány nem látott a fiúból semmit, csak érezte. A fiú is így volt vele. A szerelmi aktusuk hosszan és sokáig tartott. Távol a zene és az ölelő karok, s az egybe fort testek, mintha az Isten áldását adva, egy felhőt kergetett volna el a világító Hold elől. A látvány Istvánt lenyűgözte. Izabella szégyenlősen felöltözött, és tekintetét egy távoli pontra helyezte. István ugyanígy tett. Mikor már készen voltak, a hosszú kínos csendet a fiú szakította meg.

─       Nem fázol?

─       Nem, csak furcsán érzem magam – mondta Izabella.

─       Fájt? – kérdezte a fiú gyámoltalanul.

─       Nem, de éreztem, boldog vagyok – húzódott a fiúhoz közelebb Izabella.

─       Tudod, ha kisbabánk lesz, én feleségül veszlek – szólt váratlanul István.

─       Ha-ha-ha – nevetett Izabella.

─       Mit nevetsz? – kérdezte István Izabellát, akit meglepett István mondata.

─       Azon, hogy öreganyám kitekerné a nyakadat, ha nem előtte kérnél meg – szólt nevetve Izabella.

─       Na, jó. Az öreganyádtól holnap megkérem a kezedet. Tényleg mi a neve az Öreganyádnak? – kérdezte, miután „nem tudom” választ kapott a lánytól, indulni készült.

─       Nem mersz lejönni a cigánytelepre, te úri gyerek vagy!

─       Már voltam lent, nem bántottak. Kilestelek, igaz már régen volt az – mondta nevetve István.

Izabella ütni kezdte István vállát.

─       Te szemét…, ezt miért nem mondtad soha? – civakodott.

─       Iza! – szólalt meg komoly hangon István – kérdezhetek valamit?

─       Persze – figyelt fel a fiú komolyságára Izabella.

─       Hány éves vagy, de igazán?

─       Tizenhárom leszek novemberben – mondta komolyan Izabella.

─       És én mikor vehetlek feleségül?

─       Ha elvégezted az iskoláidat mamlasz. Miből tartasz el bennünket, ha netán gyermekeink lesznek?

─       Ja! Igaz.

─       Késő van, hazakísérsz? – kérdezte Izabella Istvánt.

─       Természetesen – mondta a fiú.

Elindultak. Valami ismeretlen dolog történt meg velük. Mindketten érezték, hogy különleges kapocsról van szó. Egy szót sem szólhattak még a legjobb barátaiknak sem. István boldog volt, hogy Iza az övé lett. Iza is, csak félt valamitől. El kell mondani mindent az öreganyjának. Majd holnap megteszi, határozta el magát. Otthon álommanó is várja már. Egy csókkal és mosollyal lezárta a fáradt lány szemét.

Kifürkészhetetlen az öreg cigányasszony logikája. Ahogy gondolkodnak, viselkednek, szinte a fiatalabb hozzátartozóikból kiszedik a legféltettebb titkot is. Izabellát is megállásra késztette az öregasszony állj szava.

─       Mi van nagyi? – kérdezte Izabella meglepetten.

─       Te voltál az este vagy a napokban fiúval. Ne tagadd cigánylány! – mutatott unokájára.

─       Mi a te szemed, röntgen? – kérdezett vissza szemtelenül Izabella.

─       Hohó öregem, öreganyád többet lát a félvak szemével, mintsem azt gondolnád – mondta. Na, pedig most ülj le és mondj el mindent, de előbb eszel, mert ez az őrült nagy szerelem leszedi a húsodat.

Izabella nevetett és mindent elmondott öreganyjának a tegnap estéről Istvánnal.

─       Nem semmi, van egy felnőtt unokám – mondta szemeivel kutatgatva a lányt.

─       Mami, már megint a röntgen szem – szólt rá Izabella.

─       Hagyd azt a francos szót! Isten nyilát, azt sem tudom mi az. Csak nézlek drágám. De most egyél. Lehet, kettő helyett eszel – mondta az öreganyja Izabellának.

─       Na, menj már mami, ezzel nem jó szórakozni – komolyodott el Izabella.

─       De az mindent tud, akár tetszik, akár nem – mutatott az ég felé az öregasszony.

A franc essen bele, talán még igaza lesz. Ha az anyám megtudná, szálanként tépné ki a hajamat – gondolta. Az étel fenséges volt. Krumpli hússal és uborkasalátával.

Marika szinte úgy esett be Izabellához.

─       Csókolom, Izabella otthon van? – kérdezte udvariasan.

A lány anyja szomorúan kisírt szemmel halkan azt mondta, hogy a nagymamájánál van.

─       Tudod, hol lakik? – kérdezte a megszeppent lánytól.

Az tagadóan rázta meg a fejét.

─       Na, akkor gyere velem. Elviszlek oda – mondta az asszony, és sálját magára terítette.

Miután a dombra értek, nagy tömeg fogadta őket. Valahogy a csend és megszeppentség nem illett a suttogó romák tömegéhez. Volt egy hang, aki magyarul mondta, hogy „éjszaka meghalt az öreg Cila néni”. Marika ismerte Izabella nagyanyját, csak fogalma sem volt, hogy Cilának hívták. A csoport kettévált, mikor Izabella anyja belépett a kőkunyhóba. A csendet itt is vágni lehetett. A doktornő épp mosta a kezét, mikor észrevette Cila néni lányát.

─       Hát Terikém, a szíve vitte el. Öreg volt már, ritka nálatok a hetven év – mondta együtt érzően. A papírokat majd kiállítom, valamelyikőtök, majd bejön érte. Mindjárt itt a halottas kocsi is – mondta egy szuszra.

Marika tisztán hallotta Izabella síró könyörgését amint rázza öreganyja kezeit és mondja egyfolytában „ne halj meg nagyi, gyere vissza”! Marika szemébe könnyek szöktek. Az apja gyengéden elvitte arrább Izabellát, amikor a halottas kocsi megjött. Izabellán furcsa izgatottság lett úrrá. Kirohant a házból, és a farakás mögé ment. Hányt. Mellét fogva kapkodta a levegőt. Az anyja követte, sejtett valamit, de úgy döntött, hogy később beszél a lányával.

Miután a nagyit eltemették, Izabella csendesebb volt, mint előtte. Marikán kívül senkit sem tűrt meg igazából maga mellett. István, ha szólni akart, csak kezét felemelte, és tovább ment a dolgára. István többször kérdőre vonta Marikát Izabelláról, de ő sem tudott többet mondani. Két hónap múlt el a nagyi temetése óta. Izabella lassan visszatért a korábbi rendes önmagához. Az anyja kérdésére, hogy mi volt az a hányás, csak megrántotta vállát. Kis idő múlva vallotta be, hogy lehet, hogy terhes. Feszülnek, fájnak a mellei, hányingere van többször is. Már tudta is, hogy mitől, de kérdés volt, hogy a fiú tud-e róla. Eldöntötte magában, hogy valamikor beszél a gyerek fejével is. A hetek rohantak. Izabellán kezdett látszani a terhesség jele. A kérdésekre, melyet az osztálytársai tettek fel, csak annyit mondott, hogy jóllakott. Amikor Tera elment a fiú szülei házához, csak egy vadul ugató ebet látott. Megnyomta a csengőt. Kisvártatva egy korosodó kötényes nő lépett ki az ajtón.

─       Hol találom a tulajdonosokat? – kérdezte.

─       Hát kérem azok már Pesten élnek, meg különben is, mi köze hozzá. Tán tartoznak magának? – förmedt Terára az asszonyság.

─       Talán – mondta, és csendben elkullogott a háztól.

A kutya egész végig ugatott, amíg el nem tűnt az utcából.

A konfliktus olyan virág, hogy nem kell öntözni, az szárazon is olyan visszataszítóan ellenséges tud lenni. Két népcsoport konfliktusa nem új keletű. Mindegyik védi a maga civilizációs igazát, de ha ütköznek, sokszor erőszak és vadság lesz úrrá. Pfuj. Undorodom tőle. Bár azt el kell, hogy ismerjem, tud olaj lenni a gépezetbe, és tűz a száraz szalmára is.

A szociális gondozó jól fésült, gondosan öltözött fiatalember volt. Sok emberrel találkozott, és sok konfliktushelyzetre próbált már megoldást keresni. Bár ő a romák életkörülményeinek javítását kapta feladatul, de sokszor ütközött olyan akadályokba, ahol tehetetlennek bizonyult. Amikor Teráékhoz bekopogott, sajátságos roma szag ütötte meg orrát. Megszokta már, nem törődött vele. Az asszony beengedte, és tudta, hogy miért jött a szociális ember. Természetesen így hívta Tamást. Tamás miután leült egy gondosan bevetett priccsre, körülnézett. Mindenhol tisztaságot és gondozottságot látott a kunyhóban. Csak a levegővel nem volt kibékülve.

─       Cirka levél főzet a fájós lábra – reagált Tamás arckifejezésére –, jó a fájós lábra, meg aztán a szülés utáni ráncokat is elmulasztja.

Tamás bólintott. Az illata olyan volt, mint a madárürüléknek, de állítólag tiszta ruhára téve és testre való felvitele után csodákra volt képes. A romák szerették ezt a masszát.

─       Azt megértem, hogy Izabella nem jön iskolába – kezdte mondókáját Tamás igazítva szemüvegén –, de orvoshoz miért nem megy?

─       Mert annak itt vagyok én – feleselt vissza az asszony.

Na – gondolta magában Tamás –, kemény dió lesz ez a nő.

─       De hát, azért ha egy nőgyógyász látná a kislányt, az nem ártana – mondta.

─       Nézze fiatalember, én egyedül hordtam ki három gyereket. Őket orvos nem látta. Még szülésnél sem. Sima szülés volt mindhárom. Van egy néni, aki tizenegy gyermeket szült. Az lett köztünk a bába. Ő segítette világra az Izabellámat. Ezt a porontyot is ő fogja világra segíteni. Érti? – és közben kevert egyet a rotyogó masszán.

A bűz elviselhetetlen volt.

─       Nem lehetne az ajtót kinyitni egy kicsit? – kérdezte a kardos menyecskét.

─       Nem! Akkor összemegy a főzet és dobhatom ki. Üljön a helyén és gyújtson rá vagy rágjon bagót – azzal mindkettőt, egy pipát és egy ujjnyi bagót nyújtott Tamás felé, aki elhárította a szíves invitálást.

─       A lány végig jól tanult. Az egész élete egy fiú miatt tönkrement. Igaz a lánya is benne volt a dologban – mondta Tamás. Nem gondolja, ha megszülte a gyermekét, akkor vissza kellene ülni az iskolapadba, legalább a nyolc osztálya legyen meg.

A papírok hangosan zörögtek a combján.

─       Nézze jó uram! A lányom, amikor a fiúja eltűnt, két hétig lelki beteg volt, egyedül én ápolgattam. A maguk fajtájáról megvan a véleményem. Ugyanis önök közül egy tette teherbe. Ha tudni szeretné, gazdag főiskolai tanár és tanárnő szülőkkel. Hogy hol vannak, hát valahol Pesten. A szobalány ezt mondta nekem és rám csapta az ajtót. Hát nekem ne mondja, hogy a magyarok tisztességesek.

─       Hé, hé, hé, asszonyom, álljon meg egy szóra. Nem mi tettük teherbe az ön lányát, hanem R. István, gimnáziumi tanuló.

─       Na, jól van. Akkor, ha én lopok egy csirkét, akkor a cigányok lopnak, ha maguk teherbe raknak egy nőt, mindjárt van neve az elkövetőnek. Ez szép!

─       Nézze asszonyom! Bevallom, hogy van igazság a mondókájában, de elsősorban a lánya és az unokája sorsáról van szó!

─       Azzal ne törődjön – lépett be Izabella az ajtón. Jaj, anyu, megint azt a büdös lábfájós masszát főzöd!

─       Jól van picim! Csak bántsd szegény anyádat, de ha odaérsz a szüléshez, ezek a büdös dolgok jól jönnek.

─       Mi van velem? – kérdezte Izabella Tamástól, közben anyját csendre intve mellé állt.

─       Hát az Izabella, hogy ha megszülte a gyermekét, ideiglenesen az édesanyja volna a gyámja a picinek, utána természetesen, ha végzett az általánossal, ön lenne.

─       Így is, úgy is én vagyok az anyja nem? Addig is had közöljem álláspontomat. A gyerek megszületése után az iskolát folytatni fogom, mi több, még tovább is megyek és amellett kedves uram, nevelem a gyermekemet.

─       Hallgass te lány! Miket beszélsz? Mire kész vagy az iskoláiddal, kellesz majd a fehéreknek te így bagót rágva és ilyen hacukával? -Azt nem hinném!

─       Nézd drágaságom, közösen felneveljük a picit és kész. A tanács menjen, ahova akar.

─       Látja asszonyom, még a lányának is más a véleménye. - mutatott Tamás a lányra

─       Hallgasson, nem tudom kicsoda úr, az anyámmal ne beszéljen így! Ha olyan helyzetbe kerülök, maga jön és kisegít a bajból? Nem! Azt már nem. Önök ne avatkozzanak a dolgainkba. Anya, keverd meg azt a büdöset!

─       Ej, ej, te lány, hagyd a flancos iskolát, inkább maradj itthon velünk!

─       Orvoshoz miért nem megy Izabella? Azt sem tudjuk hány hónapos a magzata.

─       Én tudom és kész. Az orvosokra nem vagyok kíváncsi.

─       A pipás Rozi vagy öreganyád az segít neked megszülni, meglátod. Úgyis szült már kilenc gyereket, van gyakorlata!

─       Na, látja!

─       Jó, jó! Nem vitatkozom tovább önökkel, de ígérje meg, ha probléma lesz, itt megkeres – azzal egy papírt adott Izabellának.

─       Jó rendben van!

─       Nem akar kenőcsöt a lábára uram?

A férfi visszautasító arckifejezésén ott ült a menni akarás is.

Tera vett Izabellának egy gyönyörű terhes mamaruhát. Marika a látvánnyal meg volt elégedve. Az új fekete cipő és a fehér és bézs színű ruházat kiemelte a lány szép arcát, formás anyai vonalait.

Aznap kora hajnalban kelt. Tudta, hogy anyja napszámba ment a krumpli szedő gép mellé, így csak este várta vissza. Miután rendbe rakta a kunyhót, elégedetten masszírozta meg kilenchónapos hasát.

A fájdalom hirtelen jött. Először azt hitte, hogy a húsba rúgott, mint ahogy már jó ideje. A szép ruháján vérfolt jelent meg. Tudta. Ez már az a pillanat. Valahogy el kell jutnia Marikához a dombon túlra. Kilépett az ajtón és futni kezdett, kicsit alábbhagyott a fájdalom. Lassan leért a domb aljára. Hallotta, amint egy tehergépkocsi hangja szeli át a földutat. Hátranézett. Látta is. A sofőr észrevette a menekülő, véres ruhájú lányt, és leállította a tehergépkocsi motorját. Mire odaért, a lány már hanyatt és széttett lábakkal feküdt. A férfi rögtön tudta, hogy itt szülés van. Hirtelen jött zavarában csak nézte a tolási fájdalommal küszködő lányt.

─       Mit néz? Inkább menjen fel a domb túloldalára, ott lakik Fellegi Mária, szóljon neki – nyögte fájdalmában, alig hallható hangon.

A férfi, mint a mérgezett egér, rohant a dombtetőre, kis idő múlva eltűnt. Míg Marika megérkezett, a baba megvolt. Vérben és mocsokban született. Marika leterítette fehér kötött pulóverét, és a kisbabát becsavarta.
A férfi a bicskájával elvágta a köldökzsinórt, és azt a cipőfűző darabkával elszorította.

─       Uram – szólt Marika –, menjen, és szóljon a mentőknek!

─       Jól van, azonnal!

És a férfi már rohant is.

─       Fájt? – kérdezte Marika.

─       Azt hittem, borzalmasabb lesz. Mi lett?

─       Fiú. Állandóan sír. Ráteszem a melledre.

Azzal úgy is tett. Betakarta őket a levett pulóverével és leült barátnője mellé. Az ég meleg kékje már sötétedett, mire megjött a mentő.

─       Tudod miért sírtam a legjobban? Azért, mert István nem volt velem, hogy fogja a kezem. Ez mindennél jobban fáj! – szólt gyenge hangon Izabella.

Megfogta barátnője kezét és beszálltak a mentőbe.

Valahol titokban tudta, hogy a gyereke kit az előbb szült meg, nem lesz az övé. Fáradt volt. Nagyon fáradt volt ezen gondolkodni ráér töprengeni, majd később.
A fák rohantak, valami újat igért a  késő nyár neki. Nyugodt volt, nagyon nyugodt.

V É G E