two friends

"Két barát ment a sivatagban.

Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik barát képen törölte a másikat, aki megsértődött, anélkül hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba: 

"Ma a legjobb barátom lekevert egyet!"

Mentek tovább a sivatagban, egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldokolni kezdett, de a másik kimentette. 

Magához térve, kőbe véste: 

"Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!"

Az a barát, aki lekevert egyet, majd megmentette a másikat, megkérdezte: 

Mikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért? 

A másik azt válaszolta: 

Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. 

De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el!"

Rudi

Mióta keresem arcodat

A zöldellő fák lombjai közt

És a házak februári kéményei közt is kereslek.

Kutatlak a gyermekeim arcában,

Mint a kufár, ki aranyát valahova eltette rég.

Mélyen nyúlok a halál zsebébe,

Hiába kototászok benne, nem lellek sehol unokaöcsém!

Óvatós kézzel simítom a koporsód fedelét;

Elmentél Rudi öcsém!

Itt hagytál mozdulatlan mosollyal Vidámsággal teletüzdelt gracilitással,

És valamilyen érthetetlen zenére ropod el a halál táncát.

Ma már nem síratlak, 

Szívemben élsz még gyermek,

Húsz év hosszú idő, és a vonatunk elment.

Nem tanítottalak meg horgászni a halastón

Nem tanítottam meg neked a rablócsomót,

Most már sajnálom, hogy az élmények függönyét elhúztam előled.

A lelkemet elnyomja valami bánat súlya fiatalember.

Ha majd veled leszek odaát,

Hátamra veszlek, és játszunk

Gyi te lovacskát.

De már késő, a sírás helyett 

Rád emlékezem Rudikám.

Rád gondolva elhiszem, hogy

Boldog vagy most ott, valahol

Fent, odaát!

Jovánovics Vera

Látott már a föld egyet s mást

Most ordít benne a magány!

Éhes szájak felnyögnek

Jovánovics Vera, a életed mivé lett!

Álmodtál szépeket, 

S megálmodtál termőföldeket,

Gyermeked szájába lopni ételt

Nem tudtál, s most felsír a jövőd s jelened!

Megkopott a szó Jovánovics Verám

Hinni már neki nem tudsz, te asszonylány,

Senki sem mond neked hihető szót,

És te felemelted az égig könnyes arcod, 

S szemed szikrát szórt!

Jovánovics Vera a sáros arcát mossa

Lesúlytott rá a hatalom, a királyi jogara,

Jovánovics Vera a gyermekét síratja

S még kétszer, lesúlyt rá a király jogara!

Ezerhétszázharmincban, a kövek tanúsítják

Asszony népek siratták gyermekeiket!

Ezerhétszázharmincban éhen halt télen 

Háromezer névtelen csecsemő, s gyermek,

Valahol romaország sziklás hegyeinek peremén, 

Ahol az úr, a kilátástalan éhinség!