Bukhárdi

                                                                Az öreg még egyet sóhajtott és örökre álomra hajtotta fejét. A fiatal fiú kezében egy hegedűvel, csak nézett maga elé. Nem tudott mit kezdeni azzal érzéssel ami hatalmába kerítette. Talán valami szomorúság féle, vagy talán valami gyász volt? Nem tudta. Arra figyelt fel, hogy anyja hisztérikus rohamot kap.

Apja Kálmán, nagy prímás volt. Fiatalon ment el. Mindössze ötvenöt éves volt.
A kunyhó elött jajveszékelő asszonyok mellett álló férfiak, suttogva, megállapították, hogy Kálmán a nagy prímás, fiatalon ment el. "Kifosta a máját " hangzott innen onnan. Úgy gondolták hogy talán a fia József, mert ő aztán tudott írni olvasni, meg volt neki a hat elemije, majd, öregje útját fogja folytatni.
Igaz, nem úgy iszákosan mint az apja, de egy tehetséges gyereknek folytatni kell örökséget. 1935- öt írtunk akkor.
Beás szokás szerint temették, el. A pap csak rövid imát mormolt el, és keresztet vetett, majd sietve elment. A cigányok ott maradtak, és kérték a fiút, hogy hegedülje el az apja legkedvesebb nótáját. A magyar nótába minden fájdalma bent volt, amit egy fiatal hegedűs bele tudott vinni.
"Hej akácos út ha végig megyek rajtad én..." Sok férfi és asszony szeme megtelt könnyel.
József hangja gyönyörűséggel töltötte el az ott állok szívét. Még a pap is egy kis időre visszafordult. Bólogatott valamit mormolt az orra alatt, és tovább ment a sírok közt.

Az anyaföld, irgalmatlanul zuhogott a fa koporsóra, ami nem igazán volt szépen kidolgozott faárú, de a rokonság anyagi lehetőségéhez képest, koporsó volt. Legalább is annak mondható.
Az asztalos, feketére festett fenyő deszkákból szögelte össze borsos pénzért, és szemfedél is csak egy fehér kendő volt. Mit mondjak? Abban az időben, a muzsikus cigányokon kívül, minden más cigány nemzetségekből származó ember szegény volt.
A temetésüket is csak az erdő melletti dombon, koporsó nélkül oldották meg. Beöltöztették a halottat csupa fehérbe majd bevarrták egy zsákba, és egy hevenyészetten kiásott gödörbe tették. Így ment ez évekig, míg egy kormány rendelettel, a falu temetőjében temetkezhettek, igaz elkülönítve, és pap is búcsúztathatta őket.

Talán, Jóska, akkor döntötte el hogy ő nem fogja így végezni. neki, ha meghal, gyönyörű nagy temetése lesz, mert ő egy igazi nagy prímás lesz. "Gondoskodni fogok arról, hogy még más országokban is ismerjék, a Bukhárdi nevet" gondolta. A "Bukhárdiak" úgynevezett "vigák" voltak, mint más vigák is, olyan törzs félék voltak? Nem tudom, de sok roma még talán maguk sem tudták, hogy milyen vigákból származnak.

Az elkövetkező négy öt évben , zeneileg nagyon sokat fejlődött. Állandóan járta a falvakat búcsú bálokon, esküvőkön hegedült.

Az akkoriban közkedvelt összes filmzenéket, magyarnótákat ismerte, mi több, képes volt azért Erdélybe elutazni hogy ott is megtanuljon sok nótát, zeneszámot, sőt technikát is, amellyel a hegedűjátékát még tökéletesebbé varázsolta. Sokat volt Szerbiába, a Horvátoknál, ahol az összes népzenei stílust megtanulta. Autodidakta módon képezte magát, mint nyelvileg, mint zeneileg. Egyszóval, nem csak hogy sokat tanult, hanem híressé vált, és örömteli szívvel ment ki a temetőbe apja sírjához, hogy elmondhassa neki, hogy " Apám! sikerült".

Magyarországon abban az időben egy újfajta őrület kezdődött. felkell építeni a pártállamot, és ebbe a lakosságot kíméletlenül be kellett vonni, de nem akár milyen  módszerrel. Rákosi vezette szocialista államnak csak egy volt a hibája. Az hogy, megalakulhatott egyáltalán. Sem külföldről, sem sehonnan nem számíthatott hathatós támogatásra, így hát csak a belső erőforrására, és a nagy barátra számíthatott a Sztálini Szovjetunióra. Ahogy Szovjetunióba is kialakult a Sztálin istenkén való imádata a személyi kultusza, itt nálunk Magyarországon is felütötte fejét. Imádni kezdték Rákosi Mátyást a Miniszter elnököt aki jóságos  nevet kapta a sok jelző mellé. Valamilyen csoda folytán az emberek a háború után legyengülve, kiábrándulva, nehezen, de újra felépítették az országot, szocialista brigádokba tömörültek, sztahanovisták lettek. Dicsőség volt a kiváló dolgozó cím, amit a nagy magyar jóságos vezető Rákosi Mátyás adott a munkásosztálynak.
Gomba módjára épültek az iskolák, egyetemek, a lakó házak, gyárak. Egy szóval a szocializmus réme kezdett  feléledni. Ha rémnek lehetett hívni, igaz mert egyfajta jólét is felütötte a fejét. Sok szegény család sarja juthatott el az egyetemekig, a főiskolákig. Igaz hogy minden diktatúrának is volt napfényes oldala, Amúgy ha jól belegondolunk, sajátja volt az akkori rendszernek, hogy szocialista hegemóniát épített ki Rákosi, ugyanis megkellett katonailag is és rendőrileg is támogatni a rendszert.
Kialakult a spicli társadalom, egymást jelentgették be az emberek. Akinek volt tehene lova malaca, attól irgalmatlanul elvitték, mondván ők a szocializmust kizsákmányoló gazdag kulákok. Ha netán a beárulás a rendőrségen arról szólt, hogy iksz, ipszilon ellenpolitikai tevékenységet folytat, akkor a létrehozott ÁVO már be is zárta,  vagy jó messzire eltüntette,. mondjuk az orosz gulágok egyikébe. Egy biztos , nem tűrte az ellenségeket a Rákosi és Sztálin szocializmusa ahogy a többi társadalmi rendszerek sem.
Voltak olyan szenvedő elemei ennek az őrületnek, mint például a cigányok és  zsidók, ha valakiről feltételezték hogy ellenség, akár milyen iskolába járt vagy nem járt, elindították ellene a félelmetes  bírói pert.  A kimenete nem volt kétséges. Sok olyan értelmiségeket, orvosokat, tanárokat, hurcoltak meg, és vittek gulágra, akik, hitük és meggyőződésük miatt, talán nem érdemelték volna  meg. Szomorú idők jöttek az amúgy is sokat szenvedett Magyar népre, és a velük együtt élő cigányokra és más nemzetségekre is.

-  Na akkor kezdjük el még egyszer! kinek adta át, az államdokumentációkat, amit Leipstech Gróftól kapott Ha elmond mindent, megúszhatja egy-két évvel József. - Nézett rá szigorúan a faggató Állam Védelmi Osztályon dolgozó kihallgató Biztos.
Hogy nagyobb nyomatékot adjon kérdésének, szétterpesztett lábbal hajolt az asztal fölé. - Ha jól tudom,  négy gyermeke van József. Szeretné viszont látni Őket?

- Nem tudok semmit én csak egy egyszerű zenész vagyok. -mondta a megbilincselt fogoly.

- Pedig tanú is van arra hogy átadott maga egy levelet a Grófnak, aki hírhedt ellensége a néphatalomnak Hol vannak a papírok amit maga kapott tőle. Ha ide adja, megígérem, hogy  láthatja feleségét és a gyerekeit. ha nem mondja meg hogy hol  vannak a papírok, akkor, életfogytiglan a lágerba teszem. Érti ?

- Nem tudok semmiről uram. Azokat a papírokat a tűzre hoztam, begyújtani!

- Hazudsz kutya! Nagyon is jól tudod milyen papírokról van szó. Tudsz írni olvasni- Ordította. A kihallgató tiszt pofon vágta Józsefet, aki hátra esett a székével. Orrából szivárgott a vér.

- Kinek adtad a papírokat?! - Ordítozta és csak ütött és ütött.
- Hogy hívják a kalapos szakállas embert akinél több órát töltöttél el  1949. október 15-én vasárnap? Ki volt az ?- Mond, mond?- Ordítozta most már habzó szájjal. És a pofonok áradatának sosem akart vége lenni. József számára teljes film szakadás volt. Arra ébredt hogy többed magával egy bűzös helyen van. A stradiváriját kereste. A félhomályba nem találta, így csak a bedagadt szemével homályos alaktól kérdezte,

- Hol van a hegedűm?

- Itt van nálam- mondta egy szakállas öregember valahonnan a sarokból.

- Tudsz rajta játszani?- kérdezte.

-Igen tudok. Prímás vagyok. Csak igen fáj a bal kezem inkább az ujjaim. Lehet hogy eltörött ahogy rugdaltak a földön. - mondta csendben.Egy fiatal férfi vizet hozott, és elkezdte mosni József arcát.

- A gyűjtőbe vagyunk. Innen tovább visznek minket, a Szovjetunióba.

- Hová? - Kérdezte hallkan? Kintről lépések zaja hallatszott.

- Valami lágerba dolgozni, de ha engem kérdezel, szerintem meghalni.

- Honnan tudsz cigányul ? -kérdezte a fiatalembert?

- Félvér vagyok köztetek. - Farkashegyi Gábor vagyok, és tanító. Anyám félig cigány, apám magyar. Elkezdte élete történetét mondani, de József csak a névre tudott gondolni. " Ez az! Új életet kezdek," Gondolta és elmosolyodott, de a fájdalomtól hamar vissza húzodott a szája.

- Hányadika van ?- kérdezte a sarokban ülő öreg szakállast.

- 1949. október 25-e hétfő.- Válaszolt egy nagy bajszú pocakos férfi, aki egy üres pipát szopogatott a szájában.

- Miért kérdezed more?- kérdezett vissza.- Talán indul a vonatod? Kacagott a saját viccén.

Hangosan zörögve hangosan tárult fel az ajtó. Két őr lépett be. A földön fekvő Józsefet lábára állították, majd eltűntek az ajtóba. A bent lévő fogvatartottak Józsefet nem látták többé. Igaz a napszakok változását sem tudták követni, mert a börtön ablakai hiányoztak. Megvoltak győződve, hogy a lágerba vitték, valahová  az orosz tajgákon túlra. A Bűz egyre jobban terjengett. Egy férfi zsákkal letakart teste bocsátotta ki az erjedő rothadó bűzt. Ki tudja mióta, de már rég halott volt.

Jóskát a családja nem találta többé. Hiába kérdezték a rendőrkapitányt a városba, hogy hova vitték, az kizavarta őket az épületből. Sok olyan hazatérő cigány volt, aki az alföldön hortobágyi gulágon vélte látni. Volt aki azt mondta hogy meghalt, ne keresse a családja. József családja elmentek a paphoz, és temetési ceremóniát kértek üres koporsóra. A pap elküldte őket a városi tanácsra, engedélyért. Meg is kapták, de véleményem szerint azért, hogy minél előbb megszabaduljanak a sok  cigánytól.
Így hát eltemették Kalányos Jóskát, akinek a fejfájára felírták - élt: 42 évet. Annak rendje módja szerint megtartották a halotti tort, és meg siratták.
Év vége felé, egy öreg cigány férfi mint egy eszelős, a reggeli csendet megzavarva ordítozott, "megjött Bukhárdi Jóska. Nem halt meg! nem halt meg!" Az egész cigány telep kitódult a kis tisztásra, ahol egy sovány szakállas rongyos cigány ember ült egy rozoga hokedlin. Az eső szemerkélt, hideg is volt. Felesége a szélső kunyhók egyikéből rohant ki, és amint a tisztáshoz ért, csak tagadóan rázta a fejét.

- Nem lehetsz te az én Jóskám, Hol van a hegedűd? Ő a hegedüje nélkül nem megy sem sehová sem. Te meg haltál, - mondogatta zavarodottan.

- A férjed vagyok Annus. Nem ismersz meg?- mondta fáradtan.
- Adjatok ennem, és egy kis italt. - Ahány cigány volt mind eltűntek hozni valami ételt. Sokan csak bólogattak. A legtöbbjük meg sem ismerte a prímást. Pedig ő volt az. A felnőtt lányai fiai mind átölelték, és sírtak.

Két hét alatt úgy ahogy rendbe szedte magát, nem igen járt ki. A háti batyujából az ütött-kopott sztradivárija előkerül, de vonó nélkül. Legyintett mikor a nagyobbik fia kérdezte hogy, "Hol van a vonó.?"

- Majd lesz másik.- mondta, és a hegedűjét gondosan csiszolgatni kezdte egy rongydarabbal, Húrok nem voltak a hegedűn, de a sógora megigérte, hogy szerez neki húrokat, mi több még vonót is eredeti lófarok vonót.
Jóska elégedetten bólogatott. Bízott a sógorába. A fiát is Ő tanította hegedülni, igazi tehetség volt a gyerek. Titó lett később a neve . De róla majd későbbiekben mesélek.

Idő közben elmesélte feleségének, hogy Oroszországban volt gulágon, hogy három év alatt, megtanulta az orosz népdalt műdalokat, és hogy már szépen beszélt oroszul. Annyira megkedvelték a zenéjét, hogy ott is megalakíthatott egy négy főből álló együttest. Évek során amit a lehetőség egy ilyen táborban adódhatott elérte, és még többet akart tanulni a különböző népcsoportok népzenéjéből. Kezdett sok barátja lenni.
Egy szép napon a tábor parancsnoka behívatta az irodájába, és közölte vele hogy szedje össze a cuccait, és hazamehet. Jóska nem értette hogy mi történik, vele, és hogy miért kell neki elmennie. Egyáltalán merre menjen? A parancsnok, hogy világossá tegy a mondandóját, Jóska lába elé lőtt egy sorozatot a géppisztolyából.

Azóta hogy élve megérkezett a gulágról, fokozatosan, pár hónap alatt felépült, a sztradivárijára is új húrok kerültek, és kapott a feleségétől, egy szép öltönyt, meg egy szép inggallért merevítővel. Igaz, csak ennyire tellett a nagy nehezen össze keresett pénzükből.
Jóska ott folytatta ahol abbahagyta. lakodalmakra járt a bandájával, zenélni, állandó zenészként a Kerekes kocsmába, és a környező falvakba búcsúra. Mindenhol szerették. Néger Jóska volt a beceneve.. A bőre színéért kapta az új nevét. A gyermekein nem látszott a cigányokra jellegmző barna szín, így hát, nem csúfolták őket sem.

Eltelt úgy három év, hogy összetudott zenélni egy cserepes házat, benne villannyal és vezetékes vizzel, amire nagyon is büszke volt az egész család. Legjobban talán arra a legjobban, hogy nem kellett banki hitelt felvenni. Úgy ment el három év, hogy az összes forradalmi hangulatával, viharával besöpört az 1956.

                                                                          Kifla.

Ez volt a beceneve egyik fiatal roma fiúnak akit, 1956 felszippantott. Az igazat megvallva, minden cigánynak volt mellék neve, még nekem is megvan még most is. Kifla milyen család sarja volt, arra már nem igen emlékszem, talán "viga dôcsugéjék" közül egy? Nem tudom. A lényeg  hogy beosont a telepre is 1956 októberének hangulata. Valamiről álmodtak a cigányok, volt aki szabadságról beszélt, volt aki gazdagodásról, de persze  fogalmuk sem volt a szavak jelentéséről. Szegények voltak gyakorlatilag, és szabadok, mert oda mehettek ahová akartak, feltéve ha volt pénzük rá. Nos, Kifla újság kihordást vállalt, minden házhoz vitte az újságokat, a szórólapokat. Vidám nótás fiatal ember volt, talán egy kicsit jó képű is volt.  Egyszer szomszédja, a valagas Böske, beakarta vinni a kunyhójába már akkor mikor még csak tizennégy éves volt.. Kifla írtózott ettől a gondolattól, hogy egy idősebb nővel hetyegjen, na ő aztán nem... neki nem kell a Valagas Böske. Böske, meg ki kiabálta a telepen hogy meggyalázta őt a Kifla. pedig ha ismertétek volna..! Nagyon randa fehérnép volt.
Igaz, rajta tanulták meg a fiatal süldő gyerekek a szexet, ha majd megnősülnek, minden jól menjen az asszonnyal. Na, de ezek a rejtett információk, a Böske szájának köszönhetően, nem maradtak titokban. Az egész telep másnap el volt látva kellő mennyiségű információval. Aki tudott, és volt humorérzéke, az csak nevetett rajtuk, aki meg nem, az dühöngött. Szerencsére, ő kijelentette, hogy csak fehérbőrű roma gyerekekkel izél, mert ezen a telepen sok a fekete cigány. Na, volt ám átkozódás, szoknya felhúzogatás, és minden disznó dolog ordítozás, amikor a jelzővel ellátott férfiak nők, megtámadták a Valagas Böskét.

A forradalmat, vagy ahogy gyerek koromban tanították nekünk, az ellenforradalmat leverték az szovjetek, beindult a statáriális bosszúállás. Volt akasztás, fejbe lövés, börtön, meg megaláztatás. Kiflénket, is utolérte a rendőrség. letartoztatták, és a megyei gyűjtőbe vitték. Ott aztán kérdőre vonták, hogy milyen újságokat terjesztett, milyen gyűléseken vett részt? Elmondta a kihallgató rendőröknek, hogy az újságokkal csak a kályhába gyújtott be, nem hitték el neki. Hiába mondta hogy olvasni írni nem tud, azt sem hitték el neki. Amikor elé tették a vallomását hogy írja alá, csak kettő keresztet írt oda erre úgy meg verték, hogy eltörött a gerincén egy csigolya, amit évek alatt sem tudtak helyre hozni az orvosok. Így hát, egész életébe, rokkantkocsihoz volt kötve. Én akkor ismertem meg amikor már középkorú volt. Sokszor haragudtam a cigánygyerekekre, mert az egyik utca lejtőjén felhúzták a rokkantkocsijával, és gonoszul leengedték, és az utca végéig meg sem állt a kétkerekű rokkant kocsijával, ahol aztán fel is borult. Szólni rájuk nem mertem mert, nagyobbak is voltak közöttük, és egészen erőszakosak voltak. Jobbnak láttam hallgatni.
De hát az fiatalság ilyen durva volt akkoriban is.

A forradalom után a telep csendes lett. Sokan jártak a faüzembe dolgozni gatter mellé,  sokakat a mezőgazdaság szippantott fel. Anyám marokszedő volt a kombájn után. Hogy megéljen elég jól keresett, meg volt neki a zsák lisztje és egy zsák gabonája amit ha akart becserélhetett zsák krumplira. Szerette csinálni. Otthon hat gyerek várta, az igazat megvallva, a gyerekekből már csak három, mert a többi férjhez ment a többi, meg asszonyt hozott az anyám kunyhójába.

Farkashegyi József büszkén ölelte magához az új személyi igazolványát. nevet változtatott. Többé nem Kalányos Józsefnek hívták, hanem Farkashegyi Józsefnek. Büszke volt magára. Minden gyermeke Farkashegyi lett. Anyámba a búzamezőn szeretett bele. Azon a nyáron 57-ben egymásé lettek és megszülettem 1958 elején, a legnagyobb jégbe, hóba. Engem elvettek az anyámtól, mondván tegyék rendbe a kunyhót, akkor vissza kapnak engem az államtól. Pécsre kerültem.  Igazából, anyám féltett, mert kénytelen volt azt hazudni, hogy egy magyar rendőr az apám, és féltett a cigányok erőszakosságától is. Na meg a kibeszéléstől. Pedig, az már régen meg volt. Mindenki tudott mindenről. Soha senkinek nem merte bevallani hogy a Néger Jóska az én édesapám. Gondolhatjátok, amikor a bátyám Jóska eljött meglátogatni Bakócára, az isten háta mögött valahol Baranyában egy fiú intézetbe, igen csak meglepődött azon hogy nem egy szöszke kisfút látott, hanem egy csokibarna fiúcskát.. Mint később elmondta, csalódottan utazott vissza azzal a  hírrel, hogy anyánk hazudott, mert az ő testvére, egy nagyon barna gyermek.
Tehát, "képzelt" apai nevet kaptam a Tanácstól. Anyám sosem nem mondta el, hogy egy prímás gyermeke vagyok. Igy hát sosem lettem Farkashegyi.