Anyám

Hol vagy anyám?

Talán rejtekedben sírsz?

Mert  már rég elment apám?

Már nem kiabálsz velem, nem húzod kezem, hogy iskolába menjek, 

Nem teszel boldogan, a tél idején

Kopott lukas cipőt a priccsem alá,

S többé nem főződ meg 

Azt a lopott kacsát,

Amit éjjel hozott  bátyám. 

Anyám, te soha nem panaszkodtál senkinek sem

Ha nem volt pénzed, 

Csírke ólat tisztitani mentél csendben,

De estére már ott gőzölgött a  krumpli leves a sparhelten ,

S nekem fújtad hűtödted keverted..!

Anyám, miért álltál mosónénak  a halál oldalán? 

Nem volt elég húsz évig a Maris asszonyságnál? 

Miért nem élsz most? 

Görnyeszted hátad, a szomszéd vájogán?

Mér,' nem versz meg újra s újra engem

A kölyködet, az engedetlent! 

Hiszen, most keresztelen földsírodon,

Csak egy árva kankalin kesereg,

Engem a hontalant, az éjemben, 

Már csak a dalod ringat el  csendesen.

A pillanat lepke tánca

Kismadárka fent az ágon, 

Piros almát vettem nyáron,

Egy barátnémnak hoztam éppen,

Mikor egy törpe elkérte szépen. 

Adsza oda a kicsi almát, 

adok neked

Csodatevő szalmát,

Ha ráhajtod kicsi fejed,

Alszol tőle mint a tej.

Oda adtam az almát neki,

És én vidáman mentem haza, 

Alig vártam hogy este legyen,

Fejem a varázsszalmára tegyem,

Forgolódtam ide-oda, 

de nem tudtam elaludni

Bántam a cserét kicsit...

Mikor anyánk a szobámba lépett,

Kezébe ott a Jancsi bohóc, 

Füle kicsit tépett,

s nekünk mesét mondott szépet. 

Az álom manó kitörőlte fejünkből

Csókjával a délutáni nagy gondot,

Helyette sok sok babát, mackót, rétet pillangót hozott,

És minden finomságot 

A húgom babaasztaláról.

A gyermeki álom oly hosszú,

Mire fel kel a nap, boldogan mosolygok én is,

Életünk kacagás és 

Önfeledt a játék, 

S elillannak az évek mint a pillanat lepketánca,

Oly kecsesen, s oly könnyedén!

Utolsó dal

Hova tűnt el arcodnak fiatal vonásai?

Redőkkel borított bőrőd néhai pírjai?

Melleid mint legott almafa ág

Szemed meg még mindig  hamiskás, ajkad halvány piros, 

Alakod mint meghajlott cukornád...

S mikor a gyermekünkre gondolsz, szemed oly féltő és oly bánatos. 

Miért nem állt meg az idő, akkor?

Haltam veled volna akkor ott!

Várhatott volna egy kicsit valahogy!

Kellett volna, hogy csókod izét ellophassam a szádról sőt,

Elhagyhattál volna azelőtt,

Talán más sírt volna  e versben!

És akkor nem fájt volna, hogy nem velem öregszel! 

Képzelet drágám ez,

Álom és csalás, évről évre, 

Hazudok magamnak, alkotok más világot másnak,

Hiszen már sok éve elmentél, távol vagy...

És ha sosem találkozok veled?, 

Rám köszöntesz oly hevesen...

Akkor most hogy ismernélek?

Ünnepek teltek úgy el 

Sok sok éven át! Úgyhogy,

Csalódtam az élőkben is már,

Nekem itt hagytad, a felelősséget, 

És a szomorúságot;

S tarka lombvárat épít bennem az Öregség fagyos szele,

Oh! ettelek volna meg!

Elmentél elöttem, pedig nekem kellett Volna násztáncra mennem a nemléttel,

Nekem kellett volna parolázni a pokoltüzével!

Még iszom kicsit a boromból

Versem befejezem, feljött a hold,

Idő van! Éjfél után.

Aludni vágy testem! 

Itt van a hajnal már...

Lecsukom a szemem,

És a valóság már nagyon messze jár!