Bukhárdi

                                                                Az öreg még egyet sóhajtott és örökre álomra hajtotta fejét. A fiatal fiú kezében egy hegedűvel, csak nézett maga elé. Nem tudott mit kezdeni azzal érzéssel ami hatalmába kerítette. Talán valami szomorúság féle, vagy talán valami gyász volt? Nem tudta. Arra figyelt fel, hogy anyja hisztérikus rohamot kap.

Apja Kálmán, nagy prímás volt. Fiatalon ment el. Mindössze ötvenöt éves volt.
A kunyhó elött jajveszékelő asszonyok mellett álló férfiak, suttogva, megállapították, hogy Kálmán a nagy prímás, fiatalon ment el. "Kifosta a máját " hangzott innen onnan. Úgy gondolták hogy talán a fia József, mert ő aztán tudott írni olvasni, meg volt neki a hat elemije, majd, öregje útját fogja folytatni.
Igaz, nem úgy iszákosan mint az apja, de egy tehetséges gyereknek folytatni kell örökséget. 1935- öt írtunk akkor.
Beás szokás szerint temették, el. A pap csak rövid imát mormolt el, és keresztet vetett, majd sietve elment. A cigányok ott maradtak, és kérték a fiút, hogy hegedülje el az apja legkedvesebb nótáját. A magyar nótába minden fájdalma bent volt, amit egy fiatal hegedűs bele tudott vinni.
"Hej akácos út ha végig megyek rajtad én..." Sok férfi és asszony szeme megtelt könnyel.
József hangja gyönyörűséggel töltötte el az ott állok szívét. Még a pap is egy kis időre visszafordult. Bólogatott valamit mormolt az orra alatt, és tovább ment a sírok közt.

Az anyaföld, irgalmatlanul zuhogott a fa koporsóra, ami nem igazán volt szépen kidolgozott faárú, de a rokonság anyagi lehetőségéhez képest, koporsó volt. Legalább is annak mondható.
Az asztalos, feketére festett fenyő deszkákból szögelte össze borsos pénzért, és szemfedél is csak egy fehér kendő volt. Mit mondjak? Abban az időben, a muzsikus cigányokon kívül, minden más cigány nemzetségekből származó ember szegény volt.
A temetésüket is csak az erdő melletti dombon, koporsó nélkül oldották meg. Beöltöztették a halottat csupa fehérbe majd bevarrták egy zsákba, és egy hevenyészetten kiásott gödörbe tették. Így ment ez évekig, míg egy kormány rendelettel, a falu temetőjében temetkezhettek, igaz elkülönítve, és pap is búcsúztathatta őket.

Talán, Jóska, akkor döntötte el hogy ő nem fogja így végezni. neki, ha meghal, gyönyörű nagy temetése lesz, mert ő egy igazi nagy prímás lesz. "Gondoskodni fogok arról, hogy még más országokban is ismerjék, a Bukhárdi nevet" gondolta. A "Bukhárdiak" úgynevezett "vigák" voltak, mint más vigák is, olyan törzs félék voltak? Nem tudom, de sok roma még talán maguk sem tudták, hogy milyen vigákból származnak.

Az elkövetkező négy öt évben , zeneileg nagyon sokat fejlődött. Állandóan járta a falvakat búcsú bálokon, esküvőkön hegedült.

Az akkoriban közkedvelt összes filmzenéket, magyarnótákat ismerte, mi több, képes volt azért Erdélybe elutazni hogy ott is megtanuljon sok nótát, zeneszámot, sőt technikát is, amellyel a hegedűjátékát még tökéletesebbé varázsolta. Sokat volt Szerbiába, a Horvátoknál, ahol az összes népzenei stílust megtanulta. Autodidakta módon képezte magát, mint nyelvileg, mint zeneileg. Egyszóval, nem csak hogy sokat tanult, hanem híressé vált, és örömteli szívvel ment ki a temetőbe apja sírjához, hogy elmondhassa neki, hogy " Apám! sikerült".

Magyarországon abban az időben egy újfajta őrület kezdődött. felkell építeni a pártállamot, és ebbe a lakosságot kíméletlenül be kellett vonni, de nem akár milyen  módszerrel. Rákosi vezette szocialista államnak csak egy volt a hibája. Az hogy, megalakulhatott egyáltalán. Sem külföldről, sem sehonnan nem számíthatott hathatós támogatásra, így hát csak a belső erőforrására, és a nagy barátra számíthatott a Sztálini Szovjetunióra. Ahogy Szovjetunióba is kialakult a Sztálin istenkén való imádata a személyi kultusza, itt nálunk Magyarországon is felütötte fejét. Imádni kezdték Rákosi Mátyást a Miniszter elnököt aki jóságos  nevet kapta a sok jelző mellé. Valamilyen csoda folytán az emberek a háború után legyengülve, kiábrándulva, nehezen, de újra felépítették az országot, szocialista brigádokba tömörültek, sztahanovisták lettek. Dicsőség volt a kiváló dolgozó cím, amit a nagy magyar jóságos vezető Rákosi Mátyás adott a munkásosztálynak.
Gomba módjára épültek az iskolák, egyetemek, a lakó házak, gyárak. Egy szóval a szocializmus réme kezdett  feléledni. Ha rémnek lehetett hívni, igaz mert egyfajta jólét is felütötte a fejét. Sok szegény család sarja juthatott el az egyetemekig, a főiskolákig. Igaz hogy minden diktatúrának is volt napfényes oldala, Amúgy ha jól belegondolunk, sajátja volt az akkori rendszernek, hogy szocialista hegemóniát épített ki Rákosi, ugyanis megkellett katonailag is és rendőrileg is támogatni a rendszert.
Kialakult a spicli társadalom, egymást jelentgették be az emberek. Akinek volt tehene lova malaca, attól irgalmatlanul elvitték, mondván ők a szocializmust kizsákmányoló gazdag kulákok. Ha netán a beárulás a rendőrségen arról szólt, hogy iksz, ipszilon ellenpolitikai tevékenységet folytat, akkor a létrehozott ÁVO már be is zárta,  vagy jó messzire eltüntette,. mondjuk az orosz gulágok egyikébe. Egy biztos , nem tűrte az ellenségeket a Rákosi és Sztálin szocializmusa ahogy a többi társadalmi rendszerek sem.
Voltak olyan szenvedő elemei ennek az őrületnek, mint például a cigányok és  zsidók, ha valakiről feltételezték hogy ellenség, akár milyen iskolába járt vagy nem járt, elindították ellene a félelmetes  bírói pert.  A kimenete nem volt kétséges. Sok olyan értelmiségeket, orvosokat, tanárokat, hurcoltak meg, és vittek gulágra, akik, hitük és meggyőződésük miatt, talán nem érdemelték volna  meg. Szomorú idők jöttek az amúgy is sokat szenvedett Magyar népre, és a velük együtt élő cigányokra és más nemzetségekre is.

-  Na akkor kezdjük el még egyszer! kinek adta át, az államdokumentációkat, amit Leipstech Gróftól kapott Ha elmond mindent, megúszhatja egy-két évvel József. - Nézett rá szigorúan a faggató Állam Védelmi Osztályon dolgozó kihallgató Biztos.
Hogy nagyobb nyomatékot adjon kérdésének, szétterpesztett lábbal hajolt az asztal fölé. - Ha jól tudom,  négy gyermeke van József. Szeretné viszont látni Őket?

- Nem tudok semmit én csak egy egyszerű zenész vagyok. -mondta a megbilincselt fogoly.

- Pedig tanú is van arra hogy átadott maga egy levelet a Grófnak, aki hírhedt ellensége a néphatalomnak Hol vannak a papírok amit maga kapott tőle. Ha ide adja, megígérem, hogy  láthatja feleségét és a gyerekeit. ha nem mondja meg hogy hol  vannak a papírok, akkor, életfogytiglan a lágerba teszem. Érti ?

- Nem tudok semmiről uram. Azokat a papírokat a tűzre hoztam, begyújtani!

- Hazudsz kutya! Nagyon is jól tudod milyen papírokról van szó. Tudsz írni olvasni- Ordította. A kihallgató tiszt pofon vágta Józsefet, aki hátra esett a székével. Orrából szivárgott a vér.

- Kinek adtad a papírokat?! - Ordítozta és csak ütött és ütött.
- Hogy hívják a kalapos szakállas embert akinél több órát töltöttél el  1949. október 15-én vasárnap? Ki volt az ?- Mond, mond?- Ordítozta most már habzó szájjal. És a pofonok áradatának sosem akart vége lenni. József számára teljes film szakadás volt. Arra ébredt hogy többed magával egy bűzös helyen van. A stradiváriját kereste. A félhomályba nem találta, így csak a bedagadt szemével homályos alaktól kérdezte,

- Hol van a hegedűm?

- Itt van nálam- mondta egy szakállas öregember valahonnan a sarokból.

- Tudsz rajta játszani?- kérdezte.

-Igen tudok. Prímás vagyok. Csak igen fáj a bal kezem inkább az ujjaim. Lehet hogy eltörött ahogy rugdaltak a földön. - mondta csendben.Egy fiatal férfi vizet hozott, és elkezdte mosni József arcát.

- A gyűjtőbe vagyunk. Innen tovább visznek minket, a Szovjetunióba.

- Hová? - Kérdezte hallkan? Kintről lépések zaja hallatszott.

- Valami lágerba dolgozni, de ha engem kérdezel, szerintem meghalni.

- Honnan tudsz cigányul ? -kérdezte a fiatalembert?

- Félvér vagyok köztetek. - Farkashegyi Gábor vagyok, és tanító. Anyám félig cigány, apám magyar. Elkezdte élete történetét mondani, de József csak a névre tudott gondolni. " Ez az! Új életet kezdek," Gondolta és elmosolyodott, de a fájdalomtól hamar vissza húzodott a szája.

- Hányadika van ?- kérdezte a sarokban ülő öreg szakállast.

- 1949. október 25-e hétfő.- Válaszolt egy nagy bajszú pocakos férfi, aki egy üres pipát szopogatott a szájában.

- Miért kérdezed more?- kérdezett vissza.- Talán indul a vonatod? Kacagott a saját viccén.

Hangosan zörögve hangosan tárult fel az ajtó. Két őr lépett be. A földön fekvő Józsefet lábára állították, majd eltűntek az ajtóba. A bent lévő fogvatartottak Józsefet nem látták többé. Igaz a napszakok változását sem tudták követni, mert a börtön ablakai hiányoztak. Megvoltak győződve, hogy a lágerba vitték, valahová  az orosz tajgákon túlra. A Bűz egyre jobban terjengett. Egy férfi zsákkal letakart teste bocsátotta ki az erjedő rothadó bűzt. Ki tudja mióta, de már rég halott volt.

Jóskát a családja nem találta többé. Hiába kérdezték a rendőrkapitányt a városba, hogy hova vitték, az kizavarta őket az épületből. Sok olyan hazatérő cigány volt, aki az alföldön hortobágyi gulágon vélte látni. Volt aki azt mondta hogy meghalt, ne keresse a családja. József családja elmentek a paphoz, és temetési ceremóniát kértek üres koporsóra. A pap elküldte őket a városi tanácsra, engedélyért. Meg is kapták, de véleményem szerint azért, hogy minél előbb megszabaduljanak a sok  cigánytól.
Így hát eltemették Kalányos Jóskát, akinek a fejfájára felírták - élt: 42 évet. Annak rendje módja szerint megtartották a halotti tort, és meg siratták.
Év vége felé, egy öreg cigány férfi mint egy eszelős, a reggeli csendet megzavarva ordítozott, "megjött Bukhárdi Jóska. Nem halt meg! nem halt meg!" Az egész cigány telep kitódult a kis tisztásra, ahol egy sovány szakállas rongyos cigány ember ült egy rozoga hokedlin. Az eső szemerkélt, hideg is volt. Felesége a szélső kunyhók egyikéből rohant ki, és amint a tisztáshoz ért, csak tagadóan rázta a fejét.

- Nem lehetsz te az én Jóskám, Hol van a hegedűd? Ő a hegedüje nélkül nem megy sem sehová sem. Te meg haltál, - mondogatta zavarodottan.

- A férjed vagyok Annus. Nem ismersz meg?- mondta fáradtan.
- Adjatok ennem, és egy kis italt. - Ahány cigány volt mind eltűntek hozni valami ételt. Sokan csak bólogattak. A legtöbbjük meg sem ismerte a prímást. Pedig ő volt az. A felnőtt lányai fiai mind átölelték, és sírtak.

Két hét alatt úgy ahogy rendbe szedte magát, nem igen járt ki. A háti batyujából az ütött-kopott sztradivárija előkerül, de vonó nélkül. Legyintett mikor a nagyobbik fia kérdezte hogy, "Hol van a vonó.?"

- Majd lesz másik.- mondta, és a hegedűjét gondosan csiszolgatni kezdte egy rongydarabbal, Húrok nem voltak a hegedűn, de a sógora megigérte, hogy szerez neki húrokat, mi több még vonót is eredeti lófarok vonót.
Jóska elégedetten bólogatott. Bízott a sógorába. A fiát is Ő tanította hegedülni, igazi tehetség volt a gyerek. Titó lett később a neve . De róla majd későbbiekben mesélek.

Idő közben elmesélte feleségének, hogy Oroszországban volt gulágon, hogy három év alatt, megtanulta az orosz népdalt műdalokat, és hogy már szépen beszélt oroszul. Annyira megkedvelték a zenéjét, hogy ott is megalakíthatott egy négy főből álló együttest. Évek során amit a lehetőség egy ilyen táborban adódhatott elérte, és még többet akart tanulni a különböző népcsoportok népzenéjéből. Kezdett sok barátja lenni.
Egy szép napon a tábor parancsnoka behívatta az irodájába, és közölte vele hogy szedje össze a cuccait, és hazamehet. Jóska nem értette hogy mi történik, vele, és hogy miért kell neki elmennie. Egyáltalán merre menjen? A parancsnok, hogy világossá tegy a mondandóját, Jóska lába elé lőtt egy sorozatot a géppisztolyából.

Azóta hogy élve megérkezett a gulágról, fokozatosan, pár hónap alatt felépült, a sztradivárijára is új húrok kerültek, és kapott a feleségétől, egy szép öltönyt, meg egy szép inggallért merevítővel. Igaz, csak ennyire tellett a nagy nehezen össze keresett pénzükből.
Jóska ott folytatta ahol abbahagyta. lakodalmakra járt a bandájával, zenélni, állandó zenészként a Kerekes kocsmába, és a környező falvakba búcsúra. Mindenhol szerették. Néger Jóska volt a beceneve.. A bőre színéért kapta az új nevét. A gyermekein nem látszott a cigányokra jellegmző barna szín, így hát, nem csúfolták őket sem.

Eltelt úgy három év, hogy összetudott zenélni egy cserepes házat, benne villannyal és vezetékes vizzel, amire nagyon is büszke volt az egész család. Legjobban talán arra a legjobban, hogy nem kellett banki hitelt felvenni. Úgy ment el három év, hogy az összes forradalmi hangulatával, viharával besöpört az 1956.

                                                                          Kifla.

Ez volt a beceneve egyik fiatal roma fiúnak akit, 1956 felszippantott. Az igazat megvallva, minden cigánynak volt mellék neve, még nekem is megvan még most is. Kifla milyen család sarja volt, arra már nem igen emlékszem, talán "viga dôcsugéjék" közül egy? Nem tudom. A lényeg  hogy beosont a telepre is 1956 októberének hangulata. Valamiről álmodtak a cigányok, volt aki szabadságról beszélt, volt aki gazdagodásról, de persze  fogalmuk sem volt a szavak jelentéséről. Szegények voltak gyakorlatilag, és szabadok, mert oda mehettek ahová akartak, feltéve ha volt pénzük rá. Nos, Kifla újság kihordást vállalt, minden házhoz vitte az újságokat, a szórólapokat. Vidám nótás fiatal ember volt, talán egy kicsit jó képű is volt.  Egyszer szomszédja, a valagas Böske, beakarta vinni a kunyhójába már akkor mikor még csak tizennégy éves volt.. Kifla írtózott ettől a gondolattól, hogy egy idősebb nővel hetyegjen, na ő aztán nem... neki nem kell a Valagas Böske. Böske, meg ki kiabálta a telepen hogy meggyalázta őt a Kifla. pedig ha ismertétek volna..! Nagyon randa fehérnép volt.
Igaz, rajta tanulták meg a fiatal süldő gyerekek a szexet, ha majd megnősülnek, minden jól menjen az asszonnyal. Na, de ezek a rejtett információk, a Böske szájának köszönhetően, nem maradtak titokban. Az egész telep másnap el volt látva kellő mennyiségű információval. Aki tudott, és volt humorérzéke, az csak nevetett rajtuk, aki meg nem, az dühöngött. Szerencsére, ő kijelentette, hogy csak fehérbőrű roma gyerekekkel izél, mert ezen a telepen sok a fekete cigány. Na, volt ám átkozódás, szoknya felhúzogatás, és minden disznó dolog ordítozás, amikor a jelzővel ellátott férfiak nők, megtámadták a Valagas Böskét.

A forradalmat, vagy ahogy gyerek koromban tanították nekünk, az ellenforradalmat leverték az szovjetek, beindult a statáriális bosszúállás. Volt akasztás, fejbe lövés, börtön, meg megaláztatás. Kiflénket, is utolérte a rendőrség. letartoztatták, és a megyei gyűjtőbe vitték. Ott aztán kérdőre vonták, hogy milyen újságokat terjesztett, milyen gyűléseken vett részt? Elmondta a kihallgató rendőröknek, hogy az újságokkal csak a kályhába gyújtott be, nem hitték el neki. Hiába mondta hogy olvasni írni nem tud, azt sem hitték el neki. Amikor elé tették a vallomását hogy írja alá, csak kettő keresztet írt oda erre úgy meg verték, hogy eltörött a gerincén egy csigolya, amit évek alatt sem tudtak helyre hozni az orvosok. Így hát, egész életébe, rokkantkocsihoz volt kötve. Én akkor ismertem meg amikor már középkorú volt. Sokszor haragudtam a cigánygyerekekre, mert az egyik utca lejtőjén felhúzták a rokkantkocsijával, és gonoszul leengedték, és az utca végéig meg sem állt a kétkerekű rokkant kocsijával, ahol aztán fel is borult. Szólni rájuk nem mertem mert, nagyobbak is voltak közöttük, és egészen erőszakosak voltak. Jobbnak láttam hallgatni.
De hát az fiatalság ilyen durva volt akkoriban is.

A forradalom után a telep csendes lett. Sokan jártak a faüzembe dolgozni gatter mellé,  sokakat a mezőgazdaság szippantott fel. Anyám marokszedő volt a kombájn után. Hogy megéljen elég jól keresett, meg volt neki a zsák lisztje és egy zsák gabonája amit ha akart becserélhetett zsák krumplira. Szerette csinálni. Otthon hat gyerek várta, az igazat megvallva, a gyerekekből már csak három, mert a többi férjhez ment a többi, meg asszonyt hozott az anyám kunyhójába.

Farkashegyi József büszkén ölelte magához az új személyi igazolványát. nevet változtatott. Többé nem Kalányos Józsefnek hívták, hanem Farkashegyi Józsefnek. Büszke volt magára. Minden gyermeke Farkashegyi lett. Anyámba a búzamezőn szeretett bele. Azon a nyáron 57-ben egymásé lettek és megszülettem 1958 elején, a legnagyobb jégbe, hóba. Engem elvettek az anyámtól, mondván tegyék rendbe a kunyhót, akkor vissza kapnak engem az államtól. Pécsre kerültem.  Igazából, anyám féltett, mert kénytelen volt azt hazudni, hogy egy magyar rendőr az apám, és féltett a cigányok erőszakosságától is. Na meg a kibeszéléstől. Pedig, az már régen meg volt. Mindenki tudott mindenről. Soha senkinek nem merte bevallani hogy a Néger Jóska az én édesapám. Gondolhatjátok, amikor a bátyám Jóska eljött meglátogatni Bakócára, az isten háta mögött valahol Baranyában egy fiú intézetbe, igen csak meglepődött azon hogy nem egy szöszke kisfút látott, hanem egy csokibarna fiúcskát.. Mint később elmondta, csalódottan utazott vissza azzal a  hírrel, hogy anyánk hazudott, mert az ő testvére, egy nagyon barna gyermek.
Tehát, "képzelt" apai nevet kaptam a Tanácstól. Anyám sosem nem mondta el, hogy egy prímás gyermeke vagyok. Igy hát sosem lettem Farkashegyi.

Emerencia

                                                                            Emerencia  
                                                                               
                                                     
                                                                                                             
                                                                                                                 

                               
                                   

A kisfiú még egyet belerúgott a földön fekvő kutyába. Egy ötéves gyerek rúgása egyáltalán nem volt erőteljes. A kutya meg inkább, hogy elmenekült volna, egyre jobban  közelített a kisfiúhoz. Valami síros nyüszítő hangot adott, és  az elfáradt kisfiú cipőjére tette szomorú  fejét.

- Hülye kutya - mondta majd lehuppant a forró homokba, sírásra görbítette a száját.

-Miért bántottad azt a kutyát?- kérdeztem tőle?
-Bántott téged?
- Olyan hülye. nem engedi hogy felüljek a hátára. -szipogta. megtöröltem a nóziját, és leültettem magam mellé.
- Úgy néz ki mint egy ló ? - mutattam a kutyára aki a fejét az én ölembe tette, hogy vakargassam az orrát, a füle tövét.
- Nem. - Szipogta

- Na akkor játszunk olyat hogy én leszek a te lovad, te pedig a lovasom és mint a szélvész száguldunk minden hová. Neked fiam az lesz a dolgod hogy elmondod hogy, hol járunk éppen. Benne vagy? kérdeztem ő kelmét. A gyerek arcán mennyei boldogság tükröződött. Rámászott a hátamra és
-Gyi! te lovacska " nógatással kiabálni kezdte hogy hol járunk. Volt Bujumbura ország, sehol ország, tündérkert, Óriás lovagok földje, és Mosolygos királykisasszony csudaországa. Hogy honnan vette ezeket a neveket? Hát az esti meséimből, amivel minden este álomba ringattam őket.

A kutya is ott ugrált velünk, körülöttünk. Átragadhatott a mi örömünkből is valami rá, mert ugatott és össze vissza ugrándozott körülöttünk.
- Gyi! Gyagyás! - húzta meg a kutya farkát, aki játékosan utána kapott. A Gyagyás nevet a fiam adta neki.  Régebben amikor kisebb volt a kutya, a játékra hívást sokszor másként értelmezte mint a kisgazdija. S mivel ő egy dobermann kölyök volt, nem volt rest használni a fogát sem olyankor. A kicsifiam rendre utasította, valahogy így:

- "Maradj dadás." A nevét akkor kapta. Csak le kellett fordítanom a "Dadást" Gyagyásra és kész volt a kutya neve.

Miután kellően elfáradt a "ló és a lovasa", lepihentünk a diófa alatt ,   ahol egy öreg karosszék és egy lóca szerű bútor darab volt. Az emlékeim innen szálltak fel egyre magasabbra.

Huszonkettő éves voltam akkor, és egy igazi diszkó patkány. Egyszerűen megőrültem a  diszkó és a popzenéért. Mindegy volt számomra hogy más miért nem szerettem vagy szerettem, számomra az volt a fontos, hogy csak ritmikus legyen és táncolható mint az Abba vagy Boney M számai. Sokszor nemigen gondolkodtam azon, hogy honnan  szerezzek táncpartnert magamnak. Beálltam a száz wattos hangfal elé, és magamba eltáncolgattam.

Akkoriban Budapesten a Ferencvárosi Gurítóban dolgoztam, mint kocsirendező. Pénzem volt, családom nem , gondosan kerültem a megnősülés intézményét. Szerintem, sokan a munkásszállón azt hitték hogy be vagyok melegedve, mert nővel nem láttak. Kivéve a népművelő Ágival akivel tavaly kezdtük el a közös műsor szervezést karácsonyra a szálló lakóinak.

Pedig csak egyszerűen magammal törődtem.
Volt egy barátom, aki csak úgynevezett "kaja" haverom volt, mert csak akkor volt barátságos velem, amikor pénzem volt.
Mindig volt valamilyen politikai véleménye a rendszerről, ami engem nem érdekelt, de műmájer pofával úgy tettem mintha érdekelne a süketelése. Mindig azt mondogatta,
- Ne félj cimbora megvédelek mindenkitől.

Mivel senkim sem volt Pesten , így a felkínált őrző-védő szerepet elfogadtam.

Akkoriban észrevettem egy  lányt a diszkóba aki engem nézett. Gondoltam mi a fenét néz engem, nem vagyok én olyan széplátnivaló...
A lány egy igazi szépség volt. a szőkés- barna hajzuhatagból egy csoda szép kék szem nézett rám, mikor elkaptam a pillantását. Vértelt ajkai mint piros cseresznyék, csókra termettek. Ruhája egyszerű nem mondanám ünneplősnek, inkább színes és rendkívül izgató volt. Volt egy fából faragott gyöngysor a nyakán, ami nagyon szép volt és illett hozzá.

A haverom is észrevette hogy nézem, és cukkolni kezdett vele, hogy a csaj rám van cuppanva, meg hogy ne tagadjam hogy ismerem, és titokban dugom. Megkértem hogy hülyeséget  ne állítson. De  ha a csajsziról vannak információi, akkor szívesen hallanék róla. Száz forintot kért, mert állítása szerint ez egy igen veszélyes bevetés, és az információk pénzt érnek. Fizettem.  Kaján vigyorral eltűnt a táncoló tömegbe, és két sörrel és zsíroskenyerekkel tért vissza.- Hú bazd meg ! Egy kemény volt. Együnk és akkor mindent elmondok. - hadarta el a mondókáját. Miután megettük a kenyereket, el kezdte. A Szőrős Mari ismeri a csajodat. - Ki az a Szőrös Mari? - kérdeztem. Ne szólj bele. A volt csajom..! Ő mondta hogy a csaj neve Emi. De idősebb nálad. Huszanhat éves. Akarsz vele járni tényleg? Nem... dadogtam.
- Na ne meszelj engem át. A te szemed is kocsányon lógnak. Látom. Tudod mit? Írj neki. Én leszek a postásod. Na mit lépsz lekvárkám. - veregetett hátba. Az új nevem Lekvárkám, váratlanul ért, de most nem volt időm ezzel foglalkozni, mert csak a csajt néztem aki nekem pont háttal állt és ritmikusan mozgott egy diszkószámra. Alig hallottam, hogy a szolgálataiért még lógok neki ötven forinttal. Odaadtam neki azzal, hogy romoljon nálad tovább. Zsebre vágta és elhúzta a csíkot onnan. Egyedül maradtam a hangfallal és a lány testének bámulásával. Többször hátrafordult, hogy elkaphassa a tekintetem, de én gyorsabb voltam nála és az előttem vonagló párra néztem. Valami megmozdult bennem. Nem tudtam mi ez? De valami változás beindult.

Hideg október vége volt, amikor a hatos villamosra vártam a hídfőnél. pesti oldalra akartam jutni, mert este hatra a munkakezdésig, mert az éjszakás műszakra kipihent állapotba kellett menni minden beosztottnak. Természetesen én majdnem az egésznapot a városba töltöttem csavargással üzlet nézegetéssel meg ilyesmivel. Észre sem vettem hogy alig ettem valami. Vettem tíz deka parizert és zsemlét, a zsemlét feltéptem és beletettem a parizert. Egy néni undorral nézte végig, amint a műveletet végrehajtottam, bólogatott, és felszálltunk a villamosra. Amint a villamos elindult, valaki megérintette a vállamat. Emi volt az. Hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Zavartan és csodálkozva néztem rá.
- Te.. te.. - dadogtam.
- Szia mosolygott rám. -Hová mész?  Egyszerre letámadott a kérdéseivel.
- Én Emerencia vagyok. Csiky Emerencia. bemutatkoztam, és valahogy eldadogtam hogy dolgozni megyek.
- Hol dolgozol. - Csacsogta tovább. Istenem milyen csacsogója volt. Ahogy beszélt és kérdezgetett, a száját figyeltem. Hirtelen ötletem támadt  hogy megkéne csókolnom. hamar elhessegettem a gondolatot, mert megrázta a vállam és a villamos hangját túl ordítva rám kiáltott.
- Hallod mit kérdeztem tőled? - Hol laksz ?
-Izé a munkásszállón. A ferencvárosi munkásszállón. Oda megyek mert éjszakás vagyok. kocsirendező vagyok. - Mondtam el egy szuszra. Boldog voltam hogy elmondtam, mert így azt hittem nem kell beszélnem a hölgyhöz folyamatosan, hiszen minden információt elmondtam magamról. Egy papírt vett elő , és felírt egy címet rá.
- Itt lakom. nem messze a szállótoktól. Ha akarsz beszélni velem, keress meg. Szabad úszó vagyok bármikor megtalálsz. Oké? - kérdezte tőlem én meg bólogattam.
Az nap éjszaka azon járt az eszem hogy ez a nő hogy tud engem, pont engem választani, hiszen én cigány vagyok ő meg magyar. nem azonos a kultúránk. megfogadtam magamba, hogy megkérdem tőle, hogy nem probléma hogy egy romaférfival fog találkozni ezentúl. Akartam, hogy találkozzam vele. Az éjszaka hamar elment. Bár, fáradt voltam, de reggel egy kis alvás után, már a szomszédos utca kövét róttam. Hungária körútra igyekeztem. Mikor oda léptem a körút sarkára, megbénult hirtelen a lábam. Nem akart engedelmeskedni.. Féltem. Így soha sem féltem, a lábam nem akart tovább engedni. Kicsit vártam, majd összeszedtem az erőmet, és befordultam az utcába. Szerencsém volt, mert a páros szám, azon az oldalon volt, amin jártam, így hát csak a számozást néztem. hamar eljutottam Emerencia házáig. Talán az isten így akarta mert ahogy odaértem, pont akkor lépett ki egy ódon kapu aljból.
Ahogy észrevett átölelt, mintha évek óta ismernénk egymást , és két hatalmas puszit nyomott az arcomra. meglepődtem de csuda boldog voltam hogy a kezdő lépést nem nekem kellet megtennem. Meg szerettem volna fogni a kezét, ahogy elindultunk, de ő ügyesen elkerülte a próbálkozásomat. Boldog voltam hogy idáig is eljutottunk.
- Látom rajtad hogy valami zavar. ki vele. Mi a baj. - kérdezte hirtelen.
- Cigány vagyok - mondtam halkan, s közben egy fehérnemű bolt elött álltunk meg.
-Képzeld tudok róla. de engem nem érdekel. Neked problémás a dolog ?
- Nem...nem - Mondtam hirtelen, ne hogy ez a szép kép, mint egy luftballon kipukkadjon, semmivé váljon.
- Tudod mit? Egyszer elbeszélgethetnénk erről a dologról, Én mit gondolok erről, te mit gondolsz a ti dolgotokról. Mesélhetnél a szokásaitokról, meg minden. Hogy dolgozol holnap? kérdezte hirtelen.
- Szabad napos vagyok. tizenkettő huszonnégyes fordába vagyok.-mondtam, ő elnevette magát, és kedvesen azt mondta.
- Nem értem ezt, de majd te elmondod, vagy magamtól fogom megtanulni. meghívsz egy kávéra? - Boldog voltam hogy mint egy sakk beindul a játszma. Meghívtam, beültünk egy kiskávézóba, és beszélgettünk, róla, s rólam. Észre sem vettem , hogy az időnk jócskán benyúlt a délutánba. Miután újra az utcán voltunk, ránézett az órájára, és így szólt.
- Mennem kell mert korrepetálok. ötkor van nálam egy hatodikos kislány.
- Te tanár vagy? Vagy mi?
- Az hát- nevetett. " Húú ez a csaj értelmiségi. nekem egy kissé magas az én iparimhoz képest." Gondoltam, de hírtelen megfogta a kezem és csak annyit tudtam hogy jó meleg puha keze van, ami szinte biztonságot adott nekem. Boldog voltam.

-Na mi van lekvárkám- Kérdezett a barátom, mikor már a szálló tv szobájába voltam. - Semmi. --mondtam. De láthatta az arcomon a felhőtlen boldogságot, mert jó hangosan azt kezdte ordítani hogy -Tudtam! megdugtad! - mindenhonnan jött a "fogd már be a pofádat, tv-t akarunk nézni. Kuss." Hálát adtam az égnek hogy egy ilyen rövid eszű barátom van, mert így megtaníthatom neki hogy ilyen esetekben mit jelent a "fogd be" kifejezés.

Azt nem tudtam hogy valóban megtaláltam az igazit, de éreztem hogy valami végérvényesen megváltozott bennem. még meg sem csókoltam, de már a szívembe volt. Ha abban az órában nem gondolhattam rá akkor, szomorú és levert voltam. Minden percben hiányzott. Kezdtem őrülten kívánni. amikor együtt voltam vele, akkor a testének illatát kutattam, mint egy vadászkutya, vagy a farának a ringását néztem.
Amikor együtt voltam vele és csókolóztunk. A testem hihetetlen mutatványokat csinált. de nem bántam mert igen jó érzések társultak vele. Sokáig arra nem is mertem gondolni, hogy megérintsem, hiszen tudtam hogy ő a kezdeményező, és a döntés csak is az övé lehet.
A családja csak később tudott meg információkat rólam, hát mit mondjak! Vegyes volt a személyemet illetően a " fogadtatás". Az anyja szigorúan rám nézett amikor Emi bemutatott neki, megkérdezte  a lányától, "Te édes lányom ezt jól meggondoltad?" Csak annyit láttam hogy Emi félre vonta az anyját és indulatos vitába kezdett vele.
Fészkelődtem egy ideig, fogyott a türelmem, idegesített az hogy nem tudtam miről beszélnek velem kapcsolatban. Mikor végeztek a vitával, mintha semmisem történt volna, odajött hozzám és belém karolt Emi, és elmentünk a vasút állomáshoz ahol alig voltak páran. útközben közölte velem, hogy megmondta az anyjának, szeret, és lefog velem feküdni. megdöbbentem. Kicsit gyorsnak tűnt az iram.  Megvontam a vállam és izgatottan vártam hogy hogyan fog ez megtörténni. Féltem egy kicsit, de izgatott voltam Emi szavai miatt. úgy döntöttünk, hogy a vasúti szállodába megyünk éjszakára. Feszes fehérnemű volt rajta, és kegyetlen jó volt a melle. Izgalomba jöttem. Észrevette az erekciómat, de nem mosolygott hanem szó nélkül rám vetette magát. A csók heves volt, és mint a vihar. Hirtelen kezdtem a kezdeti félszből feleszmélni. Kezdett az önbizalmam visszatérni. Átvettem az irányitást jól rosszul, és  az enyém lett. Soha ilyen boldogság nem volt az enyém. Alig mertem megkérdezni, hogy milyen volt ez az egész. Nem szólt semmit, csak magához húzta a fejemet.  Szerelem tombolt bennem. Őrült nagy szerelem. Azon az éjszakán kétszer szeretkeztem vele. Világ legjobb érzése könyveltem el magamba.
Másnap, gonoszul és gyorsan jött el. A nap sápadtan világított be az ablakon. Mindketten egyszerre fürödtünk le a zuhany alatt. Nekem éjszakára kellett mennem kocsikat rendezni. Nem bántam a 452-es rakását sem, mert nagyon boldog voltam. Jövőhéten kapok fizetést és úgy döntöttem hogy veszek egy jegygyűrűt magunknak, és eljegyzem. De kitől kérjem meg a kezét? Az anyja látni sem akar, talán a nővérétől? Úgy döntöttem hogy megbeszélem vele. Két nap múlva megint találkoztunk a vasutas szállóba, és megkérdeztem tőle, hogyan csináljam a leánykérést? Nevetett egy nagyot, nyakamba ugrott, és összevissza csókolt.

-Elsőnek tőlem kérdezd! Igaz, az már meg van...!Majd megbeszélem az anyámmal. Jó lesz így?- Nem erre számítottam, de jól esett, hogy megoldást talált az engem a kettönk kérdésében.

Azon a hétben, valahogy minden ellenem fordult. Egyik este mentem haza a munkahelyemről, amikor négyen az utamat állták. 

- Mit akartok ? -kérdeztem. 

- Van pénzed Brazil? - kérdezte az egyikük.

- Nincs ! - Láttam hogy nem lesz ennek jó vége, menni akartam.

- Na jó! most elverünk hogy tudd hogy magyar lányokat békén kell hogy hagyj. Talán megérted azt a szólást, hogy gubát a gubával, subát a subával. Mondta a mokány fiú. azzal meg lökött. A többi röhögni kezdett, és rám rontottak. Ütöttek vertek ahol értek. Az oldalam is fájt, a fejem is. valami meleg folyt le az arcomon. A vérem volt. Betörték a fejemet. Próbáltam védeni magamat. Talán ütöttem is néhányat, talán nem, de egy biztos nem sok idő múlva elvesztettem az eszméletemet, akkora ütést kaptam a tarkómra.

Másnap a kórházba ébredtem fel. Egy civil ruhás rendőr várt hogy elbeszélgessen velem. Majdnem meztelen voltam, csak egy alsó nadrág volt rajtam.
- Mi történt velem ? - Kérdeztem a férfit. 

-Így találtuk meg magát. Egy szemközti ház nénije szólt be a rendőrségre. Mi hívtuk ki a mentőket. Szál gatyába volt, és majdnem mindenhol vérzett.
- Elmondja nekem mi történt?- Kérdezett a rendőr.

Amit tudtam elmondtam. Személy leírást is adtam ahogy tudtam, de fáradt voltam, és lecsuktam a szemem. Kis idő múlva, valaki bejött a szobába, és az ágyamra ült. Emi volt. Megpuszilt, és megsimogatta az arcomat. Most már biztonságban éreztem magam. Két hétig feküdtem a Baleseti Osztályon, közben Emi ruhákat hozott nekem, és haza mehettem, akarom mondani a munkásszállóra. nem sokára meg lettek a támadóim, előzetesbe helyezték őket. Ma sem értették meg szerintem, hogy ha a társadalom gonosz, mivel ők is a társadalom részei, így ők is gonosszá válhatnak, és talán  én is. Változnunk kell a jó irányba.

Eset óta eltelt egy hónap. Anyukájának tiltása ellenére eljegyeztük egymást. Egyszer áradozó tekintettel keresett meg a munkahelyemen, kezében egy papír darabbal.* találd ki mi ez? -Kérdezte. Bár gondoltam hogy nem biztos hogy a reggeli hányással és a rosszullétekkel lehet összefüggésben, de elhessegettem a gondolatot, hiszen egészségesnek látszott. Míg én csendesebb voltam, ő állandóan beszélt helyettem.
- Nem tudom - mondtam.
-Tá dám. Ezt nézd meg. Voltam a nőgyógyászomnál gyerekünk lesz. Mondta és elém dugott egy orvosi leletet.
- Na és … ? Kérdeztem.
- Te én mindent el rendeztem. Albérletbe költözünk, és együtt leszünk, együtt neveljük fel a kicsit.  áradozott.
- Az rendben van, de itt pesten sokba kerül az albérlet, és a gyerekdolgok is. nem lesz egy kicsit gyors...?

- Azt ne gondold hogy elvetetem a kicsimet, mert megtartom. És igen is. Én is dolgozom, te is és eltudjuk tartani a gyerekünket és magunkat. Anyámtól nem kérek egy fityinget sem. Ezt jó ha tudod!

- Anyáddal megbeszélted ?

- Igen tud róla. Azt mondta hogy vetessem el, mert az szégyen hogy egy cigánytól vagyok terhes. Gondolhatod hogy nem kerestem a szót a véleményemhez. Így hát drágám, nekünk kettönknek kell megoldani a helyzetet.

- Ja, kaptam a Testvéremtől kétszáz ezret. hogy kezdjünk, új életet. Úgy hogy ne izgulj. El tudunk indulni.

Tudod mit, elmegyünk Adácsra, a Nagyim házához, és elkezdjük a mi életünket drágám. Mit szólsz? Nyakamba ugrott amikor azt mondtam próbáljuk meg .

Anyám meg nem szólhat bele.
- Mit szólsz hozzá szívem?

Eltelt pár hónap, és Adácson együtt éltünk. lassan  beszereztünk mindent mi a kisbaba ellátásához kell.

Még mindig a vasútnál dolgoztam, ingáztam. De, erőteljesen foglalkoztatott az a gondolat, hogy haza költözzek Marcaliba. Amikor elérkezett a szülés pillanata, a kórház szülész orvosa, elmondta hogy baj van a picivel, mert nem hall szívhangokat, és az új ultra hang sem láét életjeleket a babán. Megkell indítani a szülést. Hosszsas magyarázkodások , győzködések után, aláírtuk a papírokat. A kisbabánk, halva született. Kislány lett volna mondta az orvos. Emit nagyon megrázták az események, sokat sírt, és csendesebb lett.
Inkább a kórház ablakán nézett kifelé egykedvűen. Arra gondoltam, hogy talán feladta. Az orvos kéthét múlva, amikor kontrollra bementünk, az javasolta nekem , hogy menjek egy speciális vizsgálatra, mert neki van egy megérzése, szeretne meggyőződni arról hogy egészséges vagyok, és csak egy átmeneti dologról van szó. Szót fogadtam és elmentem.

Semmit nem tudtam az eredményről, mert Emi csak annyit mondott hogy velem nincs semmi baj. Biztos hogy csak megemelhette magát azért halt meg a magzat.

- Megkaptam a küretet, azóta jól vagyok, jöhet a gyerek! - mondta vidáman.

 Így aztán egy év múlva újra teherbe esett, és szintén úgy jártunk mint az első gyermeknél. ő is halva született. Majd a harmadiknál is így jártunk, de az orvos azt mondta, hogy nem lehet gyermekem mert velem van a baj, mert sugárfertőzést kaptam a vasúton.
- Legjobb ha kondommal csináljuk- tanácsolta az orvos.
Sok időbe telt mire elmondták az igazat a munkahelyemen, hogy én raktam a fűtőelemekkel teli vasúti kocsikat. Belenyugodtam, hogy nekem nem lehet gyermekem többé.

Kapcsolatunkban nem változott semmi, hanem inkább én vádoltam magamat. A mai napig bennem él az önvád. Abban az évben a vasútat ott hagytam, és egy somogyi kisvárosba költöztem, ahol egy nem messze lévő községbe népművelésre adtam a fejem. Romákkal foglalkoztam, szerveztem őket, minden reggel az iskolabuszra feltettem a buszra a porontyaikat,majd mikor megjöttek, a feleségem korrepetálta őket.
Akkor már törvényesen a feleségem volt. Délutánokként foglalkozott velük. Igaz kevés pénzből, de szerényen a szolgálati lakásban, megéltünk. A romák nehezen , de megértették hogy miért jó a kert, az állattartás, a munkahely. Miért nem jó a koldulás a bűnözés, az iskolázatlanság. de mindig volt egy mag köztük, akik ha gyengék voltunk, visszahúzták a többieket. Munkám során, rá kellett ébrednem, hogy ami az alagút végén van fény, az nem a kijárat fénye, hanem a szembejövő vonat fénye. Elkeseredtem. Talán a társdalom hibája? Tanácstalan voltam!
Mivel feleségem hosszú idő után újra teherbe esett , beköltöztünk, a következő kisvárosunkban. Ott állandó megfigyelés alatt tartották, mert veszélyeztetett terhes volt. A kilenc hónapot végig a kórházba töltötte. Egész idő alatt frászba voltunk, hogy megmarad e a kicsi. Annyit tudtunk, hogy fiú lesz és egészséges lesz.
Akkoriban kezdtem a templomba járni, és kértem Szűzanyát, hogy segítsen nekünk, csak most az egyszer.
Amikor megszületett a kisfiunk, az én nevemet kapta, de mivel az állam ügyintézését a romákkal kapcsolatban ismerve, a vezeték névvel kapcsolatban, az anyja vezeték nevét is oda tettem. Boldogok voltunk. A kicsink egészségesen fejlődött, csak a szokásos baba betegségei jöttek elő.
Mindig elmentünk a templomba, hogy hálát adjunk a jó Istennek gyermekünkért.

Emi többször panaszkodott fáradtságra, de kitartóan tanította a kis cigánygyerekeket. De aztán kezdett erősödni, és úgy nézett ki hogy a korábbi évek nyomasztó történéseiből kezd kimászni. Újabb költözés jött. Mindent ott hagyva, szülő városomba jöttünk, ahol új lapot nyitottunk az életünk könyvében. A kicsi már három éves volt, és Emi újra teherbe esett. Itt is az játszódott le, mint az első gyermekemnél. Mind a kilenc hónapot, kórházba kellett eltölteni. Még emlékszem arra, mikor bementem hozzá látogatni, hogy váratlanul azt mondta, "hogy ha meghalok megígéred hogy anyám segítségét fogod kérni a gyerekek felnevelésében? Igérd meg, hogy nem hagyod őt ki. Jó, jó, tudom hogy , vaskalapos öregasszony meg szigorú meg minden, de hidd el hogy a gyermekeink, jobb emberré fognak válni a hatására. " Megigértem neki, de közöltem vele hogy ő túl fog engem is élni. Mosolygott majd megcsókoltam, és még sokáig beszélgettünk, míg a növérke nem közölte hogy itt a látogatás vége. Őszintén bevallom, amit igértem Eminek elfelejtettem. A férfi agya már csak ilyen.

Az anyosóm egy nagyon különleges nő volt. Emi nem igen beszélt Anyjáról. Annyit tudtam róla hogy igen gazdag családi felmenőkkel rendelkezett. Volt mit a tejbe aprítaniuk. Szigorú nő lévén, a gyerekeit is nevelte. Minden naposak voltak azok a szavak, hogy " hova tartozol", "nektek vagyonotok van", "felemelt fejjel járjatok"" Különlegesek vagytok" ésatöbbi. Míg a lányok serdülővé nem váltak a nevelésük drákói szigorral történt. Az iskolából is szigorúan, csak szülői felügyelettel mehettek haza. Volt egy bejárónőjük, aki egy tenyeres talpas nő volt, valahonnan, Baranyából származott. Már vagy húsz éve szolgált a háznál. A mindenkori rendfenntartók, politikai szervek nem nézték jószemmel, de mivel a férje nagykutya volt a rákosi rendszerbe, így nem nagyon bánták, hogy kapitalista létet honosított meg a lakásán. Cifra világot teremtett az ura otthon, de amikor agyvérzést kapott és meghalt, a három kiszolgálóból, csak ezt az egy Ilonka nevű nőt tartotta meg. Be is jelentette mint hozzátartozót a házba. Pénze volt bőven, de megfogadta hogy nem, kell neki semmi féle jött ment ember., meg lesz ő a kélt lánnyal, és az Ilonkával otthon. A főzés nem nagyon ment neki, de Ilonka megmutatott egy két receptet, így alapjáraton eltudta volna látni magát vagy a lányait. Mosni takarítani nagyon tudott. A házuk a tisztaságtól ragyogott. Most már tudom hogy kitől örökölte a kényes tisztaság szeretetét Emi.

Szigorú erkölcsös nő volt Anyósom, engem nem tudom hogy szeretett-e, de az unokáit, igen. valahol ezért tiszteltem. 

Kora őszre volt kiírva szülésre, de hát a természet másként gondolta. Nem októberben született a kicsi, hanem szeptemberben. Az nap dolgoztam a Mecsek Élelmiszer Vállalatnál. Este nyolckor értem be a kórházba. Egy orvos jött ki a műtőből, szájvédőjét levette, és szomorú arccal mondta, hogy sajnálom, de a felesége osztályunkon elhunyt. nem értettem hogy mit akar mondani, de amikor azt mondta hogy a kisfiú jól van, akkor kezdtem felfogni hogy miről beszél a doki.
- Mi volt a baj? - kérdeztem.
- Egy aorta megszakadt és elvérzett. Mikor megszült, kitettük a megfigyelőbe, és mire észleltük a bajt, már késő volt.
- De hát ennyi nővér, és  orvos mellett is megtörténhet ilyesmi? - kérdezte a barátom, aki elkísért.
- Nagyon sok szülés volt ma. Nem volt személyzetünk, és nem is gondoltuk, hogy baj lehet, hiszen semmi tünet nem utalt az aunerizmára. Még egyszer sajnálom. - Törölte le szemüvegét. Látszott rajta, hogy szomorú, és fáradt, de ez már Emin nem segített.
Azt hiszem, még akartam látni utoljára Emit, és a kicsit is, de az utobbit majd kicsit későbbre terveztem. 

Emi szeme nyitva volt. tekintete üveges távolba tekintő volt. csókoltam ahogy tudtam, sírtam ráztam, hátha visszahozom az életbe. Mint egy darab fa úgy feküdt az ágyon. Meghalt. Eltávozott, elment tőlünk. Még arra emlékszem hogy lecsuktam a szemeit, és viasz szerű arcát megcsókoltam.
Hírtelen sötétség és csend vett körül.

Mikor felébredtem verő fényes hideg őszinap volt. Délután volt. Azt hittem hogy egy rossz álom volt az egész, és mosolyogva kérdeztem meg a nővért, hogy hol vagyok.

- A pszichiátrián! Megfigyelőbe. -mondta és letette a gyógyszereket az éjjeliszekrényemre.- Vegye be! - mutatott néhány kerek bogyóra.

- Mi történt?

- Majd a doktornő mindent elmond. 

kezdett derengeni valami, mintha az álom a valóság lett volna, eszembe jutott Emi. - Istenem Emi meghalt! Ordítottam fel. Sírtam mert a fájdalom kiakart jönni belőlem. Ekkor lépett be a szobámba a nővérem, és a doktornő. Beszélgettek velem, de inkább csak a hangjukat hallottam. Elmondták hogy Anyósom eltemettette Emit, minden költséget átvállalt, és ideiglenesen a nővérem tanácsára a lakásunkba költözött, hogy engem látogathasson, és nem utolsó sorban a gyerekekről gondoskodjon. A gyerekekről profi módon gondoskodott, többször magával vitte őket, hogy a pesti lakását is rendbe tegye. Nővérem tudta nélkül nem csinált semmit sem. Szeme, az Anyósomon volt. 

Még három hónapig bent voltam a kórházban, majd haza mehettem. A két kicsi gyerekem várt rám.Az egyik három és féléves volt, a kisebbik három hónapos. Az egyik kicsi a másik pici. És ott volt mellettük Anyósom, aki szó nélkül megszorította kezem, és beinvitált a patyolat tiszta házunkba, ahol mindenhol a gyerekek ellátásához eszközök voltak. Baba ágyak pelenkáztatasztal, etető székek, plüss állat figurák, és eszközök. Csak néztem, mint borjú az új kapura. Arra gondoltam mennyi pénzbe kerülhetett ez mind.
Később döbbentem rá, haza értem. Kemény évek vártak rám, de valaki ott volt segítségül. Nővérem, és az Anyósom.

 A hó hamar leesett. Korház után az egy év hamar eltelt, mindent kezdtem megtanulni, főzni , mosni takarítani, és nem utolsó sorban gyereket nevelni. Bitang nehéz első év volt. Mire a kisebbik is három éves lett, gyakorlatilag a család fenntartás összes praktikáját megtanultam. Egyszer, amikor a gyerekekkel egyedül voltam otthon, igaz már a kisebbik is három éves volt, megkérdezte az idősebbik fiam.
- Anyukám hol van most? Igaz hogy elment tőlünk örökre. Anyák napjára sem tudok kinek virágot vinni, csak a Mamának és a Nenének..
- Jól van. Gyertek megmutatom hogy hol van most Anyukátok. Felöltözünk és kimegyünk a temetőbe. - Igy is volt. Egy szépen gondozott sírhoz értünk, ahol a fiaim anyukája nyugodott.
- Nos gyerekek itt van Anyukátok. Ő fent van az Istennél.  Egy angyallá lett,  aki vigyáz rátok és a papára.
 - Mikor találkozhatunk vele?
- Amikor már boldogok voltatok, és elég öregek ahhoz hogy tudjátok mi az a boldogság és adtatok is belőle mindazoknak kik megérdemlik. És főleg sokat éltetek, és sok bölcsességet szereztetek. Nem értitek ezt még most, de ha nagyok lesztek mindent meg fogtok érteni. És a gyerekeiteknek is el fogjátok mondani.
- Apu ugye te nem halsz meg mint Anyu!-kérdezte a gyerekem és megfogta a kezemet.
- Remélem, hogy egyenlőre nem kisfiam. - Szél bele kapott a kabátomba, és ahogy igyekezünk ki a temetőből, valahonnan egy kutya ugatása hallatszott. A kisebb fiú a karomba volt, a nagy fiam  ,meg mellettem bukdácsolt a hóba. Haza mentünk.